Észak-Magyarország, 1961. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-29 / 256. szám

6

BSKAKSfAeTARORSZAG

Vasárnap, XML SS.

Két kovács — egy képen

„Miskolcon, a Köztisztasági Vállalat udvarában, annak is * végében, hátul, ahol a raktárak: vannak, de még azokon is túl, legpontosabban tehát, a kerítés mellett van egy félhajas műhely...” — Így kezdődhet ne egy modem mese régimódi foglalkozásokról, teszem azt: például a patkóié kovácsokról.

Miért mondom, hogy „modem mese”? Senkit nem akarok megsérteni, de valahogy — a technika magasfokú fejlettsége és az automatizálás mellett — önkéntelenül is mosoly fakad az ember arcán, látva a fújtatót, az évszázados farönkre telepített kovácsüllöt, nagyapáink korabeli szerszámokat: a kas- és a nagykalapácsot, a sarkaiét, a nútozót, a falcolót, a lyukasztót, a ráspolyt és a reszelőt, amelyek egyébként úgy sorakoznak a szerszámfalon, mint a patikában az or- vosságos üvegek. Egyszóval minden, de minden katonás

szélgetve. Ki tudná azt mind

összeszámolni?

— Nincs nekünk, kettőnknek összesen annyi hajszálunk... Csak a katonaságnál volt úgy, hogy egy nap ötszáz patkót felvertem ! Most ahhoz képest „úri” dolgunk van. A patkót nem kell kovácsolni, félkész áruként kapjuk a gyártól. Ha jönnek a kocsisok, hamarosan elintézzük a dolgot. De azért a régifajta kovácsmesterségnek nálunk még megvan a hagyománya. A szekereket, kerekeket csakúgy vasaljuk, mint régen, manufakturálisan. Vagy ha kell egy csavar, máskor

Tóth Károly és Szabó Ignác

egy ácskapocs, hát megcsináljuk azt is, mint ahogy a múltkor — no, éppen itt van még a műhely előtt — fédert szerkesztettünk a teherautó alá. Valami változás persze van itt is, ezen a műhelyen. A fújtatót például nem lábbal hajtjuk, hanem villanymotorral. Régen egy kovácsmester haj, de büszke lett volna erre. No de, ha a gyárakra gondolunk, vagy akár a mi gépműhelyünkre, hát ahhoz képest tényleg régimódi már ez a műhely. öreg, mint mi... ketten.

— Bizonyosan nemsokára nyugdíjba mennek.

— Nono — s Náci bácsi szeme megvillan — azt mondtam, hogy öreg a műhely, mint mi — ketten ... A nyugdíjról még nem döntöttünk. Majd együtt megyünk; mi már olyannak érezzük magunkat, mint két testvér, nem tudnánk egymás nélkül élni. Szabadnapon, ünnepnapon jólesik otthon üldö gélni, a gyerekekkel, unokákkal játszani, de hétfőn, ha újra találkozunk, mindig megörülünk egymásnak. Felütünk gyorsan tíz-tizenkét patkót lovakra, aztán, ha egy kis időnk akad, leülünk ide a műhely közepére és beszélgetünk őrizzük a műhelyt, amely a gyárak tövében csak mutatóba akad. Mert a fiam is ... benl dolgozik például a nagykovács- műheiyben, az LKM-ben. A csodálat fog el, ha haíllom, hogy milyen modern ott minden. Egyszer összevitatkoztunk. Dicsekedett az új gépekkel. Elismerem, nagyszerű dolgok. Alig kell hozzányúlni a vashoz és mégis formálódik, mint a gondolat. De próbálnának csak abban a nagyko- vácsműhelyben patkót csinálni. Így ni!

A hosszűnyelü fogóval kikapja az izzó vasat a fújtató alól, megcsendül az üllőn a kis- és a nagykalapács, villód- zó szikrák röpködnek a levegőben, hajlik, alakul, formálódik az anyag, és még fel sem eszmélek, a két kovács keze alól kikerül a vadonatúj patkó amúgy, „manufakturálisan” ...

— Amíg ló van, nem marad kenyér nélkül a patkolókovács sem...

Gazdag olmaszüret a Bodrogközben

A bodrogközi falvak gyű' mölcsöseiben már hosszú esztendők óta nem termett oly sok alma, mint az idén. Külö' nősen a zemplénagárdi 150 holdas termelőszövetkezeti almáskertből szállítanak el sok almát. Ebben a hullámtéri gyümölcsösben több, mint 30 vagon alma termett az idén. Különösen a Jonathán fák fizetnek jól. Nem ritka az olyan fa, amelyről 3—4 mázsa gyümölcsöt is leszednek. A nagy termelőszövetkezeti gyümölcsösben különben 22 különböző fajtájú alma terem. Az idén nemcsak az újabb telepítésű, hanem a már kiöregedett 50—60 éves almafák is gazdag termést adtak.

Bisztrót létesít a gönci földmövesszövetkezet

Göncön az elmúlt hónapokban a legtöbb, földmúvesszö- vetkézeti boltot korszerűsítették. A lakosság igényeinek fokozottabb kielégítése végett a földmúvesszövetkezet hamarosan szép, új bisztrót nyit a község főutcáján. A régi cukrászdát alakítják át több helyiségből álló, frissen sült ételeket is készítő bisztróvá. Ez lesz a megye első ilyen vendéglátóipari létesítménye. A közeli Kékeden és Telkibányán — ahol évről-évre nagyobb az idegenforgalom — cukrászda létesítését tervezi a földművesszövetkezet.

Szabadnapjukon társadalmi munkában dolgoznak az LKM kiszesei

A Lenin Kohászati Művek KISZ-szervczete több termelőszövetkezetet is patronál megyénkben. Az acélművek ki- szesci Cigánd és Tiszacsermely termelőszövetkezeteit segítik rendszeresen. Á nyáron például ezekben a községekben az aratásnál és a cséplésnél dolgoztak társadalmi munkában a martinász-fiatalok. Most az őszi betakarításnál is felajánlották segítségüket.

Kedden, heti szabadnapjukon az acélmű fiataljai újra meglátogatják Cigánd és Tiszacsermely termelőszövetkezeteit, hogy segítsenek a cukorrépa ásásában.

Ezek a KISZ-fiatalok ebben az évben már 4800 társadalmi munkaórát dolgoztak a termelőszövetkezetekben.

Minőségi ellenőrzés

A téma ez alkalommal nem a földön hevert tétlenkedve, hanem a Szabó Lajos utcán kerékpározóét végig a minap úgy este kilenc óra tájban.

Kihalt volt. az utca, csak a kis táskarádió szólt mindig jobban, mindig erősebben, ahogy a kerékpáros közele- ( dett felénk. Pár pillanatig kíváncsian forgattuk fejünket: honnan szól a zene, s a „rejtély” hamar megoldódott. összkomfortos biciklin karikázott el mellettünk egy kerékpáros. Lehet, hogy a gyárba, vagy bányába jár valamelyik közeli községből, s hogy ne unatkozzék az úton, vásárolt magának egyet a divatba jött tranzisztoros táskarádiókból, A kerékpár így lett összkomfortos. Volt rajta dongó-motor, dinamó, jól világító lámpafej, fék, stoplámpa, abban is izzó világított, és volt azon a kerékpáron még sok más is, ami egy ilyen komforthoz szükséges. A' dongó-motor most nem működött. Azt hittük, elromlott, de amikor a komfort gazdája megállt mellettünk, hogy tüzet kérjen, erre is választ kaptunk.

— Jó operettzenét közvetítenek a rádióban, leállítottam a motort, hogy jobban halljam. Egyébként jó a dongó is, csak még a hangtompítóm nem tökéletes.

Jl/Ícgnéztem a kerékpárt.

Rajta minden házi gyártmány. A gazdája barkácsoló ember lehet. Lehet tehát, hogy legközelebb a kormányra szerelt elektromos öngyújtóból ö ad tüzet.

(o)

Ajándékműsor a Lenin Kohászati Hűvek szocialista brigádjainak

A; Vas-, és Fémipari Dolgozók Szakszervezetének Borsod megyei bizottsága és a Bartók Béla Művelődési Ház vezetősége rendezésében a Diósgyőri Vasas Művészegyüttes pénteken este ajándékműsort adott a Lenin Kohászati Művek szocialista brigádjainak. A neves művészegyüttes az idén Franciaországban és Svájcban szép sikert aratott műsorát mutatta be nagy tetszés mellett.

A kis „Ct>utek”-nak ízlik az idei must.

Foto: Szabados

Zsiga Gábor tanítói

A törékeny ceruza nehézkesen halad a papíron. A fehér lapon nyomtatott betűkkel alakul egy név: Zsiga Gábor.

S amikor a nagy, kérges tenyér felemelkedik róla, barna- képű, bajuszos ember fordul kérdőn a műszakvezetőhöz:

— Jól van, Jóska?

— Jól van Gábor. Jól van Zsiga Gábor! — hajol fölé a kérdezett mosolyogva.

Mindkettőjük hangja megihatódottságtőS bicsaklik el. A „tanulóéban”, Zsiga Gáboréban ugyan még egy kis szorongás reszket: vajon jól sikerült? S oly görcsösen szorítja markába a ceruzát, mintha most is a lapát nyelét fogná. De ott van hangjában a nagy-nagy büszkeség is. Lám, leírta. Ha 36 éves korában is, de leírta életében először, le tudta írni saját nevét. A másik, a műszakvezető hangjában pedig a biztatás rezdül: tanítunk továbbra is...

De hogyan is kezdődött?

Megalakulóban voltak a szocialista brigádok a Lenin Kohászati Művek martinacélművének hulladékterén is. S a brigádok tagjai többek között szerződéseikben a továbbtanulásra is vállalást tettek. Zsiga Gábor nem voit tagja ■ egyik brigádnak sem.

Munkatársainak feltűnt, hogy fizetéskor ő miodíg csak keresztet írt a neve helyett.

— Ez nem lesz jó — mondtak. — Gyere csak Zsigát. Ülj le. Itt a ceruza. így fogd. Ezt írd«.

Zsiga Gábor eleinte vonakodott:

— Hagyjatok. Jó nekem így is.

Hanem a többiek nem nyugodtak bele. Tanították. Es Zsiga Gábor most, amióta belekóstolt az írástudományba, már nem szabadkozik, ö kéri:

— Tanítsatok tovább.

S Márkus, Jakó és a többiek örömmel adják át tudásukat lelkes tanítványuknak.

Varsás Mihály

Majdnem elfelejtettem a riport fonalát! Azt mondtam, „modem mesének” tűnik. — Valóban! Hcn.gcrdék, gépműhelyek, automatikus vezérlésű gyárak tövében régimódi, egyszerű kovácsműhely. Harminc éves szerszámok, hatvan éves üllő. Alig látszik meg, hogy százezernyi patkót kovácsoltak már rajta. A kovácsmester fia egy gombnyomásra munkálja a tonnányi súlyú vasat. Tiszta köpenyben. S mosolyog az apján, ha hazajövet olajos a nadrágja. Az öreg meg azt mondja magában: „Csak mosolyogj, innen indult el valamikor a nagykovácsműhely is, a mi mesterségünkből. S ha mégoly fantasztikus jövő áll is előttetek, patkolókovácsra akkor is ^iiikség lesz■ mégpedig üllővel, kis- és nagykalapáccsal, sarkaiéval, nútozóval, falcolóval, lyukasztóval, ráspollyal és re- szelőveí.” Onodvári Miklós

Vér Andor:

Miskolc - egy régi miskolci szemével nézve

A Magyarok v“gg

vendégeként két napot töltöttem Miskolcon. Két napot — huszonhárom év után. Két napot abban a városban, ahol életem legdöntőbb korszaka, gyermek- és ifjúkorom telt el. A városban, amely a világ összes városai közül a legközelebb áll szívemhez, s csaknem a szülővárosomnak mondhatom. Az édesanyám csak születni vitt Sátoraljaújhelyre, de körülbelül négy hetes porontykoromtól kezdve Miskolc mondhat a magáénak. Persze, csak ha akar. Én mindenesetre a magaménak vallom Miskolcot. Olyan forrón áhítoztam a viszontlátást s gyakran olyan kevéssé bíztam benne, hogy most — post festam — szinte álomszerűnek tűnik ez a két nap. De hadd fordítsam a valóság nyelvére az álmot, íadd mondjam el, mit láttam főleg mit éreztem Miskolcon;

*

Mikor autónk a rőt aranyszínekben tündöklő Bükk szerpentinjein lekanyarodott a síkságra, az első házsorokat megpillantva felkiáltottam: Diósgyőrben vagyunk! — Téved — mondta a vezetőm —, Miskolcon vagyunk. S csodálkozó tekintetemet látva, hozzátette: Nagy-Miskolcom— fiát persze — kaptam észbe —. Nagy-Miskolcról 1926-ban,

A miskolci származású költő, iró, újságíró és műfordító, mint hirt adtunk róla; több mint húsz esztendővel ezelőtt a fasizmus elől Argentínába vándorolt. Most látogatóba érkezett Magyarországra és Miskolcon is megfordult.

miskolci újságíró koromban magam is lelkesen cikkeztem, s ami akkor utópiának tetszett, most úgy látszik, valóság lett, vagy legalább is valóság kezd lenni. Erről tanúskodnak a külön városnegyedeket alkotó modern lakótelepek, amelyeket a régi Diósgyőr és a Vasgyár területén láttam. Ezek ebben a pillanatban csak közigazgatásilag tartoznak Miskolchoz, de — s ez már nem utópia, hanem rövid néhány év kérdése csak, — szervesen is hozzá fognak tartozni.

Miközben a gyár felé haladtunk, örvendetes felfedezést tettem: megpillantottam a kettős vágányokat. Az én időmben bizony egy vágányon ment a miskolci villamos. A második vágányt, úgy ahogy, a kitérők pótolták. Ha jól emlékszem, volt egy a Vay úton, egy a színház előtt s egy a Glósz kitérőben, — a Győri kapuban. Hajdanta idillikus dolog volt Miskolcon a villa- mosozás; A villamos eldöcögött a kitérőig s ott türelmesen várta a szembejövő kollegát. Várta öt-tíz percig, esetleg negyed óráig. Közben a vezető szundított, a kalauz el- szítt egy pipa dohányt, az utasok pedig dühöngtek. Hát ennek vége. Szívből örültem a kettős vágánynak, s annyira személyes ügyemnek tekintettem, hogy másnap minden különösebb cél nélkül felültem a villamosra, pusztán azért, hogy egyszer először — és talán utoljára — egyenesen és

pontosan és megszokott, szabályos rendben. Mert mi is történne (talán ég és föld szakadna össze), ha Szabó Náci bácsi hiába. keresné azt a bizonyos falcolót, mert a társa hanyagul letette valahol. Nagy bosszúság az ilyesmi, az inast hajdan megnadrágolta érte a mester, s a hetvenhat éves kovács most sem állná meg, hogy így ne szólna hat évvel fiatalabb társához:

— Ejnye, Károly, majd a kekedre ütök mindjárt!...

Mondaná, s talán meg is tenné, ha Tóth Károly legalább olyan jól nem ismerné a különféle szerszámok rendeltetését, és ez a két, jókedélyű ember nem azon fáradozna egész nap, hogy mindenben egymás kezére dolgozzanak.

Így aztán megvannak együtt, jó barátságban.

Most pedig valamiképpen megpróbálom közelebbről is az olvasó elé hozni ezt a mesébe illő, régimódi kovácsműhelyt. Az üllőt és a szerszámokat már említettem. Hátra van tehát a két kovács; Szabó Ignác és Tóth Károly.

A fehérhajú, figyelmes tekintetű Náci bácsi, aki a mellékelt fényképen a nagykalapáccsal dolgozik, 1903-tól, egy arasz híján hatvan éve kovács- kodik. Saját műhelye soha nem volt, leginkább nagygazdaságok és uradalmak kenyerét ette. Volt kocsigyártó műhelyben, dolgozott Taktakené- zen, Taktaharkányon, Tiszalú- con, miközben ide-oda sodorták a háborúk viharai. Emléke, élménye rengeteg van, s ha beszélgetni való kedve kerekedik, feleleveníti, hogyan verték el Miskolc alól és Lúcnál fortéllyal és bátorsággal a fehéreket annak idején, 1919- ben. Beszél Kun Béláról, az olasz frontról, Kassáról, Körmöcbányáról, Hidasnémetiről és Tiszaszajolról, ahol úgyszólván néhányad magukkal űztek világgá egy tüzérüteget.

— Azok bizony, emlékezetes napok voltak...

Károly bácsi is tele van ,;hadi” élménnyel. S ha Náci bácsi kifogy, felveszi az emlékezés fonalát ő. Hány patkót csinálhattak már meg, hány kocsiráfot húztak fel így beit;

kitérők nélkül villamosozzak Miskolcon;

Egyelőre nem mentünk be a város központjába; hanem jobbra fordulva elhaladtunk a Lenin Kohászati Művek bejárata előtt, majd az Avas gerincén a Csabai-kapu felé robogtunk s percek alatt eljutottunk a Nehézipari Műszaki Egyetem impozáns épületcsoportjához s innen egy ugrós- nyira Tapolcára, amely — már a vezetőm figyelmeztetése nélkül is tudtam — ugyancsak Miskolchoz tartozik. íme a két véglet: Diósgyőr és Tapolca. Mint később is láthattam, a város a hajdan valóban megvolt, ma már névleges kapukon keresztül négy irányban nyújtózkodik a jövő felé. Ez a fejlődés útja, amelynek mentén új házak és paloták egyelőre még a mezőkkel váltakoznak. De egyre több a ház és kevesebb a mező. Igazán nem kell szárnyaló fantázia annak elképzeléséhez, hogy az egyetem hatalmas épülettömbjei körül hamarosan kiépül az egyetemi város ' s Tapolcától a város központjáig széles boulevard vezet majd, amelyet dombokra kapaszkodó mellékutcák kereszteznek;

*

Nagyon örültem Nagy-Mis- kolcnak, de engem érthetően a régi Miskolc érdekelt. A város, amelyet elhagytam; Hát persze, a régi Miskolc sem egészen a régi. Láttam új utcákat, például a Széchenyi utcát meghosszabbító Bajcsy- Zsilinszky utat, elején egy épülő 10 emeletes házzal. Láttam remek, új lakótelepeket,

új intézményeket, űfj házakat; mindjárt a színház mellett is kettőt. Mi is volt a helyükön? Az egyik a Dadányi-ház volt; a másik egy öreg, egyemeletes ház Pick J; és fia bűtorüzleté- : vei. Pontosan emlékszem J-re és fiára is; Hová lettek? És a 1 kereskedők, akiknek az üzletei itt sorakoztak? És az ügyvé• dek, orvosok réztáblái a kapuk alatt? Kinek hol volt az üzlete, irodája, rendelője? Izgalmas memóriajátékba fogtam, de csakhamar belefáradtam. Hirtelen szorongás fogott el. Ügy lődörögtem az utcán nézgelődve, kíváncsian, fejemet forgatva, arcokat kémlelve, mint egy idegen. S úgy is éreztem, hogy idegen vagyok. Idegen a saját városomban. Szörnyű érzés! Lassan mentem, hogy magamra vonjam a tekinteteket s minél több arcon végigsiklassam a magamét; Hátha akad valaki, akárki, ha még oly közömbös is számomra, egy ember, akit személyesen nem is ismerek, a nevét sem tudom, csak éppen az arca rémlik ismerősnek: Milyen jó volna odalépni egy ilyen emberhez s megszólítani; hogy „kérem, bocsásson megt hegy zavarom, én régen jó sokáig ebben a városban éltem; talán tetszik is emlékezni rám, én önre egészen pontosan emlékszem, sőt, a neve is a nyelvemért forog, de;;.” De ilyen ember sem akadt; Egy teremtett lélek nem sok, annyit sem ismertem. Furcsa és meghökkentő! Nem — nyugtattam meg magam. Huszonhárom év nagy idő. Hát még az utolsó huszonhárom év! A város lakossága kicserélődött. A Fő utca éppen olyan forgalmas, mint régen, csak éppen űj emberek forgolódnak rajta. S többnyire ifjú emberek. Ma* * sihederek és süldőlányoki