Észak-Magyarország, 1962. április (18. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-04 / 79. szám

6 ESZ AKM AGT ARORSZAG Szerda, 1562. április 4. t ÓZD-ÚJ VÁROS mm Nem akarok SSFSSE saimmal és barátaimmal, de véleményük ellenére Bolyokot — Özd-Űjvárosnak nevezem. A történelmi, a politikai és a gazdasági fejlődés engem iga­zol. Vessünk egy pillantást az ózdi járás térképére. Igaz, ma még apró betűkkel ott szerepel ez a helységnév: Bolyok. Las­san azonban eltűnik. Nem néptelenedett el a község, a régi lakók nem lettek hűtlenek a kicsinyke faluhoz. Egy új városrészt építettünk itt, min­dennél szebbet, ragyogóbbat. Igazolja az új elnevezés szükségességét az is, hogy özdon a városi tanácsot ke­reső idegent a „faluba” igazít­ják. Mert a régi Özd az újhoz képest tényleg falu. Az ala­csony, sokhelyen vályogból veyt házikók semmiképp sem „városiasak”. De Özd-Bolyok áz város! Uj értelemben vett város. Az Özdi Kohászati Üzemek dolgozói már 1919-ben ilyen új városról álmodtak. De a Rimamurány, Salgótarjáni Részvénytársaság urai kolóniákat építettek — fitogtatván „szociális” érzel­müket. A kicsiny, barakknak tűnő münkáslakások még ma is ott szerénykednek a gyár tö­vében. A gyár tulajdonosai ak­kortájt színes prospektusok­ban adták hírül országnak, vi­lágnak, hogy ők „munkáslaká­sokat” építettek. Nézzük meg, a régi Bolyon, a kis falu mivé fejlődött. Üj várossá. A felszabadulás után, 17 esztendő alatt mintegy 1500 új lakás épült itt. Az új laká­sok a régi kolóniákhoz képest paloták. Az új, 12 tantermes iskola mellett épült új mun­káslakónegyedet központi fű­téssel látták el. A napközi ott­hon, a bölcsőde, az új kenyér­gyár, az új ruhagyár mind, mind az ózdi dolgozók és csa­ládjaik jobb élet- és munka- körülményeit szolgálják. Kicsiny, sáros falu volt Bo­lyok. A dembtetőről alázúduló tavaszi, nyári és őszi eső sár­tengerré változtatta a környé­ket. Az ózdi építőmunkások — akik 17 esztendővel ezelőtt csak ideiglenesen költöztek a kohászvárosba — új utakat építettek. S azóta már ők is megtelepedtek Özdon, és szinte szülővárosuknak tekintik. De az útépítésen kívül is van itt munka bőven. A távlatok szinte beláthatatlanok. Nem egy ózdi nyugdíjassal beszélgettem az elmúlt évek során. Nem hitték, hogy a földszintes munkáslakások he­lyén a gyár környékén is új palotákat építenek. De megbi­Egyik legjelentősebb új létesítményünk zonyosodtak felőle. A „falu” szívében új, emeletes bérpalo­tákat emeltünk. S most, a má­sodik ötéves terv első éveiben hozzákezdünk egy új, repre­zentatív szálloda megépítésé­hez, mert szálloda kell Ózdra, méghozzá nem is kicsi. Az új szállodában szállnak majd meg azok a mérnökök, technikusok, akik a rajztáblák fölé hajolva terve­zik Özd további fejlesztését. Mert új Özd épül a régi gyár­város helyén, a kis falucska — Bolyok lassan már csak föld­rajzi fogalomként szerepel emlékezetünkben. Pásztory Alajos Az Ózdi Kohászati Üzemekben az elavult kemencéket korszerű Marz-kemcncékre cserélték ki. Falusi városnegyedek A rudabányai vaseredusító. MANAPSÁG, amikor annyi kézzelfogható jelét látjuk a város és a falu közötti különb­ség eltűnésének, könnyen haj­iunk rá, hogy észre se vegyük (mert nagyon is természetes­nek tartjuk: mindennapinak és megszokottnak) — ha autónk új házsorok között suhan el. Pedig ezeknek a falusi „város­negyedeknek” megvan a ma­guk története, amely felszaba­dult életünk tizenhét évének távlatába nyúlik vissza. S ha egymás után megszólaltatnánk e falusi városnegyedek: a szép kivitelű, modern tömbházak lakóit, egytől-egyig elmondhat­nák és el is mondanák, hogyan alakult életük, formálódott a születő, terebélyesedő város­negyeddel együtt, amelynek la­kói mind-mind hajdani prole­tárok, földönfutó, nincstelen szegények, s most: újgazda­gok, akik kiköltöztek a nyomo­rúságos cselédviskókból és kü­lönb házat építettek maguk­nak, mint az egykori húszhol­das gazdáknak volt. Egy-egy ilyen tömbház lát­tán akaratlanul is felkiáltunk: — Nagyon szép! Miskolcon is élkelne. A város díszére válna... Mindezen túlmenően azon­ban természetesnek tartjuk, mint ahogy természetes a be­csak a szakemberek számára készített magyarázattal szol­gál, hogy mit jelentett a mis­kolci járás községeinek ez a verseny. Azt mondja egy he­lyen: „... Az első évekhez vi­szonyítva nagy fejlődés mu­tatkozik a társadalmi munká­ban és a saját anyagfelhasz­nálásban. 1960-hoz viszonyítva 200 százalékkal végeztek több munkát a járás községeiben”. Csupán a társadalmi munka értékét tekintve (amelyet a Hazafias Népfront, a KISZ és a nőtanács szerveztek), kevés híján egy milliót tesz ki ez az összeg, amelyből többek között új út, sportpálya, járda és pe­dagógus-lakás épült és amely a közkutakat, és falusi utcák­nak városnegyeddé történő át­alakulását jelentette. Ez a pezsgő társadalmi mun­ka jellemzi most a miskolci járást, ahol tizenhét évvel ez­előtt egyetlen művelődési ház sem működött, ahol még a városközelség ellenére is vég­telenül elmaradottak voltak a falvak. AZ EMBEREKBEN magas­ra szökött a szebb, a jobb utá­ni vágy. Bővizű forrásból bu­zog az életkedv és az alkotás nem ismer határt. Ónodvárj Miklós Az én utcám Nem is volt az utca, nem is annak nevezték, csak így: Nagyút. Mert volt Kisüt is, akkora, hogy keresztülállta az ember, elfért a lába között, a kertek alatt vitt, azon jött be a faluba az erdő — háton. A Nagyúton is az erdő jött be, de szekereken, s azok a szekerek ki is mentek a faluból, az állomásra hordták a rönköket, akkorákat, hogy ötünknek is elég lett volna körülölelni. A Kisúton a gallya jött a rönknek, azzal fűtöttünk télvíz idején, s háton hordtuk­loptuk. A Nagyűtnak volt kezdete. Lent volt a Szugban, talán egy kö- hajításnyira kapunktól. A vége azonban ... ma is hiszem, hogy nincs is annak vége, sose tudtam eljutni a végére. Meredeken kacskarin­gózott egyre feljebb és feljebb, aztán belckígyózőtt az erdők vég­telenjébe. De ott is út maradt, ragacsos, sáros út. Ez volt az én utcám, öt parasztház, néhány cigánykuripintyó küldte le ezen az úton a maga élet-híreit a Szugon át a falunak. Az ám, a falu! Ma is elfog valami különös érzés, ha gyerek­koromba visszarévedek és régi gyerekszememmel nézek a szülői porta magosáról az alant elterülő falu cserepét pirosító házaira. Oda csak félsszel tudtam menni. Apám, anyám is úgy ment, mert ami­kor dolga akadt a faluban, lelökte magáról az otthoni gúnyát, mó­dosabbat, kevésbé rongyosat szedett magára. A falu az falu, azt tisztelni kell, rázni kell előtte a rongyot, mert ott laknak kenyér­adó gazdáink. Az én utcám évei megs zárni áltattak, s ha így megy tovább, egy merő sebhely lesz belőle — máris akkora vízmosások hasogatják keresztül-kasul, hogy szekérrel járhatatlan s a jószágot is Istenkísér­tés végighajtani rajta. Lakói nem sokat adnak rá, nem tömködik el az alázúduló esők nyomait, s mélyülnek a ráncok, mélyülnek. Mai lakói egyik lábukkal m^r a faluban vannak. Az új házsorok fog- hfjai: az ő házhelyeik. Ház lesz azokon, szép, nagyablakos ház, a módos, kikövezett főutcát koszorúzzák majd, melyen őszidők lucs- kosságában is sár nélkül járhat az ember. A falu már nem küldi vissza a parti lakókat, várja, befogadja őket, hiszen akik ott, Ga- radna újsorán építkeznek, valamikor, tizenhét esztendővel ezelőtt azok is part- és zsúpház-lakók voltak. Es a Nagyúton majd elindul áz erdő lassan lefelé, — s nekem az egyik szemem könnyezni fog, hogy gyerekkorom utcáját, elpor­zott lábamnyomát felverte az erdő, a másik meg nevetni, örülni, hegy odalent a faluban, a megbékélt, egymáshoz szelídült faluban, az aszfaltszagú főutca két oldalán öttel több a ház, s azok már nem Is olyan parasztházak, mint amilyenek a Nagyút két oldalán voltak .. . Gulyás Mihály tonjárda, az új művelődési ház, az iskola és az orvosi rendelő: Abauji adatok Mindig szívesen utazom az abaujszántói járásba. A tér- mészetkedvelő szem kékes hegycsúcsokat, rejtelmes vár­romokat láthat itt A sík völgyön a hús Hemád nyargal át. Szívesen jövök ide, mert az abaujiak közvetlenek, szeretik a távolról érkezőt, szívesen barátkoznak, de nem tolako- dóak. Lázár Jenőnek, a járási tanács elnökének is mindig nyitott az ajtaja az újságíró előtt. Nem kell megbirkózni a titkárnői diplomáciával, hogy bejuthassunk hozzá. S attól sem kell félni, hogy nála elapad a riporteri kíváncsiság forrása. Már régebben tudom, hogy Mesterházi Lajos, a most kitüntetett Kossuth-díjas író gyakori vendég a járásban. S igen ragaszkodnak ehhez a barátsághoz. Miért? — A tudatformáláshoz, sajnos, nincsen annyi eszközünk, mint más járásban, vagy városban — sorolja Lázár elvtárs. — Nincsen jelentősebb ipari üzemünk, s hiányzik annak kisugárzása, emberformáló hatása. Ezért látjuk szívesen kö­rünkben az írót, akinek jó szeme van az élethez. S aki ismeri ennek az országvégnek nem is távoli, de közelmúlti történetét, a felszabadulás előttit, annak a járás nevén kívül egy komor jelző is eszébe jut: sötétség. Talán sehol nem volt annyi szegény ember és annyi úri kastély — mint itt. Nem volt talán sehol olyan kevés tanító és orvos — olyan sok javasasszony és analfabéta, mint itt. A nagy .-.történelmi forduló szele felszántotta és szárítja ma is a sötétségben keletkezett nyirkosságot.. r’Ezért kellett és kell ide a segítség a tudatformáláshoz. Igazán sokat mondanak itt az ilyen adatok: 3 ezer rendes, 1400 vezetékes, s több mint 50 tv-készülék van a járásban. Ma már könyvet is sokat vásárolnak és kölcsönöznek. Nem találkozni itt országos be­ruházásokkal, tekintetet megállító gyárkéményekkel, de fel­tartóztathatatlanul izmosodik, gyarapodik az új világ, s en­nek építő köveiből egyre magasabb falak emelkednek. Említ­sünk meg néhány adatot. Most 30 iskola működik, 98 tanteremben tanítanak, van 149 tanulócsoport és 175 nevelő. S régente? Alig volt egy községben egy-két nevelő, legfeljebb a népesebb faluban három. Most' modern épületeket emelt a nép tanulásvágya. Ez a vágy alakította át a kastélyokat az új, fiatal, tanuló nemzedéknek. Sokat változtak az életkörülmények, enélkül nem is lehetne szó mindarról, amit oly szívesen újságol el a járási tanács elnöke. 1948-ig 5935 lakás, most 6215 lakás van. Azt nem mondhatnánk, hogy gyarapodott a népesség. A mai adatok csaknem megfelelnek az 1869. évi népszámlálás ada­taival, de ma igényesebbek az emberek, nem laknak együtt annyian. A munkát szerető, iparkodó fiatalok hajlékot épí­tenek maguknak. Nem több a lakosság, mint annak idején. Ám nem az afféle ormánysági tapasztalatok, az egyke miatt, hanem azért, mert sokan a városba költöznek. Ezek a legfrissebb adatai az abaujszántói járásnak. Ezek után kell-e kérdezni, mennyit változott az abauji ember?-* Garami Ernő mint ahogy természetes a tű­sarkú cipó és a legújabb fazo­nú estélyi ruha ... S e városnegyedeknek, de mindenütt, minden. falunak van még egy másik jellemző vonása. Bár kerítés van a há­zak között, az nem választja el egymástól az embereket, nem zárkóznak be „az én há­zam — az én váram” hazug, évszázadok alatt beidegződött elméletébe, hanem kitörnek onnan és egy-egy utcának, fa­lunak közösek a gondjai, kö­zösek az örömei és közösek a tervei. A szép házakkal tovább szépül a falu és a közösség összefogásával új köntöst ölt az is, ami ósdi, ami régi és idejét múlta. Szép példáját mutatja a kö­zösség összefogásának, társa­dalmi munkájának a miskolci járás, ahol a nagyközségek versenyében Sajólád, Alsózsol- ca, Sajószentpéter, a kis közsé­gek versenyében pedig Sajó- hídvég, Répáshuta és Köröm került az első három helyre. Még a múlt év elején kezdő­dött a „nagy verseny". A ki­tűzött díjért, a jutalomért, a versenyzászlóért versenyeztek? Csak” ezd látni — helytelen lenne. A helyezésre kétségte­lenül büszkék, de a „kamatos kamat” az új járda, a kicsino­sított iskola, a művelődési ház, vagy éppen a szülői munkakö­zösség erejével létrehozott pe­dagógus-lakás. Egy sokszorosított verseny­híradó fekszik előttem, mely „száraz” statisztikai adatokkal, Szcntistaáni ftoteszlap 1962 tavaszán AZT HISZEM, MA MAR a legkisebb túlzás nélkül mond­hatjuk, hogy Szentistván híre messze túlhaladta nemcsak a mezőkövesdi járásnak, hanem Borsod megye nagykiterjedésű területeinek határait is. Orszá­gosan ismert lett ez a község és ebben nemcsak gazdasági eredményei, nemcsak a VII. Pártkongresszus Termelőszö­vetkezet munkálkodása a „lu­dasak”, hanem az az elevenen pezsgő kulturális élet is, amely a község művelődési házában folyik, mintegy ékes példája­ként annak, hogy pártunk mű­velődéspolitikai irányelveinek következetes megvalósításával miként mosódik el a különbség a város és a falu kulturális éle­te között még olyan helyeken is, amelyek a vasúttól is távol esnek, és ahol régebben még a madár is ritkán járt. Szentistvánt ismerték or­szágszerte régebben, a felsza­badulás előtt is. Ismerték sum- másairól, akik nyaranként messzi uradalmakban verejté­keztek, ismerték nagyszerű ku­bikosairól, akiket az ország minden jelentős építkezésén megtalálhattak, ismerték szép népviseletéről és ismerték a híres Gyöngyösbokrétáról, az ál-népi egzotikumról, amelyet annakidején olyan szívesen mutogattak a grófi és egyéb kultyrapostolok a jópénzű kül­földieknek. Szentistvánban, ma már egy­re kevesebbet beszélnek erről. Dolgos mindennapjaikat a múlt keservének és megaláz­tatásának felemlegetése helyett a jelen erősítésének és a jövő építésének gondja foglalja le. Nekem is csak a művelődési házban jutott eszembe a múlt­koriban, amikor mintegy öt­századmagammal szorongtam a nézőtéren, hogy meghallgas­sam Quintin Pino Machado, a Kubai Köztársaság budapesti nagykövete előadását. A távoli Kuba magyarországi diplomá­ciai képviseletének vehetője a szentistváni dobogóról beszél! Beszél hazájának hősies harcá­ról, amelyet kalapot emelő tisz­telettel, meleg, baráti együtt­érzéssel kísér az egész haladó világ. És nézem az arcokat a nézőtéren. Süveges, idősebb parasztférfiak, fejkendős asz- szonyok — húsz évvel ezelőtt vajon hányán tudtak közülük Kubának pusztán a létezéséről is?! — mellett városi modern­séggel öltözött fiatalabbak kí­sérik figyelemmel a nagykövet szavait. Természetesnek veszik a ritka vendéget, hiszen sokan keresik fel most Szentistvánt. A termelőszövetkezet irodájá­ban úgy beszélgetnek, koccint- gatnak Machadoval, mint mindennapos vendéggel. A ku­bai vendég nem a népi egzoti­kumot jött keresni Szentistván- ra. hanem a tsz tejhozama, meg a munkaegység számítása után érdeklődik. („Egzotikum­ban” csak annyi része volt a meleg vidékről jött vendégnek, hogy a hófúvásban elakadt az autója és egy nappal tovább élvezte a szentistvániak ven­dégszeretetét). Aztán felvillannak előttem az arcok a művelődési ház mo­zijának nézőteréről. A mozi­ból. amely mindennapos, ter­mészetes velejárója Szent­istván életének. Felvillannak az érdeklődő arcok a község­ben megrendezett képző- művészeti kiállításokról: Ma- zsaroff Miklós és Varga Miklós legutóbbi kiállításáról, ahol kritikus szemmel nézegették a két művész helyi ihletésű mű­veit, ismertek fel egy-egy falu­beli arcot, vagy, utcarészletet; Látom a derűs arcokat a Mis­kolci Nemzeti Színház vendég- szerepléseinél, az elgondolkoz­va vitázó csoportokat az Ilyen nagy szerelem című dráma előadása után. Érzem az élénk figyelmet a Párizsról szóló űtibeszámoló alatt, látom a muzsika élvezetét a mind gya­koribb hangversenyeken, a fe­szült figyelmet, amikor Básti Lajos Ádám szerepét elemez­te, vagy amikor a mártírhalált halt spanyol forradalmár köl­tő, Frederico Garcia Lorca halhatatlan sorai hangzottak a művelődési ház színpadáról. Pezseg, forr a kulturális élet Szentistvánban. Nagy tö­megek hallgatják az ismeret- terjesztő előadásokat. Százak és százak töltik meg a nagy­termet egy-egy kiemelkedőbb rendezvényen, a fiatalok lelke­sen vesznek részt a művelődé­si húz munkájában, a külön­böző szakkörökben, irodalmi színpad formájában terjesztik az irodalom szeretetét, csere- kapcsolatot teremtenek a ba­ráti államok művelődési házai­val és mint hírlik, a nyárra nyári nóűvésztelepet is tervez­nek a községben, hogy a me­gye képzőművészei mind job­ban megismerhessék a nagy­szerűen fejlődő község életét. HIRES, ORSZÁGOSÁN is­mert lett újra Szentistván, de ez az új, értékesebb hírnév már nem a látványos népvise­let, hanem szocialista társadal­mi-gazdasági x-endünk és a szocialista kultúrforradalmunk Szentistvánban jól vívott har­cának eredménye. Benedek Miklós /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom