Észak-Magyarország, 1961. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-07 / 263. szám
8 ESZAKMAGYARORSZÄG Kedd, 1961. november T, FENYES ABLAKOK... AZ ABLAKOKBÓL, áradó villanyfény mintha nem csupán a sötétséggel birkózna. Határozottan melegebbnek tűnik a novemberi este ott, ahol a. fény széles csíkot hasít ki a sötétségből. S amerre a szem néz, mindenfelé erősebb, gyengébb fénycsíkok pásztázzák a széles utcát. Léptek koppannak a fehérlő beton gyalogjárón. Szemközt, a fűszerbolt kirakata mögött élénk sürgés-forgás, j ön ne k-m en n ek, válogatnak, szolgálják ki önmagukat a teli üvegpolcokról a vevők. Odébb fénycsőbetük kiáltják messze zöldes csillogással: „Étterem”, mellette: „Cukrászda.” Három gépkocsi áll a hosszú épület előtt. A csukott ajtók mögül halk zeneszó szűrődik ki az őszi estébe ... Ha nem tudná az ember, hogy falusi utcán áll, azt hihetne: csinos városi mellékutcába tévedt. * ’ — NOVEMBER végefelé 'volt. ; Ügy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Kutya keményen fütyült a szél. Hóval kevert esőt vágott 'az arcunkba. Ahogy a kiáltásra sorbaálltunk az udvaron, 'nem' szégyellem bevallani; vacogott a fogam. De nem csoda, 'hiszen úgy voltunk, ahogy még a nyáron fogságba estünk; köpeny nélkül. Hanem ' néhányan felmelegedtünk hamarosan. Ném a mellettünk hirtelenében fellobbantott hatalmas fűztől — ezzel világítottak —, hanem attól, amit a lóháton elénkugrató kucsmás mondott, nem is nagyon tört magyarsággal: — Magyarok, emberek, to- várisi — ezt a szót nem értettük még akkor — én nem sokat beszélni. Aki nem szeretni urak, jöjjön. Mert győzni a forradalom. Vége a burzsoá- nak. Már lehet, hogy otthon, Magyarország is. Nem szólt ott vagy két percig senki semmit, csak a szél dudált, s hallottuk, hogy valahol lövöldöznek, még egy . maxim is kelepelt, jól ismertük a hangját. Azután meg- . mozdultunk. Nem mindenki. Volt, aki egyenesen megindult, az iskolaépület felé. Abban tartottak bennünket. Hanem én másfelé mozdultam, mert ahogy az urakról beszélt, ugyancsak melegem lett a zubbony alatt. Hát még, amikor Magyarországot említette. — Bár amit mondott, csak később lett igaz, s mi magunk jöttünk haza megvalósítani. ‘ — Mondom, aki úri-, vagy gazdagcsemete volt, az visszament az épületbe „fogságba”, de mi vagy nyolcvanon elindultunk a lovas után, végig a városon, a laktanyába. Ott azután kaptunk köpenyt, fegyvert, megtudtuk, hogy vége a cárnak, de a gazdagok fegyvert fogtak. Le Ítéli verni őket. Persze ' nemcsak ennyit mondtak el, mert Misa a kapitány beszélt nekünk Leninről, meg arról, hogy milyen is lesz az a kommunizmus. Hogy minden parasztnak lesz földje, csak a mostani gazdagoknak nem. Hogy minden faluból szép város lesz majd, villanyvilágítással ... Nem szégyellem bevallani, hogy erre, az én falumra gondolván, sírtam is, meg nevettem is. Mikor, hogy ... Mert föld, meg Villany, meg város? ... No, de ez csak pihenőidőben volt. Egyébként elindultunk mi onnan Kiev mellől és bizony nem nagyon értünk rá gondolkodni, töprengeni. Hanem mennyivel másként esett a harc, mint hónapokkal azelőtt! Nem akadt egy sem közöttünk, aki panaszkodott volna, hogy fáradt, fázik, meg, hogy éhes. Pedig nem voltunk bő- viben semminek, csak a harcnak. De mögötte ott láttam a földet, a villanyt. Azt, amit Lenin ígért Misán keresztül. Mert őt, Lenint, nekünk nem sikerült meglátnunk, csak meg- éreznünk. Hanem ez is mennyi boldogságot adott nekünk már akkoriban is. No, azután megtudtuk, hogy bizony nálunk még minden úgy van, ahogy volt, s 1918- ban hazajöttünk, hogy fordítsunk itthon is az élet kerekép ... * BALLAGUNK a fehérlő beton gyalogjárón. Kip-kop, kip- kop. Négy lábdobbantást mindig egy erősebb koppanás köret. Az erősebb koppanást János bácsi vasalt botja teszi. A npűwfflikét esztendeje elmaTöbb ismeretterjesztő előadás Sátoraljaújhelyen Q&oiuik már,... apám kivette a kezemből a történelem könyvet. egyszer — Mulasd csak — nyúlt át a vállam fölött, $ én nem kis ámulattal adtam oda neki. Egy kép volt azon a lapon, mely felkeltette érdeklődését. Fennhangon olvasta a képaláírást: „Vörös ördögök a lövész- árokban”. Nem volt csúnya a kép, egyáltalán nem volt as. Géppuska támaszkodott a lövészárok földhányásának, mellette két tányérsapkás ember hasalt, sapkarózsa helyett vörös kokárda díszlett a sapkájuknál. Apám odébb tolt a széken, leült, majd „no, mit hazudoztak össze rólunk” mondással belemélyedt az olvasásba. Figyeltem az arcát. Egyre haragosabb lett, végül dühösen elém lökte a könyvet: — Olvasd — butulj! Még hogy mi nem tudtunk harcolni, meg nem voltak jó parancsnokaink?! A cseh kapitalistáknak, ágyújuk annyi volt talán, mint nekünk puskánk, oszt egész a Kárpátokig nyomtuk őket. Elárultak minket, azért kaptunk ki. Aztán megint a képen felejtődött a tekintete, elismételte az aláírást, és csettintett: — Ez már igaz, ördögök voltunk, valódi ördögök. Akinek mi nekiszaladtunk, az nem állt meg előttünk, felkötötte a. nyúlcipőt, mentette a bőrit. Morogva, dühösködve ült a bölcső mellé, hogy ringassa nyafogó öcsémet. En meg „butultam” a Tanácsköztársaság gyalá- zásán. Ahogy olvasgatok, egyszer csak hallom ám, hogy az én apám dúdol, halkan, a foga között szűrve a különös dallamot. „Fel, vörösök, proletárok, csillagosok, katonák.. Erősen füleltem, hogy megjegyezzem a dal szövegét, de észrevette, hogy figyelem, és abbahagyta. Akkoriban történt, hogy a kamrai lim-lom között két tár töltényre bukkantam, valódi magyar karabélytöltényék voltak. Lelkendezve szaladtam be vele apámhoz, aki felfedezésemért jókora nyaklevest adott. Miután jól kibőgtem magam, maga mellé ültetett és elmesélte a töltények eredetét. Elöljáróban a telkemre kötötte, hogy egy szót se senkinek róla, mert a. csendőrök fülébe talál jutni a dolog, annak meg nem lesz jó vége, nem őt, hartem engepi vernek vasra, belöknek egy pincébe és megesznek a patkányok. A _ x ___, i,: __,„/i a románok ellen vezényelték a Z é szaki frontról századot. Szolnoknál kellett átkelniük a Tiszán. Túl a Tiszán már ott voltak a-román kapitalisták, üzengettek át a vörösöknek: „no, gyertek, ha olyan nagy legények vagytok, innen aztán nem tudtok kipiszkálni minket!” A Tisza-töltés alá ásták be magukat. A magyar had- vezetőség gondolt egyet: „várjatok csak várjatok, majd pucoltok ti onnan észnélkül!” Egyszer csak látják ám a katonák, hogy egy páncélvonat fut be az állomásra, az utána akasztott három vagonon egy-egy negyvenkettes és feles. Felállítják az ágyúkat, aztán durrr... Még azt a szaladást! „Várjatok! Várjatok! Így nem érünk utol benneteket!” — kiabálták a vörös katonák. Be a csónakokba, át a túlsó partra. Zavarták őket, amig azt nem mondták, hogy most már elég lesz. De azt az „eleget" úgy mondták, hogy a végének szánták. Becsapták, elárulták őket, s nemsokára nekik kellett felkötni azt a nyúlcipőt. Igen, valamikor a puska is megvolt azokhoz a töltényekhez. Várták az orosz testvéreket. Megígérték, hogy jönnek, visszaadják a segítséget, de bizony nem tudtak jönni, Lenin katonáinak sok dolguk akadt a maguk országában, ahová tizennégy imperialista hatalom zúdította hordáit, hogy elnyomják a vörös forradalmat. A puskát elnyelte a Hernád vize. a töltényeket megkapta az a kékes rozsda, elmálasztotta az idő, a reményt azonban nem tudta kiirtani a tizenkilencesek szívéből. Két német nehézpáncélos dübörgőit végig a falun negyvennégy decemberében, a falu végén megálltak, aztán eleresztettek néhány sivító gránátot a falu fölött. — Búcsúzkodnak már — kacsintott össze két idős ember, állván a kapuban — Figyeld meg, egy hét múlva itt lesznek. Hallgass csak! Hnllnattalr s messziről, nagyon messziről ágyúk fele- ailgauaK, settek a két „Tigrisnek”, oroszlánhangon, diadalmasan üzenték: „Jövünk már, jövünk, magyar proletárok!” 5 jut eszembe ... Sokszor ülünk együtt a Néva-parton és ő mesél nekem. * ... Emlékszem, egyszer éppen ilyen csendes, meleg nyári este volt. A folyó, ott Leningródnál, alig mozdult. Mintha egyetlen csillogó tükörszalaggá merevedett volna, hogy kedvére nézegethesse magát benne a partmenti fénycsőkisasszonyok fehérruhás sorfala és szüntelenül kacsintgathasson saját arcképére a sok hiú csillag. Én legalábbis így láttam. A nagyapám másképp. — Nézd csak, Ljuba — bökött a viz Azóta sem láttam annyira fényeseknek a csillagokat. Szélcsendes, langyos nyári éjszaka volt és a mélyfekete égen egészen fehéren viliództak. Legalább egy órán át néztük őket. Közben beszélgettünk is Ljuba meg én. Nem volt más dolgunk — a sátrak körül senki sem őgyelgett, a pavilonhoz vezető sétányon egy lélek sem járt, a telihold meg a csillagok még a bokrokat is átvilágították, sehol semmi nesz, csak a tücsökzenekar zümmázott rendületlenül. Ilyen éjszaka még kellemes is az őrség. Mert őrök voltunk ketten Ljubá- val, a csillebérci nemzetközi úttörő nagytáborban. ; önként vállaltuk két órára a szolgálatot, éjszaka a kisdobos altábor körül. S azt hittük, hogy ez alatt az idő alatt csakis a mi éberségünknek köszönheti nyugodt álmát 13 nemzet csaknem 1500 úttörője ... Néhányszor végigjártuk a kijelölt szakaszt, aztán leültünk egy padra és beszélgettünk. Ljuba furcsa kiejtéssel ugyan, de jól tudott magyarul. El- modta, hogy az édesapjától tanulta ezt a nyelvet. Az apja Kárpát-Ukrajnából költözött Leningrádba Mesélt egyet-mást a családjáról,, aztán elhallgatott és csak az eget nézte. — Nézd! — szólalt meg egy kis idő múlva — mennyi csillag! Csillag... — és oroszul mondta mégegyszer: — zvjezdá... Valóban, az égen annyi apró fénjr sziporkázott, mintha óriási karácsonyi csillagszórót gyújtottak volna fel odafenn. — Te, —- fordult felém Ljúba — mit gondolsz, messze vannak hozzánk a csillagok? Bólintottam. — Messze, nagyon messze ^ Ljuba felnevetett. — Nincs igazad!... Rácsodálkoztam, —" Nincs igazad — ismételte és tovább kacagott. — A nagyapám most biztosan nagy vitába szállna veled!... Nem értettem Ljubját. — Ki a te nagyapád? — Az én nagyapám? Hm... ö egy csodálatos ember. A csillagokról mindig MÁR NEM 1 ELÉRHETETLENEK J iiuQtii------—--------------------------------------iiüliiüä f elé — mennyi tűz vibrál ma a Néván... Egészen világos.tője a folyó. Mint akkor .... Hej, de akkor szinte parúzslott is ez a víz, vagy talán forrt is. Az Auróra körül legalábbis csak úgy Sístergett... És nagyapó elkezdte mondani a mesét— az ő csodálatos,' nagy és igaz történetét — a Néváról, az Auróráról, a. Téli Palotáról, a petrográdi harcokról, egy nagyszerű októberről. Minderről sokszor és szívesen mesél. S ilyenkor olyan fiatalosan csillog a szeme, hogy aki hallgatja, nem is nagyapót látja maga előtt, hanem egy bátór fegyveres fiút, egy matrózt, akinek a sapkáján arany betűkkel lobog a szalag: Auróra ... — A Szmolnij-Intézet volt a forradalmárok főhadiszállása. Október 24-én is innen irányította Lenin a harcot, — és nagyapó hosszan, részletesen meséli, hogyan foglalták el a felfegyverzett munkások a középületeket, telefonközpontokat, postákat, pályaudvarokat... — Másnapra ,a Téli Palota kivételével, az egész város a forradalom kezében volt. S ekkor jött a mi nagy feladatunk: elfoglalni a palotát, amelyet a kormánypártiak védtek. Hű, micsoda ■ este volt!:.'., A munkások megrohamozták ugyan az épületet, de a bentiek fölényesen tüzet nyitottak rájuk... Est” Gulyás Mihály 9 órakor aztán ml is bekapcsolódtunk a harcba. Nem volt könnyű... De éjjel 2 órára szabad lett Petrográd! És nagyapó ilyenkor mindig így fejezi be a történetét: — Azután miénk lettek a csillagoké Amelyek azelőtt elérhetetlenek voltak ... Ezt a kijelentését sokan nem értik. Pedig nagyapó számára a legfontosabbat jelentik. Azon a nyári estén Ljubának elmondta, ott a Néva pártján. Valamikor ifjúkorában sokfelé elhajóztak a Néván, s a tengeren. Megálltak sok kikötőben, láttak sok várost, sok embert és — sok szenvedést. És minél mesz- szebbre mentek — annál többet. S az agyonzsúfolt kis földviskók mellett látták a tágas palotákat is, ahol csak néhány ember lépése kongott, a fényes termekben. És gondolkodni kezdtek: valahogy nincs ez jól. Meg kellene cserélni a házak lakóit... Egy este erről beszélgettek a fedélzeten. Valamelyik fiú legyintett és az égre nézett. — Álmodtok!... És az álmok olyanok, mint a csillagok... Elérhetetlenek. * — És azt is mondta a nagyapám^ hogy amikor először tűztek a sapkájukra egy kis piros csillagot, és azt szabadon viselhették — megsimogathatták, akkor már azok a távoli ábrándcsillagok sem tűntek olyan elérhetetleneknek. Ljuba elhallgatott, újra csak az eget nézte. Sok idő eltelt, amíg megszólalt. — De azok az igazi csillagok ott az égen, azok sem elérhetetlenek!... Olyan meggyőződéssel mondta, hogy megmosolyogtam. Mert ezt akkor még nem hittem el — 7 évvel ezelőtt! Három évvel az első mesterséges hold felbocsátása előtt... Azóta sokszor eszembe jutnak Ljubja szavai. Amikor visszautazott sok kis társával Leningrádba, a búcsúzásnál is ezt modta: — Hidd el, már nem elérhetetlenek... A nagyapám egy ilyen nyaralást is igen távoli csillagnak hitt valaha... Ruttkay Ann» radhatatlan bot. Pótolván az1 a néhány centis hiányt, amely negyvenkét esztendeje a bal lábában esett. — Persze, ma már nem baj — mutat a lábára. — hanem huszonöt esztendőn át! . Fényes ablaksor mellett lépegetünk el. Vasrácsos kapun, karján takaróba bugyolált csöppséggel, bőrkabátos fiatal- asszony lép ki. — Jóestét, apuka!... Csak nem a pártba? — De oda, lányom... No, mutasd csak az unokám. — Megcsipkedi a pufók arcocskát, azután bajuszát, a már fehér, de még dús ékességet félrehajtva, csókot nyom a csöppség sállal takart homlokára. — No, siessetek, meg ne fázzon. — S ahogy tovalépkedünk, elmosolyodik. — A menyem, meg az unokám. Tudód, későn jött náluk a gye-* rek. Néhány évét oda voltam idegenbe, kettőt meg lent az „alagsorban”, már mint a börtönben ... Hanem jól megnézted ezt az épületet? A bölcsödét? No, mert ennek története van ám ... * HUSZONÖT éves volt akkor, ahogy októberben nyűtt katonaruhában hazaérkezett. Este volt, fénytelen, ködös . őszi este. Tapogatva dagasztotta az utca sarát az állomástól az alacsony, nádfedeles házikóig. Cuppogott a feneketlen agyag a vékonytalpü bakancsok alatt, de figyelembe se vette. Csak ment, futott..., hogy mielőbb meglássa az apját, anyját, testvéreit, aztán elmondja nekik, a Szomszédnak, az egész falunak, hogy ... — Bizony apa. Ott már igaz világ van. Nehéz, de igáz világ- Ügy mondják, hogy Lenin világa. A szegényeké lőtt e föld. Villany világít majd minden faluban. Meg ezután a szegényember gyereke tanul majd. Fényesség lesz mindenütt.-Meg ném kell térdig járni a sárban, mert Várbs-’ lesz még a faluból is ... Hát ezt kell itt nálunk is megcsinálni... — Ne olyan hangosan, te bolond! — Korholta az apja — Tudod, hogy keményen veszik ám ma az ilyen beszédet. Meg ne hallja valaki... Hagyd csak, fiam, hagyd. Az urakkal nem jó ujjat húzni... Ujjat húztak. De mennyire ujjat. Tizenkilenc márciusában már ötvenen, százan méregették gondolatban az utat, mennyi lesz belőle a szekér-' út, mennyi a gyalogút, „s hol] világítanak majd esténként a' villanykörték. De méregettek] ám mást is, nemcsak gondo-. latban, hanem szóban is; a' határt, a szőlőhegyet, a] épületeket; melyik lesz az' óvoda, melyikbe hozatnak,] költöztetnek orvost... < « * -> • : „ ■ ^ — AKKOR esett szó először' a mai bölcsödéről. — Abba-] maradriak a koppanások. Meg-« pihen a láb, a ziháló, asztma-] marta tüdő, de az arc, a szem,« a száj mosolyog. S mintha csak] érző lények lennének, egyszer-] re nagyot hunyorítanak a vil-< lanyégők fent, az utat szegé-] lyező oszlopokon és bent a la-« kásokban, a fényes ablakok] mögött. ] — A Sebők úré volt ez a« szép, erős lakás, nagy rácsos] ablakokkal. No, ez nekünk jó« lesz, határoztuk el. Ha akar-< nánk se találnánk erősebb di-] rektóriumi épületet. S bár nem« volt arra utasítás, engedély, ] mi bizony összébbszorítottuk] a tekintetes urat, s három« szobát berendeztünk magunk-] nak. Neki meg egyszerűen« megmondtuk: ezután már] ilyen világ lesz. Lenini világ.] Többet nem magyaráztunk. < Ügyse értette volna meg, ho-] gyan lesz ebből a faluból vá-« ros, a petróleumlámpából vil-] lány, az ő hatszáz holdjából] meg mindannyiunk föídje.] Minden esetre a kastélyra ki-] tűztük a vörös zászlót... « * J NEM, NEM rajtunk múlott,] hogy három és félhónappal; később véres kezek letépték a« zászlót. S még több mint ne-] gyedszázadon át csak gondo-] latban, képzeletben élt: á fé~« nyes, a sámélküli utca. Nemi rajtunk múlt, hogy a falu snégJ évtizedekig az a régi, elhagyat A sátoraljaújhelyi művelődési házban az elmúlt évben 129 ismeretterjesztő előadást tartottak. Ez évben többet akarnak tartani, anélkül; hogy ez a minőség rovására menne. Érdemes megemlíteni, hogy az elmúlt években az ismerettan- jesztő előadásokat főleg a művelődési házban rendezték, az új évadban pedig egyre gyakrabban kerül erre sor az üzemekben. Ezt bizonyítják azok a szerződének is," melyeket az üzemek, vállalatok kötöttek a TIT-tel. Sátoraljaújhely az elmúlt évben a látogatottságot illetően, a második h.elypn „végzett”. Az előadásokat általában hetvenen látogatták. Ez évben talán sikerül megelőzni Abaúj- szántót, ahol akkor a legnagyobb Volt a látogatottság. tott, sötét falu maradt Mi megtettük a magunkét. Legalább ő, a családja, meg még néhányan a sáros, fénynélküli faluból. Fegyverrel a kézben álltak, harcoltak a Tisza partján, mert ott sziporkázott már a tudatba, a szívbe ágyazva a fény, amelyet Lenin és Lenin népe gyújtott. Az öccse ott esett el a Tisza partján, s neki oda lett az egyik lába. Nem, nem sajnálta. Oda adta volta a másikat is, csak az ne veszett volna oda, amiben annyira bízott, amit már ott látott sziporkázni: a fény. Az élet, az emberség fénye... ... * KOPP ... KOPP ... KOPP ... Azután megszakad a botkop- panások monoton sora. Gyors, erős köhintések lebbentik félre a titka őszi köd- fátyolt. — Évek, hosszú évek. Hét esztendő Bulgáriában. És ott is megtaláltuk a reményt, amit mi tápláltunk. Mert nem hittük egy pillanatig sem, hogy a sötétséget soha nem válthatja fel a fény... Hajaj... Tudod, őszintén szólva csak az a remény éltetett ott is, később itthon is. Meg a hírek. A véletlenül elkapott hírek ködös novembereken arról, hogy ott kint egyre több a fény. Hiszen itthon a mi számunkra csak egyre nagyobb lett a sötétség . . . Egy, kettő, három ... négy fényes ablak. Négy erős fénycsóva árad a novemberi éjszakába. Az öreg megáll, hunyorog ahogy felnéz az új, magas épületre. — Ez aztán a fény ... Látod?! Mint egy igazi városban. Meg az utca, meg a kövezet... Tudod, én éppen így képzeltem el valamikor. Valamikor negyvennégy évvel ezelőtt. De van, amit már nem is képzeltem. Nem mertem... Tudod, azt se képzeltem, hogy mérnök lesz a fiam, a kisebbik. A nagyobbikat ismered jól. Hiszen itt, nálunk téesz- elnök. S hogy az unokám, hogy lesz, mint lesz...?! — Felemeli botját. Furcsán áll így, Áz egyik válla alacsonyabban, mint a másik. — Tudod, büszke vagyok én, büszke. Mindenki tanul itt nálunk, minden gyerek ... Csák nekem kellett így megöregedni. De legalább ez megvan. — S felemelt botjával a a szabadon áradó fényre, az új épületre, s azután körbe- körbe mutat. — No, de gyere be. Gyere be a pártházba. Mostanában eljárok esténként, bár korhol az asszony. Hiába. Én jövök. Hiszen arról beszélgetünk, milyen is lesz a holnap, amit . esténként festiget a rádió. Amit ott kint munkálnák most a Lenin fiai. Csodálatos dolog, csodálatos. Tíz-húsz esztendő, vagy még annyi se, s nincs többé falu. Az én unokám el se hiszi majd, hogy a nagyapja a sima betonút helyén, még a sarat dagasztotta lyukas cipőben, vagy csak úgy, cipő nélkül. «— No, de gyere, mert odabent már biztosan várnak. Még azt is meg kell tárgyalni, ki beszéljen az ünnepségen arról, milyen is volt negyvennégy esztendővel ezelőtt az a november 7. ott, ahonnan elindult a fény megállíthatatlanul, hogy újjáformálja a falut, a várost, a világot ... Barcsa Sándor
