Észak-Magyarország, 1962. június (18. évfolyam, 126-151. szám)

1962-06-10 / 134. szám

4 eSZAMTAGTARORSZAC Vasárnap, 1962. június 16. Ha a munkások látják és érzik... N ehezen indult a beszélge tés. A szakszervezeti bi zottság elnöke kissé elgondol­kodott, amikor megmondtam ” mi járatban vagyok. Nem is igen örült nekem... Az üzemi tanács munkája érdekelt. Utol­jára jó egy esztendővel ez­előtt, hasonló természetű cikk írásakor csak jót hallottam a kohászatról. Reménykedtem, most sem ér csalódás. És ez így volt — részben. Most is a fülembe csengenek Solti elvtárs szavai: „Voltak, akik azt hitték, magától is megy a kocsi..Azután: „Az 1960-ban produkált nagyszerű eredmények — sok embert el- bizakodottá tettek ... Talán egy kicsit minket is ... És jó fél esztendőn át pangás követ­kezett be az üzemi tanácsok munkájában. Hullámvölgyben voltunk... de ez a múlté ...” Ha mindez valóban a múlté s ma már ismét egyre jobban dolgozik a Lenin Kohászati Művekben az üzemi tanács, akkor is érdemes megnézni közelebbről néhány olyan té­nyezőt, amely hozzájárult e társadalmi szerv tevékenységé­ben bekövetkezett töréshez. És érdemes végigkísérni a kivezető utat is. Az ilyesfajta „számve­tés” mindig indokolt, hasznos ' dolog. A kérdést a gyakorlat eldöntötte Azon már aligha kell vi­tázni, hogy helyes volt-e az üzemi tanácsok életrehívása, vagy sem. Ezt a kérdést a gya­korlat, ez a jó döntőbíró, na­gyon sok eredménnyel eldön­tötte. Az a 121 műszaki, gaz­dasági és fizikai dolgozó, akit megválasztottak, vagy delegál­tak az üzemi tanácsokba, dön­töttek a nyereségrészesedés, a jóléti keret és a munkaruha­elosztás ügyében. Véleményü­ket nyilvánították a bérsza­bályzatnál is. E munkák el­végzéséhez erőt, határozottsá­got adott az is, hogy a tanács tagjai első önálló lépéseiknél érezték a pártszervezetek és a szakszervezetek támogatását. Tapasztalták azt is, hogy a ta­nácsüléseken elhangzott helyes javaslataikat szívesen veszik a gyár vezetői, gondoskodnak azok megvalósításáról. Bozsik Pál, a vállalat főkönyvelője is azt mondta, hogy sok kérdés megoldásában nagy segítséget kapott a vállalat üzemi taná­csától, noha ennek egynéhány tagja még hajlamos csak a sa­- ját üzemében fellelhető prob­- lémákat előtérbe helyezni, néha a gyár és a népgazdaság érdekeivel szemben Is. Éppen ezért helyes volt pél­dául az, hogy a tanács tagjai részére előadássorozatot ren­deztek, ahol jól felkészült szakemberek, a gyár vezetői elmondották, hogyan is kell dolgozni az üzemi tanácsnak, mint testületnek milyen jogai és kötelességei vannak, vala­mint mit várnak a vezetők és a gyár dolgozói a tanács tag­jaitól. Ezeken az előadásokon néhány korábban sokat vita­tott kérdést is tisztáztak. A negatívumok Ez volt az érem egyik oldala — a fényesebbik. És most néz­zük a másikat — a fakóbb lap­ját. Miért mondta azt Solti elvtárs, hogy több mint félesz­tendőn át pangás jellemezte a tanács munkáját? És mi okozta ezt? Elsősorban az, hogy néhá- nyan — és sajnos többségük­ben éppen a műszaki veze­tők — nem jártak el a tanács­ülésekre. Nem éreztek felelős­séget a szerv munkája iránt. Tudomásul vették, hogy a kor­mány és a SZOT hozta létre, vannak feladatai, mégis afféle „plusz-bizottság”-nak tekintették. Sokszor talán nem is a rosszindulat, hanem a megnemértés szülte az ilyen nézeteket. Persze ez nem mentség, hiszen azt világosan kell látni, hogy az üzemi taná­csok léte nem lehet formális, és nem is az a cél, hanem a dolgozók bevonása a gazdasági vezetésbe. Tavaly nyáron például volt olyan ülés, ahol a 121 üzemi tanácstagból 50—60 je­lent meg. Ekkor azután a nagyüzemi pártbizottság is na­pirendre tűzte a kérdést Maga Nemeskéri János elvtárs, a pártbizottság titkára javasolta: össze kell hívni azokat, akik nem vesznek részt a munká­ban s meg kell kérdezni tőlük, akarnak-e dolgozni, vagy sem? Ugyanakkor a szakszervezet is megtette a szükséges intézke­déseket. Több tagot visszahív­tak a tanácsból, s helyettük újakat választottak. A kivezető út Valahogy így kezdődött az, amit úgy nevezett Solti elvtárs: kiút. A tanács felfrissítése, i nagyüzemi pártbizottság eré­lyes közbelépése meghozta i várt eredményt. Manapság aligha van a Lenin Kohászati Művek üzemi tanácsában olyan tag, aki „plusz-bizottság­nak” nevezné ezt a szervet. Nemeskéri elvtársék világosan megmondták: Nem kötelező üzemi tanácstagnak lenni, de aki vállalja, az tartsa becsület­beli kötelességének a munkát. A legutóbbi ülés már éke­sen bizonyította azt, hogy más szemlélet vált uralkodóvá a tanácsban. Nemcsak azért mondom ezt, mert a 121 tag közül mindössze négyen hiá­nyoztak, ezek is igazolták tá­volmaradásukat, — hanem azért is, mert sokkal aktívabb, sokkal tartalmasabb volt ez az ülés, mint a! korábbiak. Kérdezhetné valaki: és most hogyan tovább? A választ ma­gában foglalja az a határozat, amelyet a városi pártbizottság hozott, s amelynek szellemé­ben a kohászatban lévő üzemi tanács kíván dolgozni a jövő­ben. Szó van itt két ülésszak közti tennivalók pontos meg­határozásáról és ellenőrzött el­végzéséről. Külön munkaterv alapján sorra megtárgyalják a legfontosabb szociális beruhá­zások felhasználását, valamint a nyersanyag, a pénzügyi gaz­dálkodás és a munkaerő fel- használással kapcsolatos té­mákat. A tanácsülések előtt az üzemben megvitatják a napi­rendre kerülő anyagokat, ily- módon a határozatok „jog­erőre” emelése előtt a 'dolgo­zók javaslatát, észrevételeit is számításba lehet venni. Es ez utóbbinak nagy je- lentősége van. Mert ha a munkások látják, hogy ja­vaslataikat nemcsak meghall­gatják, hanem fel is használ­ják a gyár vezetésében — még nagyobb felelősséggel viseltet­nek a vállalat gondjai Iránt. És az ilyen nemes törekvések zászlóbontásában sokat tehet az üzemi tanács. De ehhez jól dolgozó, aktív, felelősségér­zettel bíró üzemi tanácsok kel­lenek. Paulovits Ágoston Két bővizű iorrásra bukkanlak Mád község határában Tokaj-Hegyalján gondot okoz a vízhiány, hiszen mind a sző­lők permetezése, mind pedig az ásványbányászat nagy meny- nyiségű vizet kíván. Újabb gondként jelentkezett az or­szág egyik legnagyobb ásvány- őrlőjének építése. A Mádon épülő új őrlőmű vízigénye napi 150 ezer liter. A vízigényt most szerencsés módon sikerült megoldani. A Mád környékén folyó ásvány- kutatások során a község ha­tárában két helyen is bő for­rásra bukkantak. Az épülő őr­lőműtől mintegy két kilométer­re artézi víz tört fel a fúrás nyomán, amelynek az őrlőmű- be történő bevezetéséhez már hozzá is fogtak. Ugyancsak Mád község hatá­rában, 100 méter mélységű fú­rásból igen bő, percenként 400 liter vizet adó, 20 fokon felüli hévíz tört a felszínre, amely­nek vegyi összetételét most vizs­gálják. A hőforrásra nyári strand létesítését tervezik. Toldi Miklós — az SZTK-rendelőb< Az egyik budapesti rendelőintézet folyosóján lörtl A nővér a következő betepet szólította, s a névre, amei kimondott, valamennyi varakozó felkapta a fejét. Toldi M löst kérte az orvoshoz. A dolog azonban nem is olyan rt) lepő, mint először gondolná az ember. Budapesten és ®i ken összesen 105 névrokona él llosvai Selymes Péter és Ari János hősének, Nagy Lajos király derék katonájának. És fellapozzuk az Országos Névnyilvántartó kartonjait, az elv' századok sok-sok hősének, nemzeti múltunk, történelmünk mos kimagasló alakjának és egész sor kiváló írójának, kö jének nevével találkozhatunk. Kiderült, hogy napjainkban 112 Hunyadi Jánost, 37 1 nyadi Mátyást — nem igazságos királyt, hanem minden zonnyal igazságos parasztembert, munkást és vállalati ií gatót — találhatunk szerte Magyarországon. Budapesten ten, vidéken harminchétén mutatkoznak be így: Zrinyi A lös, Dózsa György neve is tovább él napjainkban. A hős rasztvezér névrokonainak száma 44. Bethlen Gáborból he Rákóczi Ferencből százhuszonhetet, Kossuth Lajosból tit egyet, Vasvári Pálból huszonhármat tartanak számon l! ben. íróink, költőink közül Balassi Bálint nevének nincs l köse, de már nem ilyen „egyedülálló” például Mikes Kelem A fejedelem száműzetésben is hűséges társának három n rokona él Magyarországon. És a sor tovább folytatódik. Bu pesten és vidéken 144 Arany Jánost, 19 Petőfi Sándort és Gyulai Pált találhatunk. A ma Móra Ferencei vidéken él* szám szerint tizenöten, Budapesten egy sincs belőlük. Mól Zsigmond névrokonai közül pedig mindössze egy telepei le Budapesten, kilencen vidéken laknak. A HEGYALJAI FESTŐK a sárospataki Rákóczi Múzeum megértő támogatása révén 1955-ben megvalósították régi álmukat: az önálló hegyaljai kiállítást. Most, június 3-án hetedszer nyílt meg a sárospa­taki Rákóczi Múzeumban a „Hegyaljai tájak — hegyaljai emberek” című kiállítás, mely ezidén is számot ad e vidék képzőművészeti életének ered­ményeiről, munkájáról. Varga Gábomé, a megyei ta­nács vb. elnökhelyettese, a me­gyei képviselőcsoport elnöké­nek megnyitó szavai a szép számú érdeklődő előtt hangsú­lyozták a kiállítás jelentőségét, szerepét a megye kulturális életében és azt az eredményt, melyet a Hegyalján élő művé­szek szervezett és célratörő munkájukkal az évek során — szűkebb hazájukban — elér­tek. örvendetes — mondotta —, hogy alkotásaikkal nem­csak Hegyalján, hanem a me­gyeszékhelyen, sőt a főváros kiállító termeiben is bizonysá­got tettek alkotó képességük­ről, hivatásszeretetükről, ar­ról, hogy figyelemmel kísérik otthonuk átalakuló új arcula­tát, és munkáikban tükrözik a tájat alakító ember küzdelmét, sikereit, örömeit Fejlődésüket ,,Hegyaljai tájak — hegyaljai emberek“ Képzőművészeti kiállítás Sárospatakon hogy az itt élő, és már fcoi ban szereplő művészek mel új, tehetséges fiatalok tűni fel, akik ha ma még báto! lanabb hangon is szólal! meg, de a hegyaljai művés kórusában mégis a kórus öí hangját erősítik. A kiállításon legéretteb és a korszerű kifejezést; terén a Cézanne-i hagyoi nyok útján előrelépő Ur' György mellett Bertha Zol’ Kerényi István, Lavotha G< Nagy Dezső képei emelked ki leginkább az együttes Sajnálatos, hogy az olají mények között többnyire a és az intenzívebb témák szí pelnek, a kiállított képek i kevéssé tükrözik az átalal tájban élő és alkotó szocial ember munkáséletét. A kiállított 37 grafikai itt kában Tenkács Tibor gouac festményei témaválasztás ban és festői élőadásmódi ban gazdagodást jelenteneli művész munkásságában. 1 kács hegyaljai tájaiban szí pet kap az ember, amely t mutat, hogy meg van bennk szándék az alkotó ember gyobb szintézisű ábrázol ra. Huszár István grafikái a műfaji sokrétűség mellet az életközelség értékeit is csillantják, és ez váltói anyagát vonzóvá teszi. K< József rézkarcaiban már hl súlyt kap a táj szerkezeti építése és előremutat tovi útkeresése számára. A kiállítás bizonyítéka nak, hogy a Hegyalján élő vészek birtokában vannak alkotói képességeknek, küzdelmet folytatnak a vi< elszigeteltség probléma: mégis rendelkeznek a kors: téma korszerű kimondást igényével. A provincializ veszélyét magábanhordó 1 zetükben nagy fontosságú mukra alkotói elgondolás nak színvonalas szakmai tákban való tisztázása, az 1 de ugyanakkor építő, segítő tika. Ezért is üdvözöl örömmel a sárospataki kóczi Múzeum és a sátori újhelyi városi tanács segít a nyári művésztelep létreb sával. Szükséges, hogy ebb megyeszékhely festői is bel csolódjanak és lendítői le nek a művésztelep pezs légkörének. Megyénk e pé lan természeti és gazda kincsekben gazdag vidéke az itt élő emberek élete bő kedik festői témákban. IV) jával és jelenével egya méltó arra, hogy életét tűk nagy igényű alkotások szí senek. Bizonyos, hogy a vésztelepi alkotói műnk hegyaljai művészek tov Sikereinek forrása lesz és dagítani fogja megyénk ké művészeti életét. A KIÁLLÍTÁS összképe gossá teszi várakozásunka hegyaljai művészek tov fejlődése iránt, éppen < nézünk bizalommal a „Hegyaljai tájak — hegy: emberek” kiállításai elé. nagyban segítette a sáros­pataki múzeum és a képző­művészek megyei csoportjának támogatása, mely a megye központjától való távolságuk ellenére is biztosítja a magyar képzőművészeti élettel való kapcsolatukat. Hangoztatta, hogy kultúrforradalmunk si­kereit bizonyítja az az érdek­lődés és igény, mely hetedszer hívta életre ezt a kiállítást, és ez az igény ma olyan kis he­lyen is, mint Erdőbénye, ál­landó képzőművészeti kiállítás megvalósításának útját egyen­geti. A kiállításon 16 művész 68 alkotása ad számot a Hegyal­ján élő művészek tevékenysé­gének sokrétűségéről. A bemu­tatott anyag előrelépést jelent a korábbi kiállításokhoz viszo­nyítva, különösen a grafikai műfajok gazdagodása terén. A kiállítás legkiemelkedőbb mun­kái a grafikai anyagban mu­tatkoznak, melynek magyará­zata, hogy az intimebb grafi­kai műfaj elmélyült művelé­sére több lehetősége kínálko­zik a Hegyalján élő és több­nyire főhivatásként pedagógiai munkát végző művészeknek. A műfaji gazdagodás mellett a kiállítók számának 2 új tag­gal való bővülése is utal arra, tartozik az állami levéltárak hálózatába. A Miskolci Állami Levéltár a területi levéltárak egyik legfontosabbika. Iratok­kal megtöltött állványpolcai- nak hossza 3000 méter körül van, ami körülbelül egy 120 ezer kötetes könyvtár polcterje­delmének felel meg. Ha azon­ban az iratanyag tükrét is fi­gyelembe vesszük, ennél sok­kal több, mert a levéltárban őrzött nagyméretű könyvek és iratok formátuma az átlagos könyvtári könyveknek 2—4- szerese. Ez a hatalmas anyag amelynek legrégibb darabjai a XIII. századba nyúlnak vissza igen változatos. Eredetére néz­ve magában foglalja Borsoc vármegye és Miskolc város voí levéltárait és Abaúj megye 1850-nél fiatalabb iratanyagá­nak töredékesen fennmaradt részét, azonkívül a levéltári törvény értelmében begyűjtőt községi, járási, iskolai, üzemi stb. iratokat is. A XVI. században ^fo­lyamatos városi és "megyei jegyzőkönyvek, peres iratok — köztük boszorkányperek is — a bűnfenyítő ítéletek lajstro­mai; az úgynevezett fekete könyvek, török pasák levelei úriszéki jegyzőkönyvek, úrbá­riumok, összeírások, eredeti Rákóczi-, Kossuth-, Széchenyi- stb. levelek, munkásmozgalm: dokumentumok stb. mellett számos középkori oklevelet csaknem kétezer darab kézira­tos térképet, s egyéb forrásér­tékű emlékeket találunk ben­ne. Vidékünk és városunk múltja, dolgozó népünk egyko­ri sorsa van ezekbe zárva, csak avatott kezekre várnak hogy megszólaljanak, s sze­münk elé idézzék a régvolt va­lóságot. Dr. Gyimesi Sándor, a Miskolci Állami Levéltár vezetője. csupán történeti szempontból tartják meg a régi iratokat. A kapitalizmus levéltári felfogá­sára jellemző, hogy saját ko­ruk iratanyagát nem tartják történelmi becsűnek, csak a középkoriakat. Ezt érdekük is így diktálta: a kapitalizmus je­lenségeinek tudományos törté­neti elemzésétől féltek, mert az feltétlenül a marxizmus—leni- nizmus megállapításait igazol­ta volna. Másik jellegzetesen kapitalista mentalitásra valló jelenség, hogy szervezett irat­begyűjtés és megőrzés nincs, a történeti forrásokat éppúgy magántulajdonnak tekintik, mint bármi mást, kezelésükbe nem avatkoznak. Jellemző pél­da erre, hogy nálunk levéltári törvény — amiért a leghala­dóbb szakemberek évtizedek óta küzdöttek — csak a felszaba­dulás után, 1950-ben született. A levéltárak és a bennük őr­zött anyag igazi jelentőségét csakis a marxizmus—leniniz- rnus ismerte fel. Még folyik a harc a fehérgárdisták és az in­tervenciós csapatok ellen, amikor Lenin aláírásával 1918 június elsején megjelenik a Népbiztosok Tanácsának ren­deleté „A levéltárügy újjászer­vezéséről és centralizációjáról.” A dekrétum két fontos alapel­vet állapít meg. Egyik, hogy a levéltári anyag össznépi tulaj­don, másik, hogy társadalmi értéket képvisel, megsemmisí­tése, vagy megrongálása tehát a társadalom elleni bűn, mely súlyos büntetést von maga után. A szovjet és népi demok­ratikus levéltári törvények (köztük a magyar 29/1950. tvr.) ma is ezeken az elveken ala­pulnak. Magyarországon jelenleg két központi és 22 területi levéltár Történelem és levéltár tárrendszerrel rendelkezett: külön erre a célra berendezett épületeiben a lajstromozott te­kercsek, kötetek stb. ezreit őrizték, s a történetírók rend­szeres kutatómunkát végeztek ezekben. A középkori írásreakció idő­szakában mindezek elpusztul­nak, feledésbe merülnek. Csak a feudalizmus jogéletének fej­lődésével — ahogy az írásbeli bizonyítás bevonul a bírói el­járásba — válnak ismét be­csessé azok az iratok — az ok­levelek — melyek valamilyen jogi tényt foglalva magukban, jogbiztosító eszközként szere­pelhetnek. Ezeket most már érdemes, sőt egyenesen szükséges volt megőrizni, s így keletkeztek azok a gyűjtemények, melyek mai levéltári anyagunknak legrégibb részét alkotják. Ké­sőbb a megőrzésre érdemesnek ítélt iratok száma egyre nő. Jegyzőkönyvek, peres iratok, felsőbb rendeletek, határoza­tok, beadványok stb. bővítik körüket. Az országos hatósá­goknál, egyházi szerveknél, vagy megyei és városi önkor­mányzatoknál pedig — ahol effélék nagyobb számmal gyűltek össze — külön helyisé­get, majd helyiségeket kellett elhelyezésükre kijelölni. így jöttek létre részben az orszá­gos és az egyházi, részben a megyei és városi levéltárak. Az iratoknak Jg rinti kizárólagos megítélése a XVIII. századig tart. A francia forradalom az első, amely a levéltári anyag tudományos ér­tékét felismerve, annak méltó megbecsülést juttat. A kapi­talizmus győzelme után pedig, a feudális jog elavulván, már írott emlékek csoportja, mely maga is több részre bontható. Legfontosabbak az ún. elsődle­ges, primér írásos források. Ezek a történeti jelenségek és események során, azoknak mintegy lecsapódásaként jöt­tek létre, mint például egy birtokadományozási oklevél, diplomáciai szerződés, bírói ítélet, panaszos beadvány stb. Közvetlenül tudósítanak tehát bennünket, ellentétben azokkal az emlékekkel, melyek már nem a jelenségek szükségszerű velejáróiként, hanem többnyi­re később, kifejezetten olva­sásra szánva keletkeztek. A határesetek száma természete­sen igen nagy, s a gyakorlat­ban nem is lehet pontosan meghúzni a választóvonalat köztük, egészében azonban mégis elkülönül a két forrás- csoport. Az elsődleges írott forrósok őrzőhelyei a levéltárak. Kiala­kulásuk szinte egyidős az írás­beliséggel. Primitív fokon még nem választhatók el a könyv­táraktól, mint ahogy a kézira­tokat is gyűjtő és őrző tudomá­nyos könyvtárak és a levéltá­rak között ma is elég széles az érintkező terület. Hammurabi égetett agyagtáblákra írt tör­vényei az i. e. XVIII. század­ból, vágy a rozettai kő egyip­tomi—görög szerződés szövege az első „levéltári” emléknek tekinthetők. Arról is van tu­domásunk, hogy az ókori Egyiptom és Mezopotámia kul­túrái külön erre a célra kije­lölt helyen őrizték becsesnek ítélt feljegyzéseiket. Ezek a — többnyire az uralkodó palotá­jában, vagy a templomokban lévő — helyiségek lennének a levéltárak ősei. A római biro­dalom pedig már fejlett levél­Az elmúlt gek, viszonyok, állapotok — egyszóval a történelem — ku­tatása az embernek a múlt iránti természetes érdeklődésé­ből, s abból a vágyból fakadt, hogy azt, amit mi még tudunk, örökül hagyjuk a késői utódok­nak. Mindenesetre korán hoz­zájárul ehhez az a felismerés is, hogy a múlt tapasztalatai­nak hasznát vesszük a gyakor­lati életben, hogy ezek segíte­nek bennünket jelenünk és jövőnk megértésében. Ciceró, a . nagy római szónok és történet­író, így fogalmazta meg ezt: „Ha nem tudod mi történt, mi­nek előtte születtél, gyermek vagy, mert a História az idők­nek tanúbizonysága, az igazság világa, az emlékezet élete, az élet mestere, s az ókor hírnö­ke.” Különös fontosságot kapott a történettudomány a szociaiista társadalmi rendszerben. Nem­csak mint az eszmei-politikai harc fontos eszköze, hanem mint a társadalmi megismerés szinte kulcsfontosságú tudo­mánya: Ugyanis minden a je- ,, len és jövő társadalmi rendsze­reire, a fejlődés törvényszerű­ségeire és irányira vonatkozó ismeretünk történeti tények elemzésén alapul. Ahhoz, hogy a történet- tudomány betölthesse az így ráváró fontos hivatást, ugyan,- úgy nem nélkülözheti az ada­tok, bizonyítékok hatalmas ap­parátusát, mint .bármely eg­zakt tudomány. Lenin is kifej­tette, hogy a történettudo­mánynak széleskörű dokumen­táción kell alapulnia. Ezt a dokumentumanyagot az ún. történeti források szolgáltat­ják. Közülük kiemelkedik az

Next

/
Oldalképek
Tartalom