Észak-Magyarország, 1962. április (18. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-04 / 79. szám

Szerda, 1962. április 4.

8SZAKMAGTARORS35ÄO

s

Zsupán tanár úr

Tréfálkozva ugyan, de egy kicsit megneheztelt, amikor a minap így szólítottam: y,Tanár úr”, — minit ahogyan szólítottam kereken harminc esztendővel ezelőtt és attól kezdve nyolc éven át, amíg a szin- va-parti öreg gimnáziumban a földrajz és a történelem tudományát igyekezett belém és társaimba csöpögtetnd. Nem vagyok én még olyan öreg, akit urazmi kell, szólítsál csak Laci bátyámnál-:, ha már a kor- különbséget mindenképpen hangsúlyozni akarod, — mondotta. Valóban, mintha a harminc év előtti Zsupán tanár urait látnám. Apró, de szikár termet, hajában egyetlen ősz szál sincsen, pedig már túllépte a hetedik ikszet, és abból 42 évet töltött-azzal, hogy földrajzra és történelemre tanította az egymás után következő generációkat. Ezreket érettségiztetett. Négy' évtizednél hosszabb pedagógusi pályája, egész |6Lete Miskolchoz kapEgy életen át...

Harc — nendőrtenror —

emigráció. És újra harc es újra üldöztetés...;

Ezüst a haja, de szürke szemében még mindig valami különös, ifjúi tűz lobog. Az életéről beszél, s a könyvkötő

Egy gazdag elet

Béla bácsi

esolja. Ma is szülőházában él a Szabó Lajos utcai kis lakásban. Tanári pályája az első világháborútól a közelmúlt évekig öleli fel az időt.

Élénk figyelemmel kíséri a tna mindennapjait s bár négy éve nyufedíjas, gondolatvilágában eiso helyen a tanítás áll és — ml sem természetesebb •— azorl belül is legelső helyen a történél em-tani tás-. A fiatalságnak meg kell ismerni a történelmet, ismernie kell a múltat, hogy érteni és becsülni tudja a jelent, és a történelmi ismeretekből meg kell tartani az oktatásban azt, ami előremutató, — mondja többek között. — A pedagógusok keressék és találják meg ' az anyagban az állandó értéket, amelynek ismerete segít a ma építésében. Ezt az elméletét a gyakorlati életben is követi. Nagyobb szabású munkán dolgozik, az egykori Polgári Kaszinó történetét dolgozza fel. Azt akarja bemutatni, hogy meddig volt az intézmény a haladás eszköze az elmúlt évszázad polgárosodó Miskolcá- nak életében. De énnek taglalása már egy külön írás témája lenne.

így beszélnek róla: az érdekes ember. A szakma művésze. Nagy akarat, utolérhetetlen szorgalom juttatta őt az emberi munka Mont Everestjére. Azt is mondják: utolérhetetlen a műszerek javításában, a satu igazi mestere.

Utolérhetetlen? Hogyan? Nincs még egy olyan lakatos, mint Litvin József, a DIMA- VAG Kossuth-dijas lakatosa? Nincs, aki utánozná öt? Valóban nincs. Élete, ifjúsága, szenvedései, a sok-sok pofon különösen kemény emberré formálták. Ritkán mosolyog. Bármiről van szó. Józsi bácsi arca komoly. Nagyritkán nevet. Beszélni sem szeret. A szakma művésze? Annál is több. Eletet önt a holtnak »látszó anyagba.

Amikor életéről beszél, akkor is szűkszavú. Pedig lenne miről beszélnie. Arról, hogy több mint kétezer ismerőse van Miskolcon, kétszáznál is több, őszinte, igaz barátot vallhat magáénak, s hogy több mint négy évtizedes munkája alatt több mint száz tanulót nevelt.

És a pofonok. Többet kapott, mint bárki, aki inasko- dott. Először azért ütötte arcon a mester, mert azt hitte, hogy Litvin Jóska törte össze a tű- reszelöt. Elolvasztotta a cinező vasat a fujtatóban. Ismét pofon. Aztán még számos pofon következett; a mestertől, az élettől egyaránt. Arról is beszélhetne, hogy már 17 éves korában ott volt a régi miskolci csárda, a Vörös Rák előtt, amikor a miskolci munkások sztrájkot kezdtek. Aztán családja története. Nagyapja molnár volt Kievben. Apja a Diósgyőri Vasgyárban dolgozott harminc évig. A legjobb mintakészitő asztalosként emlegetik máig is.

Újít. Szereti az erdőt. Olvas Balzaclól és ismeri az orosz népmeséket. Szereti a szépet. A szépben látja az élet és az emberi küzdelem igazi értelmét. Nem ő mondja ezt, a keze alól kikerült remekművek beszélnek helyette. És negyvenegy éven keresztül mindig szépet alkotott Litvin József. Szerényen, csendesen.

Erre az emberre büszke lehet ez a város. És büszke is. Nagyon örülök, hogy megismertem. S úgy hiszem, nem is mondtam róla dicsérő szarvakat, hiszen Józsi bácsi ilyen ember. Csak azt nem tudom még, hogy arcán miért olyan ritka a mosoly. Talán azért, mert nagyon kegyetlen és küzdelmes volt az élete? Lehet. Ez az arc. ez a kemény, konoknak tűnő. érdekes ember, akinek a szive tele van széppel és szeretettel, egy külön tanulAz elnokasszony

Szíyyel-lélekkel munkájának él

Felemelő érzés látni e város fejlődését

Könyvek, jegyzetek tengere fölé hajolva találtam Marjalaki Kiss Lajost, a fehérhajú, de a hetedik X után is fiatalosan mozgó nyugdíjas tanárt, régi földrajz tankönyveink, számtalan értékes tanulmány, sok tudományos munka szerzőjét, aki egy nagyító segítségével századok homályába tűnő nemzedékek után kutat most is egy ■ lajstromon. Azzal a nagyítóval, amellyel valaha Magyarország első időjárási térképét készítették. Ügyszólván minden régi itt: olyan a lakás, mint egy kis levéltár. A könyvek is régiek, ritkaságszámba menő Példányok, s bennük a ma embere számára érthetetlennek tűnő adatok sorakoznak, amelyek azonban életre kelnek, ha Marjalaki Kiss Lajos veszi kezébe e könyveket. Amikor felüti valahol a vaskos pápai tized lajstromot, századok tárulkoznak ki előttünk.

Ügy ismeri városunkat, mint a tenyerét. Tudja és elsorolja, melyik ház kié volt háromnégyszáz évvel ezelőtt... ötven éven át gyűjtött tapasztalata, fáradhatatlan tudományos munkássága fényt derít *.van momentumokra is, amelyeket előtte soha nem dolgozott meg ki senki: Marjalaki

Kiss Lajos nekünk egy élő, nyitott könyv és szívesen, derűsen, mosolyogva hagyja, hogy olvassunk belőle.

De milyennek látja ő mai

városunkat, milyennek látja a ma Miskolcát?

— 1919-től vagyok állandó miskolci lakos, ez a város a szívemhez nőtt múltjával, és jelenével. Évszázadokra visszamenőleg kutatom történelmét,

s ha elfáradok a munkában,

megpihenek e város jelenében. Igen nagy örömmel szemlélem az új építkezéseket. Azt mondhatom; 1945 óta nagy fejlődésen megy át Miskolc. A városiasodás tulajdonképpen a húszas évek második felében kezdődött, amikor új utcasorok keletkeztek, noha a város akkor még messze elmaradt Debrecen, Szeged és Pécs mögött. A felszabadulás utáni építkezések, méginkább a további tervek gigantikusak. Engem nagyon érdekel a város -jelene, éppoly érdeklődéssel forgatom a statisztikai hivatal jelentését népünk fejlődésének, sorsának alakulásáról, mint azokat a régi iratokat, amelyeket mar öt ven éve lapozgatok a levéltárakban.

Kis szünetet tart, aztán azt mondja:

— Az az ember, aki a múltat vizsgálja, látja annak hullámzásait, a felfelé ívelést és a lehanyatlást, annak nagyon jólesik most látni városának azt a hatalmas feltörését, hogy ime: a szeme előtt játszódik le a hajdani kis csizmadia városnak az ország második városává való fejlődése. Ezt látni, ennek részese lenni — felemelő érzés.

beterveztünk egy orvosi rendelőt. Igazán nagyon szép eredményeket értünk el a parkosításban is. Ez persze majd csak tavasszal válik láthatóvá. Mi szerveztük meg először az ünnepélyes kulcsátadást a lakáshoz juttatóitoknak... Jó dolog tanácselnöknek lenni, ha adni is tud az ember. És — elmosolyodik — egyre jobb dolga lesz...

Csak ezeket mondja: járdaépítés, lakásátadás, parkosítás, társadalmi munka, jó szellem a tanácson, stb. Pedig mi

A célnál

ezzel indokolja: szeretni, tisztelni, becsülni kell az embereket.

Szívvel-lélekkel ebben a munkában él, de ha megkocogtatják emlékeinek sok-ok ajtaját, bevallja, hogy nem is olyan régen még nem így érzett.

— Eleinte nehéz és idegen volt ez a munka. Közigazgatás, törvényesség, irányítás... Nehezen jöttem bele, nyolc évvel ezelőtt... Nagyon rossz volt annakidején a kerület vízellátása, rosszak voltak az utak, nem volt vásárcsarnok, villamos várócsarnok és még sok minden. A vásárcsarnokot körülbelül 600 ezer forint értékű munkával és a vasgyáriak segítségével megépítették maguk a lakók. Ezért kormánykitüntetést kaptam. Tavaly 1 400 000 forint értékű társadalmi munkát szerveztünk. Utakat, járdákat építünk, víz- és csatornahálózatot bővítünk, az idén pedig

Nyugodtság, derű, biztonság, fegyelmezettség. Mintha nem csak népszerű képeit, hanem Imreh Zsigmondot, az embert is ez jellemezné. És színesség, melegség. Leülünk egy félórányi beszélgetés tervével és két óra múlva sem vesszük észre az idő múlását. Szavaiban nyugodtság, derű. Pedig sok olyan évet számlál maga mögött amelyben — szószerint — nyomorgott. De mindig töretlen akarattal harcolta tovább magát, végül tanári diplomával és festőként állhatott az emberek elé. Azóta már sokan megismerték, megszerették. Miért?

A tehetségről beszél. Fontos a tehetség, de sokkal fontosabb, hogy tegyünk. A tehetség feltétel, adottság, de tenni: fontosabb. Aztán a színek tisztaságáról szól. A színek igazát keresd, hogy semmi hamis ne legyen a képen. A világnézet tisztaságáról, szól, az elvről, amely szerint mindig tudnunk keli mindezt miért tesz- szük. A színek igazát említette. Talán a színek igazságát kereste akkor is, amikor az egyik £rán a repülőgépek felségjeleit rajzoltatta tanulóival, és felrajzolta a Szovjetunió vövárosrészben. Kényelmes, saép, mű termes lakásban. Emlékszik, hogyne emlékezne a szűk szob ócskákra, a nehezen szerzett tubusokra. A hosszú évek sötétsége azonban már nem kísért.

A mi életünket festi. Nyugalom, derű sugárzik képeiről) Annak az életnek a nyugalma, derűje, amelyet a vörös szín győzelmes igazsága teremtett meg.

mányt érdemelne. író és festő számára egyaránt érdekes típus. Gazdag életében benne

van Miskolc múltjának és jelenének nagyon gazdag és sokak által még ismeretlen története.

Hajába már ezüst szálakat fontak az évek, de valahogy minderről alig vesz tudomást. Ahol már nyugdíjas a férj és a feleség is átlépi az ötödik X-et, csendesen, komótosan folyik az élet. Ádám Já- nosnét, a hejőcsabai Március 15. Tsz elnökét azönban nem így ismerik a városban, szőkébb környezetében. Hivatala

a hajnalodással kezdődik, s talpon van estig, járja a határt, emberekkel tárgyal, vitatkozik, hívják a városi tanács ülésére. Jó állása volt Miskolcon, az Üzemélelmezési Vállalatnál, amikor a tsz-be hívták. Gyenge, erőtlen, volt a tsz, s a vezetők könnyelműs- ködtek. S amikor 1957 után újjáalakult a közös gazdaság, ő lett az elnök. Sokat, nagyon sokat tesz a tsz-ért; nen. múlik el év, hogy 40 forint alatt osztanának munkaegységet. Még az elmúlt, száraz esztendőben is 45 forintot fizettek. S most, hogy túl van a gondokon, ő is a tsz-hez formálódott, mind több bizakodással beszél.

— Most már a város is haszmühély csendje egyszeriben titokzatossá, ünnepélyessé válik.

— Tanácsköztársaság, i. röpcédulák. i: titkos gyűlések, megbízatások..: — egy alig húsz éves fiatalembert is a kommunista mozgalomba sodor a nagyszerű eszme: harcolni a világháború utáni Magyarország felvirágoztatásáért, leleplezni a társadalom éles kontrasztjait, megszüntetni a nyomort. s

1918. decemberében Miskolcon, a Szirma utcai kávéhoz egyik hátsó, kis helyisegében megalakult a Kommunisták Magyarországi Palijának miskolci szervezete. A vezetésé© egyik tagjának megválasztották Kiss Ferencet is, az alig húsz éves, lelkes, minden áldozatra kész ifjú könyvkötőt

Hűséges maradt-e Kiss Ferenc a párthoz, a legszebb eszmékhez egy életen át? Tettei a bizonyítékok: ő is segítette, hogy 1919-ben a previe- tárgyerekek a nagytőkések lillafüredi üdülőjében nyaralhassanak, ő is a legveszélyesebb frontvonalban harcolt az intervenciósok ellen, s a fehérterror őt is emigrációba kényszeri tette. Csehszlovákiában,

Németországban, Párizsban, Londonban, Korzika szigetén — amerre csak járt, hirdette a proletáriátus igazát, s az üldöztetések ellenére is megmaradt harcos kommunistának — egy életen át u

lógusát nézegetjük. A szoba falán pedig ott függnél: a legkedvesebb képek. Az egyik szimbolikus képen — .ugyancsak az 1937. év terméke — munkások feszülnek kemény vállakkal egymásnak, és egy gyerekkocsit húznak: a jövőt. Kollektivisták a címe. „Akkor nem adhattam címnek a „kommunistákat”.

Keleti vomású arcába néha fáradtságot rajzolnak a ráncok. Most hagyta maga mögött a hetvenedik évet Hozzátartozik Miskolchoz, mint az Avas, mint a japán cseresznyefák...

rös csillagát is. Pedig ezt a negyvenes évek elején igazán nem fogadták jónéven.

Most itt ól, itt dolgozik a Kilián-lakótelepen, az épüld

mindent mesélhetne még! Az illegalitás éveiről, a. börtönben töltött keserű időkről, vagy akár arról a 29 évről, amit a DIMÁVAG-ban dolgozott.

De hát nyolc éve tanácselnök Grósz Károly. S így természetes is, hogy inkább erről a mai munkájáról beszélve idézhetjük arcát magunk elé. Mert bármennyire megszokott is már, mégis nagyszerű: az egykori lakatosok ragyogóan helytállnak a tanácselnöki székekben is.

nat latja tsz-unknek. Az idén 15 holdra gyarapszik zöld övezetünk, épül egy primőrtelepünk. Innen télen is küldhetünk salátát, hónapos retket a piacra. Zöldhagymát — úgy gondolom — mi küldünk a legkorábban: április vége felé már ott lesz az elárusító pulton.

S a városról?

— Itt születtem a Zsolcai- kapuban. S azóta? Üj házak nőttek ki a földből, hosszabb lett a főutca, s ezernyi jelét sorolhatnám az új színfoltoknak. Mikor még eladó lány voltam csak két mozi volt a városban. S a főutcán valahogy még a sétálók is elkülönültek. Szeretem ezt a várost, bár az elmúlt 17 esztendő nem tudott minden hiányt felszámolni. Szeretni azonban — azt hiszem, — úgy lehet leginkább,' ha cselekszünk is a fejlődéséért)

Fiatalos, erős ember, Grósz Károly, figyelmes pillantással tekint fel az egyszerű és dísztelen tanácselnöki asztal fölött. Szívvel-lélekkel ebben a munkában él; munkatársait dicséri, a diósgyőri nagyüzemek segítségét sorolgatja, a kerület lakosaihoz fűződő meleg, gyümölcsöző kapcsolatát

Annyira hozzátartozik Miskolchoz, mint az Avas, vagy mint a Szabadság téri japán cseresznyefák. Béla bácsi. így szólítjuk fiatalok, idősebbek valamennyien Hajdú Bélát, a munkában, harcban sokat fá- radozót, de soha el nem fá- radót. Mert előttünk járt mindig, és mindig azon az úton, amelyen az ember igazáért küzdenek. Szeretjük, becsüljük, tiszteljük őt ezért. Sokan tisztelik benne az újságírót, sokan becsülik benne a festőt, és mindahányan szeretjük benne az embert, Béla bácsit. Különös érzés találkozni vele lakásán, ahol az öreg, sajátos hangulatot árasztó bútorok között valami megtisztult, megnyugodott élménnyé formálódik minden felvillanó, régi emlék. „Szétszórt ember vagyok” — mondta csak úgy magáinál:. Régi folyóiratokban, antológiában böngészgetünk, melyeket ő szerkesztett. Az első írás? „Igen, emlékszem, a Selmecbányái Hírlapban jelent meg.” Aforizmák voltak. Egy tárcányi aforizma. „Fiatal korában az ember szeret bölcselkedni.” ötven éves ez az emlék. Aztán jönnek a fiatalabb emlékek. A Reggeli Üjság, az ellenzéki lapoknál töltött évek emlékei, majd a felszabadulás után az Észak- magyarország. Innen ment nyugdíjba. Formailag. Mert „az újságíró soha sem mehet nyugdíjba. Nyugdíjas újságíró nincs, csak újságíró van.”

„Szétszórt ember vagyok”. Egy 1937-es képkiállítás kata-