Észak-Magyarország, 1961. december (17. évfolyam, 283-307. szám)

1961-12-24 / 303. szám

▼aaíruap, 1961. december 21. eseakmagtarorszao 7 Őszintén a problémákról A vezetésről • • • ■Száz tsz-vezető véleménye AZ ÍZESEN, ŐSZINTÉN ej­tett szavak mosolyt csaltak minden részvevő arcára. Azon­ban szinte kórusban kiáltották: Ügy van, igaza van! Az egy­öntetű helyeslést a sajó- petri termelőszövetkezet elnö­kének tömör, tartalmas hozzá­szólása váltotta ki: — Ami személyemet, mint elnök személyét illeti, én őszin­tén megmondtam meg az ala­kuló közgyűlésen, elvállalom az elnökséget, azonban szíve­sebben lennék sertésgondozó. S bizony, az elmúlt hónapok is bebizonyították, hogy igazam volt. Mert tudja, és tapasztal­ta azt minden termelőszövet­kezeti vezető, legyen az elnök, vagy mezőgazdász, hogy nincs könnyű dolgunk. Különösen az elnöknek. Mert — ahogyan azt lei-ki tapasztalta — az elnök­ben legalább négy szakember­nek, négy egész embernek kell „tömörülni”. A tsz-elnök le­gyen jó jogász, ismerjen min- dö i rendeletet. Azokat is, ame­lyek a termelőszövetkezet kö­telességeit tartalmazzák, azo­kat is, amelyek a jogokról szól­nak. Azután az elnök legyen jó mezőgazdász. Különösen, ha nincsen megfelelő szakember. De legyen az az elnök könyve­ld is, mert a legtöbb termelő- szövetkezetben nincsen szak­képzőit könyvelő. Ám, ha a könyvelő hibát vét, a tagság kit von felelősségre: az elnö­köt. Tehát minden elnöknek kitünően kell értenie a könyve­léshez. Ezeken kívül egy terme­lőszövetkezeti elnöknek min­denekelőtt a falut, a falusi embereket, a tegnap egyénileg dolgozó parasztját és a ma gát­lásokkal teli tsz-tagját kiváló­an ismerő „lélekbúvárnak” is kell lennie. Végső soron az el­nöknek; elnöknek kell lennie. Tehát úgy kell irányítania egy — kisebb, vagy nagyobb — nagyüzem munkáját, hogy a termelőszövetkezeti tagság is, a termelőszövetkezet mint gaz­daság is és nem utolsósorban a népgazdaság is megtalálja számítását... És ez a legnehe­zebb dolog... így vélekedett erről nemcsak a sajópetri ter­melőszövetkezet elnöke, hanem erősebb, régebb kollektívák ve­zetői is, mint Kiss Bertalan Mezőkeresztesről, Tóth Lajos mezőgazdász Szentistvánról. Igaz, őszinte dolgot mondtak, amikor kijelentették; a terme­lőszövetkezeti elnök, általában a termelőszövetkezeti vezetők dolga nem könnyű, olykor nép­szerűtlen, olykor szinte ember- feletti erőt igénylő, dolog. — Nincs különösebb baj, ha van jó főkönyvelő, van jó me­zőgazdász, jó állattenyésztő, úgy mint nálunk, — fejtegette Kiss Bertalan, a mezőkeresztesi Aranykalász elnöke. Ám még így is meg kell dolgoznia az em­bernek. Hát még olyan közössé­gekben, ahol az év tavaszán kezdték a munkát, s a szerve­zetlenség, a fegyelmezetlenség és az aszály, a rossz időjárás miatt nem úgy sikerült az esz­tendő, ahogy tervezték. Mert ha jó a zárszámadás, ölül a tagság. A vállára emeli, köszö­nettel, elismeréssel halmozza el az elnököt. De ha rosszul si­került az esztendő, ha mérleg­hiányos a tsz, ki a hibás? Az elnök... Csak az elnököt za- jongják körül: — Miért nincs ez, miért nincs az? — Pedig a legtöbb esetben azért nincs megfelelő jövedelem, mert a tagság egy része nem a termelőszövetke­A Tóth-házaspár... Az év utolsó napjára befejezik az ózdi martin rekonstrukcióját Az év elején kezdték meg Özdon a kohászati üzemek marthiacelniu vének rekonst­rukcióját. A feladat igen je­lentős volt. Nem kevesebbről volt szó, mint egy év alatt tel­jesen átépíteni, új, nagyobb teljesítményű kemencékkel el­látni az acélművet. A rekonstrukció során Igen sok problémával kellett meg­küzdeniük az építőknek, hi­szen az átépítés Ideje alatt a régi kemencékből termeltek. Ennek ellenére a feladatot si­kerrel oldották meg a rekonst­rukcióban részvevő dolgozók. Jelenleg már az utolsó, I. sz. kemence befejező munkálatait végzik. Az építők úgy terve­zik, hogy december 31-én ezt a kemencét is átadják rendel­tetésének. zetet tekintette megélhetési forrásnak, hanem másfelé ka-! csintgatott. S nem volt aki gondozza a növényt, nem volt! aki időben betakarítson. Száz és egy ilyen problémát mondott el a száz termelőszö­vetkezeti vezető. S mindegyik igaz, mindegyik külön elem­zést érdemelne, s érdemel is. Szóba került — nagyon he­lyesen —, hogy az utóbbi he­tekben több helyen — sze­rencsi járás, miskolci járás, mezőcsáti járás — nekitámad­tak az elnöknek, illetve az el­nök verekedett. S ez nagyon helytelen, nagyon elítélendő dolog. Elítélendő, mert a ter­melőszövetkezeti elnöknek olyan embernek kell lennie, akinek soha nem kell igazáért öklét használnia ... A sajópetri tsz elnöke azért lett volna szí­vesebben sertésgondozó, mert a civakodó, engedetlenkedő sertésre rá lehet csapni, a tsz- tagság nevelése azonban ilyes­mit soha nem engedhet meg. Az elnöknek, s a termelőszövet­kezet egész vezetőségének csak igaz — ha kell kemény —, de emberi szóval kell és lehet ne­velnie. Kérjen segítséget az elnök a pártszervezettől, a me­zőgazdásztól, a vezetőségtől, a különböző bizottságok tagjai­tól. S ha fegyelmezetlen em­ber támadna az elnökre, védje meg a közösség ereje, mint ez több közös gazdaságban meg­történt. Azonban az elnöknek verekednie, ütnie nem szabad, mert ha megteszi, a közösség jogosan kiveti magából... így kristályosodott ki a meg­beszélésen a tsz-vezetők egy­séges, igaz véleménye. Igaz, még akkor is, ha mind embe­rileg, mind szakmailag, mind jogilag nagyon nehéz dolga van a tsz-vezetőknek. Minden elnöknek az új, szocialista me­zőgazdaság úttörőjének kell tekintenie magát, szakember­nek, nevelőnek egyaránt — CSAK AZ a tsz-vezető érhet el eredményeket — véle­ményezték Háromhután —, aki nem hátrál meg az akadályok előtt, nem fél felelősségre vonni a fegyelmezetleneket, de nem egyénileg, hanem a közös­ség erejével, amelyet minden­kor és mindenben támogat a munkásosztály, a párt, az egész ország. Barcsa Sándor H , beszélhetek, megédesedik szánv­R szülőfalumról kan a SZ(j. Minél messzebb estem tőle, annál inkább emlékeztem rá s vágyódtam utána kiolthalatlan vágyódással. Pedig nem mondhatom, hogy jó sorom lett volna benne. Éltem, ahogy sokan mások, se jobban, se rosszabbul. Amit most megmutatok belőle, a sorsom volt, sok-sok tíz- és százezer ember sorsa. Emlékeztetőnek szánom — ma­gamnak is, másoknak is — mindenkinek, aki az idő mérlegé­ről lefelejti a múltat. A jog az terített asztal. A jogok élveze­téhez nincs szükség különösebb testi és szellemi erőfeszí­tésre. A kötelesség — igen, az nem terüljasztalkám, ott meg kell fogni a munka végét, és bizony akadnak még manapság olyanok, akik, amikor cselekedni kell, ezt kiáltják: „fogjuk meg — és vigyétek”, de a jogok terített asztalához csak úgy odatolakodnak, mint azok, akik a munkának nem a könnyebb végét keresik, sőt, sokszor ezek a legkövetelőzőbbek. Nem mondjuk, nem mondhatjuk, hogy itt van már a Kánaán. Gondjaink vannak, kicsik és nagyok, de az az ember az igaz ember, aki a nehézségeket nemcsak észreveszi, hanem segít is leküzdésükben. Hogy milyen volt az én falum régen? Jelenéről keveseb­bet tudok, mint a múltjáról. Réges-rég elkerültem hazulról. Azóta sok minden megváltozott, változott a falu, változtak az emberek. Az idő az nem állt meg azzal, hogy én, ráúnva a kapára, más tájakon próbáltam szerencsét, s mert nem voltam odahaza, nem is tudtam meglesni a változások természetét. Hogyan lett ebből katonatiszt, abból technikus, emebből agrármérnök, amabból tanító, s hogyan építettek tíz esztendő alatt ötvennél több szebbnél szebb házat? Megkoplalták? De hiszen azelőtt is koplaltak és a fogukhoz verték a garast, s nyomorúságukból mégsem emelkedtek ki házak, diplomás fiúk és lányok. A szülőfalumról írok — nem árulom el, hol, merre fek­szik, hiszen régen a falvak úgy hasonlítottak egymáshoz, mint két tojás, legfeljebb a nagyságukban különböztek. Hogy mi­lyen volt? Megmutatom... Az aprócska házak, ablakszemükre húzott zsúpkalappal mint elcsigázott, lusta komondorok hasalnak az utcák két ol­dalán. A szemlélődés konok egykedvűségével méricskélik az embereket. Ha a részeg kondás edtántorog előttük, maga elé motyogva egyetlenegy nótáját, azt, hogy: „Sárgát virágzik a tök, majd csak hazalötyögök” — nevetősre szelídülnek a szi­gorú ablakszemek. „Lötyögj csak haza öreg, oszt aludd ki a búgatópénzen vett féldecik mámorát.” Ha visongó gyerek- csapat nyargalászik végig-hosszig az utcán, a porban fürdő tyúkok nagy ijedelmére, haragosan villannak az ablakok. hNcm illik!” S itt az illetlenségnek súlya van. Ha estelente, a csillagpermetezte kiskapuban megáll egy fiú és egy lány, fülek láthatatlan regimentje hallgatózik, s fenn, a házak homlokdeszkáján felvilágol a fűrész kiszabta kereszt, mintha a padlás sötét zugában valaki gyertyával járna — talán az égő lelkiismeret... „Jaj, nem szabad!” suttogja a lány. A legény. dühösen becsapja a kiskaput, s a lány sajnálja, hogy „nem szabad”. S ilyenkor télen — furcsa a falu télen — a hó vakítja talán a házak ablakszemeit, mert összébb húzódik, még apróbb lesz. A huzatos hideg megtalál minden rést, minden kis lyukat, hogy a háziakhoz férkőzzék. Száraz homokkal, háztetőről szedett, bársonyos mohával, vagy ha nincs más a a háznál, fűrészporos párnával állják el az útját, s amíg ki nem tavaszodik, ki se nyitják az ablakot. Csuromvizes a fal, gyöngyöznek rajta a nehéz izzadtságcseppek, s ha beteg van a háznál, a doktor úr — pedig jólnevelt úriember — elká- romkodja magát, s valami furcsa, különös szót emleget: ^ Emlékeztetőnek^ tuberkulózis... A gyerek, a legapróbb, még járni nem tud, de őt is izgatja a helyváltoztatás vágya. Négykézlábra eresz­kedik s elindul felfedezni az ő kis világát. A lóganéjjal be­eresztett földpadlón házi szemét, fehérlő köpések, a kis nebuló elcsúszik rajtuk — annyi baj legyen ... S amíg évei el nem érik a hatot, ősztől tavaszig nem mozdulhat ki a ház­ból. Ruha, lábbeli csak annak jár, akit már számontart az iskolatörvény, vagy már felcseperedett és hasznát veszi a család. é .... amikor az akácok fagyos ágait zúgatják a cs esie, szelep átjön a szomszéd, az ember is, az asz- szony is, körülülik a masinát és diskurálnak. Hogy miről folyik a szó? Hát istenkém, miről is beszélgethetnek a nap­számos szegényemberek? Az iskolai leckét sosem tanulták meg annyira, hogy kinőve az iskolapadból, egyből el ne feled­nék. Amire szüksége van az emberfiának, azt úgyse ereszti szélnek az esze: az egyszeregyet, a betűvetés tudományát S amikor eleget sopánkodtak már a nagy szegénység miatt a közlési vágy felveri emlékeik porát, s a gyerekek hetekig nem mernek kimenni félre való dolgukra, még napvilágon bekészítik a rosszvedret, abba csurgatnak, aztán az ágy alá dugják. Mert a farkast is megveszejtő, hideg téli éjszakákon se nyughatnak az elkárhozott lelitek, visszajárnak, hogy hábo­rítsák az élők nyugodalmát Ülnek a tűzhely körül, napraforgót ropogtatnak, tele­köpködik vele az egész házat, és észre sem veszik, hogy tágra- nyilt szemű, csupafül csemetéiket szomorú, szánandó sorsuk képmására formázzák. Ebből a sorsból jósolnak jövendőt, ha néhanapján elfogja őket a bőbeszédűség, s a gyermeknek eszébe se jutna, hogy gvorsröotű képzeletét túlkormányozza faluja határán. A képzelet hiába keres kibúvót a sors elől, a múlt és jelen lefogja szárnyalását — s a családfő kereszt­vetéssel tiszteli meg a héjábanfőtt krumplit Is: „Csak ettől rosszabbat sose. oh. Uram!” Mert az ettől rosszabb már csak a megtestesült éhhalál lehet. S karácsony előtt való napon édesapa a télilajbija alá gombolja a kisbaltát és eltűnik észrevétlen. Édesanya lefek­teti a gyerekeket, s amikor az álom elvégzi áldásos munkáját, csendesen kihúzza a komódíiókot, elővesz onnan egy cipós- dobozt. Szalonpapírok zizegnek az ujjai között, bársonypuha simogatással eltünteti róluk a ráncokat. Édesanya kínosan ügyel arra, nehogy elszakadjon egy is — jövőre is karácsony lesz... A kockacukrok szépséges szép, fehér és rózsaszín ruhát kapnak, a masli — cérnaszál. A doboz szalmából és színes papírból fűzött díszes szalagot is rejteget. Hosszú a szalag. Édesanya felkapaszkodik a lócára, onnan lengeti meg a földig érő karácsonyfa-díszt, s amidőn alászáll a lóca csú­csairól, lelkében felzendül a Messiást köszöntő karácsonyi ének: „Mennyből az angyal...” — „Ejnye no — bosszankodik édesanya —, hát ti meg kimaradtatok az osztozkodásból?” Néhány szalonpapír lapul a skatulya mélyén, elfedte a cico­más szalag. Sebaj no. A kockacukor ugyan már-elfogyott, de hát ha nincs cukor, a kenyérke is megjárja. S édesanya meg­szegi a kenyeret, kockára hasogatja — és attól hasasodnak a rózsaszín meg fehér szalonpapírok. Éifélre iáraz s édesaPa még mindig nincs sehol. ' I Édesanya néhány tuskóhasábot lök a tűzre. „Agyonra fagy szegény, örül majd a melegnek.” Meg­igazítja Ferikén a dunnát. „Hogy milyen nyugtalanul alszik ez a gyerek, jár a keze-lába, mint a cséphadaró. Talán a krumpligaluska nyomta meg a hasacskáját, az nehéz étel éjszakára” — gondolja édesanya, aztán kinéz az udvarra. „Kopogós lesz a karácsonyunk” — állapítja meg szakérte­lemmel. A csillagok, mint jégbe fagyott gyémántkövek, sziporkáznak az égen. Egy mukkanás se hallatszik. A kutyák is elvackolódtak a kazlak tövébe. Édesanya összerántja magán a rojtos nagy kendőt és a ház mögé megy. Nem messze az erdő, odalátszik feketéllő rengetege. Áll egy darabig, mereszti a szemét. „Nem jön az én emberem.” Egyre csak megjött. „Lavórt, vizet!” — ez az első szava. „Hűűű! az áldóját!” — sziszegi, ahogy a hideg vízbe nyomja a kezét — „A körmöm alá ütött a hideg.” A fagyás kiáll az ujjak hegyéből, az apró jégcsapok leolvadnak a hetyke kis bajuszról, s édesapa máris rendelkezik: „Fogjunk hozzá.* S reggel a gyerekek hüledezve néznek a sarokba, átalud­tak a nagy alkalmat, megleshették volna pedig a kis Jézus­kát, aki nyilván itt járt, ott a karácsonyfa, 1^jesteli szalon­cukorral. A kegyes csalás sikerén mosolyog édesanya, édes­apa — s egy kicsit ők is elhiszik, hogy igaz a mese. Hinniük kell, hogy legyen fogódzó a nyomorúságban, legyen értelme az értelmetlenségnek. Őket is becsapták gyermekkorukban — tovább adják a csalás hagyományát Majd rájönnek á gye­rekek maguktól is, ha felnőnek, hogy mindez csak mese és játék, mákszemnyi se igaz az egészből — de amíg gyerek a gyerek, maradjon is az, nem kell mindent az orrára kötni.. i akkor sokan, nagyon sokan voltunk, sok-sok millióan. Ma már aIígha a,taíl Uyen szegény, ágról szakadt ember, de amikor én az egyszeregyet tanultam, akkor sokan, nagyon sokan voltunk, sok-sok millióan. Gulyás Mihály [ Egy év óta Taktaszadán, a [Dózsa György utca 86. sz. alatt ‘korán megvilágosodnak az ab­lakok. A fénynyalábok megtö­rik a kiskert sötétjét. A kakas [is alig kukorékol néhányat ad- tdig, mert csak három óra van. ‘A falu csendes, a bundás ház­őrző is csak néha-néha vak- 'kant egyet. Jó volna még szun- [dítani, átfordulni a másik ol- [ dalra, de a két fiatal ember [— férj és feleség — tovaűzik [szemükről az álmot. Köteles­ség szólítja őket, olyan köte­lesség, amelyet maguk vállal­tiak és évekre szólt... [ — Mit csináltok, hogy ilyen "korán ég nálatok a villany? — [kérdezgették a szomszédok. [ — Tanulunk — válaszolták, [s volt hangjukban némi szé- < gyenkezés is, de azért... egy [kis büszkeség is... Persze Sza- = dán ma már mindenki tudja, [hogy ifj. Tóth Mihály tsz-tag és felesége Szerencsre jár gimná­ziumba. Tudják, mert minden i-hétfőn délelőtt sietnek a vo­lna thoz. S néha bizony — ha fáz órát elnézik, még futniuk is [kell. f A vonat nem vár, a megálló [messze esik a községtől. Tanu- fsuk híre belopózott a községi [iskola falai közé is, s a taní- ftók gyakran példálóznak a ne- t-bulók előtt a Tóth-házaspárral. Ismerkedés f A kíváncsiság hozott Takta- íszadára, az, hogy megismer- [kedjem a két gimnazista „dí­vákkal.” A 70 éves nagymama (■tessékel be a szép, tiszta kony- f hóba. Az ifjú Tóthné meglepő- [dik, amint ecsetelem jövete- flem okát, mert hiszen nem [nagy dolog, az országban^ ez- [ren és ezren teszik azt, amit ők. S [közben az asszony széket kerít, [sebesen eligazít mindent A [férj a darálóba ugrott el, de [jönnie kell hamarosan, kü- flöntoen is odakint esik, fúj, 'még a kutyának sem tetszik [az idő s ilyenkor már a tsz-ben [is alig akad dolog. A határ­iban már mindennel végeztek. [ Nem kell keresni a gondolat [szálait, a helyzet mintha ke- fzemre játszana; az asztal tele [van bekötött könyvekkel, fü- Lzetekkel, s több, más iskolai [ kellékekkel. [ — Régen is szerettem volna [tanulni — igazit kendőjén [Tóthné. A bizonyítványom is [mindig jó volt De beteg volt [az édesanyám, testvéreim meg f kicsinyek, én ápoltam a ma­mát, jártam kapálni és csinál- ftam mindazt, amit a ház körül f csinálni kellett, S amikor el- f jött a szeptember, úgy fájt a fszívem... A többiek mentek az iskolába, én meg sírtam, mert mit tehettem, otthon volt rám szükség. 1959-ben aztán bekötötték a fejét Tervezgetett, s újból a tanulásra gondolt A községből is tanultak többen, sőt a sze­rencsi rokonságból is, az egyik sógor például egyetemre jár. Tanakodott, fontolgatta a dolgot, aztán egy napon Mi­hály elé állt. Nem kis örömére, férje így válaszait: — Ha te mégy, én is... így volt Azóta egy osztály­ba járnak, egy padban ülnek, s a tanár ekkép szólítja őket: Akkor válaszoljon a Tóth há­zaspár egyik tagja Boldog izgalommal telnek napjaik, már második eszten­deje. Mert ugye a drukkolás mindig hozzátartozott a diá­kok életéhez, még akkor is, ha felnőtt korban jő el ismét a diákság ideje. — A beszámolók? Kezdet­ben bizony szorongva várták, de még mindig jól sikerült S most már ehhez is nagyobb a bátorságuk, néhány „tűzke­resztségen” már átestek. így beszélgetünk, amikor nyílik az ajtó, s belép rajta egy bárány- bőrsüveges, barátságos mo­solyé fiatalember. — A férjem — mutat az ér­kezőre Tóthné. — ö is igen fiatal, mindössze 23 éves, No, persze a feleség két esztendő­vel fiatalabb. Ebben a korban bizony ér­demes tanulni. Az élet na­gyobbik része még hátra van. Tóth Mihály régebben techni­kummal próbálkozott De ak­kor őrá is jobban számított a család, visszahívta a föld. Ha­sonló két életút. Talán ezért is határoztak oly egyöntetűen. Minden óra értékes Szabadidő? — Szórakozás? Ezekre a szavakra bizony ösz- szenevetnek. Hát... ezeket te­kintve nem valami bőkezű most hozzájuk az élet. Néha egy-egy mozi, több nemigen, mert jó­formán minden órát, percet meg kell ragadni, különben úgy elszalad, mint a szellő. Járatnak újságot, az egyik képes folyóiratnak is rendsze­res olvasói, sőt rejtvénypályá­zói. S náluk a rejtvényfejtés egészen hasznos szórakozás. A fiatalasszony elő is keríti a folyóirat egyik legújabb szá­mát A kérdések félig-meddig bele is illenek a tanulmányok­ba: Ki írta a Parasztok című regényt? Mikor volt először az ország fővárosa Debrecen? Hol találták meg Lajos király holttestét? — Szóval mind olyan kérdés, amely egy-egy ellenőrző vizsgatételnek is megfelel. És mindent nyerhet­nek, jutalmat is, de tanulságot feltétlenül. S igen, az idő. Ezzel ügyesen kell gazdálkodni. Tóth Mihály ugyanis a kettős könyvvitelt is tanulja. No, és itt van a ter­melőszövetkezet, ahová rend­szeresen el kell járni. S el is jár. A több mint 300 munka­egység is erről tanúskodik. Ezért kell hát korán kelni, hajnalonkint. Minden napra esik egy tantárgy. Ezt ők így osztották be. És eltérés nem lehet, mert a 70 éves nagy­mama is közbeszól. Aranyos, kedves, öreg néni A nagymama — Gyerekek, nektek ne le­gyen gondotok a konyhával, a háztartással — mondja S magára vállalja a házimunka nagy részét Sokszor még a jó­szágokkal is elbíbelődik. A disznótorost is ő melegíti, me­lyet feltétlenül meg kell kós­tolni, s elkerülni már csak azért sem lehet, mert Mihály volt a böllér... Az ő korában még nem volt olyan divatja a betűvetésnek, mint mostan­ság, libát őrizni, s ahogy erő­södtek az izmok, dolgozni kel­lett. A sok könyv, amit a gy e­rekek kezében lát, őt is megba­bonázza Babonás tisztelettel hallgatja a gyerekeket, amikor azok az ikszekről meg mínu­szokról beszélgetnek, jelenté­süket nem tudja, de sejti, érzi, hogy még szükségük lesz rá­juk. Székely Gusztáv, a tsz elnö­ke is gyakran megszólítja a fiatal párt. Érdeklődik, tuda­kozódik, hogyan tanulnak. Az ifjú Tóthék erőt merítenek a falu megértő embereinek ösz­tönzéséből, érdeklődéséből. Ez segíti át őket a kisebb-nagyobb nehézségeken. Kérdezem, miért tanulnai.. Röviden válaszolnak: szükség van a tudásra. Az elnyomóit sóhajból, az arcokról azonban látom, hogy vannak titkosabb szándékaik is, de ezekről még nem akarnak nyilatkozni. Már csak azért sem, mert ha más­képp lenne, akkor még a falu­ban is nevetnének, mert bi­zony azért akad olyan is, alá érthetetlenül nézi, szemléli őket, mondván: minek ez már nektek, felnőttek vagytok, má­son járjon az eszetek. De őket ez már nem állítja meg. Talán egy szép napon, ha leperegnek az iskolaévek. így szól a tsz, a falu: gyertek, itt és itt van szükség rátok. Most az ünnepváró hangulatban, is­mét túl egy sikeres beszámolón, talán ők is erre gondolnak. Az ő ajándékuk egy felemelő ér­zés, hogy szélesre tárul előttük a jövő... Garami Ernő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom