Észak-Magyarország, 1961. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-20 / 196. szám
BSBAKMAGYARORSBAG Ilonul list za 3 nie^iíj Siodás * AKÁC ISTVÁN: Városi szerelem Öntőcsarnok Süketítő dörgés robajlott át a csarnokon s vörös füst szállt magasba, áléit koromszemcsék hulltak hajamra, s nem éreztem a bőr izzadt szagát, de láttam arcukon kövér patakban verejték gyöngyözött s azbeszt ruhájuk konok törvényként nehezedett rájuk, ahogy ott álltak szoborként a zajban. Mint lány, akit éget szűz-meztelensége, s durva, falánk, fény vakít rá testére, görnyedtem össze — kínos szégyenérzet hullámzott rajtam át, ahogy megnéztelc, s szemük mélyéből kérdések sugara pásztázott rám — az ünneplő ruhásra. s fény-rendünk is fakult. Vaksötétségben botorkáló, nem menekülhetsz, fog a háló, előtted ár, mögötted ár, s polip karjávaj, száz halál. Elemek, csapódjatok, szemének fényt adjatok, ágak, virágok, emberek, segítsetek! segítsetek! Jaj, ne_ kelljen meghalnia, mert magányos a föld fia, ki eltévédt, de szíve jó, vezesd hozzánk, tenger^valá. Kinek a hite már reménytelen, a kor őriző hangja rárivall, s megáldja őt a gondos értelem az emberség tárt villámaival. Lázasan faggatom szívem: mondd, ismered a várost? felelj, érted-e őt! vagy csak vágyaid káros szenvedélyének hódolsz, majd elinalsz, mint az átkozott, hűtlen szeretők. Nem, nem, nem, te nem lehetsz szemérmetlen! Csakis ők, csakis ők, reggel munkába sietők, este dologból hazatérők, ők a szívedig érők. Általuk borul virágba életed szikföldű fája. Szólj, egy vagy-e vélünk, hisz véred a vérünk, — te nem lehetsz ledér, szíved a szívükig ér. Ki emel vállat és fejet, gőgös szívére vess követ. Hívó szavú fiatalok, idő-mosta, atyás aggok, kérgeskezü, fáradt nénék megértik ajkad beszédét? Gyolcsát bontja a súlyos alkony, — a csapódó denevér-árnyak tűzfalakra kormot szitálnak, s csillagrend ring ősi égi parton. Repülőgép motorja zümmög, vonatfütty vág a táj húsába, reszket a föld, s mintha a város örök szeretőjére várna ... Mérd fel magad, mikor e tájat látod, s öleljen át ezer abroncsú hűség, szálljon lélekig legmélyebb világod, s versed legyen: művészi egyszerűség. VII. Azért elfogadtam a meghívást. Az asszony bazsalyogva méregetett. Egy. korúak voltunk, egy osztályba jár-' tunk, a falu se túl nagy, naponta láthattam, de sose akadt meg a szemem a jelentéktelen kislányon. És volt rajta valami, ami az arcát elesúnyí- totta, pedig másként elég szép lett volna; a halványpiros erekkel beszőtt nagy orra. Orra ma is aránytalanul túlméretezett volt, de most megakadt rajta a férfiszem, olyan élettől duzzadó fiatalasszony lett. Kövérkés, bö- gyös, de nem hájas, arca rózsapiros, nagy, zöldessárga szeme incselkedő, a szája nevetésre álló, barna haja huncut bodorkákat vetett a homlokára. Csakugyan kívánatos volt, de mivé töppedt volna minden testi kelletne, ha az én Rózám mellé állítom? — Látom, jó sokat tanultál!... Hallgatni kiváltképp! — csípett belém megint Panni. — Azért tanultam mást is... Any- nyiféle emberrel éltem együtt, hogy ragadt rám valami. — Kis szünet után megkérdeztem: — Aztán miért kellett volna énnékem rád gondolnom, Panni? Nevetett. Hangosan, bántó nyerseséggel. Kacéran. — Mert gondolom, csak meg akarsz nősülni!... — Van már énnékem kit elvenni! — Szeretőd az van, szép, de nincs feleséged! — Kicsit lejjebb fogta nevetését. — Hát ezért kellett volna énrám gondolnod! — Ezért? — Bizony ezért, Czakó Bálint, mert én meg férjhez akarok menni! — Felém fordult, csintalan huncutkodással morikálva felsőtestét, széles csípőjét. Kemény húsú volt, megéreztem, mert az ülésen egymáshoz rázódtunk. — Nézzél meg csak jól!... Ügy!... No, kitalálod-e, kihez megyek feleségül? — Azt én honnan tudhatnám? Tekintetét befúrta szemembe, és sokáig bűvölt ragadozó macskaszemével. Szája megnyílt, mosolyogni kezdett, de egyre csak bájolt. Majd így szólt: — Hozzád, Czakó Bálint! Tehoz- zád! — Énhozzám?!... De mondom, hogy nekem ... ! — Azt csak úgy mondod, de én tudom, hogy nem Virág Rózát fogod elvenni a koszos egy holdjával, varrógépével, fattyújával, hanem engem, a tizenhárom katasztrális holdammal, nagyházammal, tüzes két lovammal! — Halkan, elégedetten nevetgélt. — Csodálkozol, ugye?... De én ismerem a Czakókat, nem az a fajta vágy te, aki ne tudná, hogyan kell házasodni! A lovak közé vágott, feszesre fogta a gyeplőt Jókedvűen dudorászott. Istenbizony, boszorkányos asszony ez! Egészen megzavarodtam szavaitól! Most már én vlzsgálgattam kíváncsian. Háborítatlanul tehettem, mert látszólag ügyet se vetett rám. De aztán mégis megszólalt. — Csak jól nézz meg, Czakó Bálint, mert nem árt az, ha az asszony külsőre is kedvedre való, ugye? ... Úgy vélem, rajtam azt is megtalálod, ami kedvedre lehet!?... Kuncogott, mintha csiklandoznák, de a hangja beleveszett a szekérzörgésbe, így csak a mosolyát láthattam, azt pedig érdekes módon nem találtam csúnyának, annak ellenére, hogy ilyen szemérmetlen nyíltsággal felajánlkozott. Ebben is pontosan ellentéte volt Rózának, és mégsem tudtam eldönteni, miért nem utálom Panni viselkedését, ha a Róza szemérmessége tetszik. Szolomhoz értünk. Leszálltam, Panni utánam vetette: — Tudod, hogy hol lakom, ugye, Czakó Bálint?!... Akkor odatalálsz! — Még küldött egy dévaj mosolyt, amilyen azelőtt megszorongatta volna a torkomat. Aztán megcsapkodta a lovakat, elszáguldott. Hogy ismerte a lelkem legbelsejét az átkozott némber! De honnan ismerhette? . .. Talán magamagáról? Pár nap múlva, ez már újesztendő elején volt, egyik este elmentem Panni hoz. Az első találkozáson szót értettünk. Ki is tűztük az időt: egy hét múlva egybekelünk. De hogy állok Virág Róza elé? A szívem fájt, vérzett, de legyőztem gyengeségét Másnap reggel, amint a gyerek elment iskolába, elmondtam szándékomat. Róza felállt az asztaltól, hátratett kezével megkapaszkodott a sparhét csillogó keretében, mintha támaszra lenne szüksége. De állt erősen, és büszkén, fejét felvetve, fekete felhőkkel beborult szemét le nem véve rólam, úgy hallgatott. Nem szólt közbe, ezzel könnyebbé tette a legkínosabb percemet. Gyorsan eldaráltam. A nagy csend a vállnmra nehezedett és mázsás terhe megroskasztott. Nem bírtam állni Róza szemrehányó tekintetét, lehajtottam a fejem. — Eredj, Bálint — mondta. Hangja sem remegett, jegesein metsző, dallamtalan volt. — Menj, de jusson eszedbe: megbánod még nagyon, hogy elárulsz! Mert nem leszel boldog, hiszen engem szeretsz!... Vele élsz majd, de utánam sóvárogsz! Nem őt veszed el, hanem a vagyonát, az kell neked, csak az kell!... Mégis csak én ismertelek jól! Megéreztem előre, hogy elhagysz!... Próbáltam tréfára fordítani a szót. — Majd eljárok hozzád!... Hordhatom az ajándékot, lesz miből! A szemében fekete villámlás cikázott. — Soha! Úgy soha!... Nem ismersz te engem, Bálint! Nem ismered az én szerelmemet, azért nem is becsülöd! __Becsülnéd még, tudom istenem, jaj de meghálálnád, de késő lesz!... Eredj, de azonnal! Percig sem maradhattam. Róza munkához látott, mintha mi sem történt Volna, én meg összekapkodtam kevés culámat, vállamra akasztottam a bugyrot. Rózához léptem. Csak pörgette a gépet. — Róza!... Virág Róza! — mondogattam nehezen mozduló nyelvvel. — Azért ne vess ki egészen a szivedből! Hiszen... Egy pillanatra megállította a gépet, hogy jobban halljam. —1 Eredj csak, magad választottad ezt az utat! — mondta és varrt tovább. Elindultam. De más is volt így megtenni ezt a pár lépést áz ajtóig, mint egy hónappal azelőtt, amikor megjöttem! Dehát forgandó az élet, és az ember olykor magának is titok. Pannihoz mentem. Nem lepődött meg. Az asztal fehér abrosszal megterítve, disznóságokkal, itallal megrakva, mintha csakugyan várt volna. Egy hét múlva megvolt az esküvő. Sose felejtem el azt a napot. Nagy lakodalmat csaptunk, rangunkhoz illőt. Ott mulatott a fél falu, de az én kedvem mégsem akart kivirítani. Darvadoztam. mert a gondolatom szüntelenül Virág Rózánál állapodott meg, akit elárultam. Az ebédnél inni kezdtem. Vacsora után alig tudtam eljárni néhány táncot a feleségemmel, tökrészeg voltam. Éjféltájban bevezettek a hátsó szobába, lefektetitek. Hajnal felé arra eszméltem, hogy valaki makacsul ráz. — Mi az?... Ki az? — motyogtam részegen, félálomban. — Én vagyok, Panni! A feleséged!... Hallod, ébredj hát! — Hagyjál!... Hagyj aludni! Újból megrázott, pofonvert. — De nem hagylak!... Hallod? Ne aludj, mert én... akarok! — És kimondta a tesznye szót a csúf szájú perszóna. De csak úgy a sűrű ködben úszott ez is, és utána minden elcsendesedett. Mikor fölébredtem, világos nappal volt, a nagy házban csöndesseg. Úgy látszik, vége a lakzinak. elszé- iedtek a vendégek. De hol van Panni? Leléptem az ágyról, végigmustráltam magam. Gyűrött, pelyhes volt az új, fekete öltönyöm, melyet három napja vásároltunk Miskolcon, éppen csak a csizmámat húzták ie, hogy ágyba tettek. Föl rántottam a csizmámat, és gondolkodni próbáltam: hol lehet Panni?... Az óra tizet mutatott, harangoztak. Persze, hiszen vasárnap van, biztosan elment a templomba. De oda még korán lenne!... Kiléptem a konyhába, hogy kimegyek az udvarra, de az ajtó nem nyílt. A kulcs rá volt fordítva. Akkor idebent van. Biztosan lefeküdt az első szobában. Benyitottam. Ott feküdt az ágyban a feleségem, szemérmetlenül kitakarva, és mellette egy férő. Aludt«??. (Folytatjuk4 A délutánok rezdüléseit, amíg csak élek, nem felejthetem, ha bánat gyötör s kínzó vágy hevít, együtt vannak velem. Apám lépteit újra hallom, lés látom, amint integet, napláva folyik szét aranylón, :s érces szirénák zengenek, [a postás lánykérő beszédét, s szótlan munkások sietését ■visszhangozzák a vert kövek. Gyermekségem tanúja, drága táj, la távolkék ködéből nézz le rám! Itt volt a Tér, itt szállt a labda, la meccsre mindig erre jártak, tűnt mezítlábasok csapatja: — la birkos társak merre járnak? ■A sínek mentén itt lapultunk, ■ ha nem volt szén és tüzelőfa, : kocsisok dühe is mi voltunk, \s kezünk nyomán jajdult a fűzfa. ; Beszédes nyári délutánok, ■emléketekhez visszajárok. lA Téren új ház nőtt azóta, :és minden virradatra ébredt, ■ de a sok régi-régi nóta ; hív s kísérget... ;Szívemben letört fűzfaágak is letört leányok integetnek, [varázsát érzem mély csodáknak, is az első kölyök-szerelemnek. c Férfi korom kezdő határán t tkiáltom s vallom ím, a rendet — c 'melyei az ember vére árán, |viva, vívódva megteremtett. ‘ Ha látnád, drága Attila, hogyan [lombosodik a külvárosi táj, ‘bölcs szemed felragyogna boldogan, [és mosolyognál, és bólintanál... t Friss ajkunkon azért zendül ének, *hogy hű dalod még rokonabb légyen, ‘s ringásán a világ ütemének ‘elsimuljon örök szerelmesen — — [Az álcsodálók gyülekezetének [komoly szépséged — csak divat, [és halálod is sirirat! [.Szívüknek távoli a fény, 11 Icmíg soraid széthullanak Ka város értő peremén. KKt nem éli, csak képzeli *az anyagi valót, [|szívvel nem tudja érteni, '[mi a jelen, [jövő s a múlt, agyának köd az értelem, is valami, ha hozzánőttünk, fáj tőlej válni... 1 S január óta más fogalmakkal is-i merkednek itt az emberek. Termelő-] szövetkezet, munkaegység, előleg,j meg agrotechnika, szóval más sza-] vak, új fogalmak. Elek S. Géza, Elek^ Cs. Kálmán, Medve Alfonz, Kisbene-H dek G Bálint kommunisták kezdik a] munkát. Követik őket az asszonyoké is. Elek S. Gézáné, Kisbenedek H.1 Bálintné, Holló D. Istvánná. Aztánn jönnek mások is. Aratáskor már azon] főtt az elnök feje, hogyan tud ele-J get tenni a követeléseknek, mert] mindenki dolgozni akar... És ami-^ kor az együttesen aratott életet ha-H talmas asztagba púpozták, a szép;] látvány önkénytelenül is szavakat] csalt az emberek ajkára. ] — Ez igen!... Ilyen még nem volt] Domaházán! Megbabonáztak ben-j nünket ezek a kommunisták . .. —] S azt talán mondani sem keli, hogyn a csépiést az elsők között fejezték] be már az elmúlt héten. S a sorsforduló, a megújhodás,] most is tartogat érdekeset a doma-] háziaknak. Nem véletlenül építették! annakidején „úgy” az iskolát, ma] már állnak az oszlopok, a frissen, festett transzformátorban zümmög az, áram. Ha az első oszlop állításánál,] májusban, ötvenen nézték az ese-j ményt, ma az egész falu apraja,] nagyja tanúja lehet az eseménynek.-) A fény már tova űzi az éjszaka sö-] tétjét. A lámpához szokott szemek.) fényében ma újabb tüzet lehet fel-] fedezni. S ez a bizalom, az öröm] tüze. — Ez már az új .igenlése, mely! azt jelzi, hogy a tudattól a szívhez] is eljutott az új. Azt mondják, az- utóbbi napokban szinte kifosztották; a földművesszövetkezet üzletét. Csil-I lárt, vasalót, rádiót vásárolt minden-- ki, és már új, erre még ismeretlen; áru is érkezett: a mosógép. Varga- Jenőné pedagógus pedig örömmel új-; 6ágolja, hogy az úttörők vasgyűjtés-. sei előteremtettek egy televízió árát; js. S hogy el ne felejtsem, ma már! • filmet vetít az új mozi is. ; S mikor mindezt feljegyzem, Né-; !meth Tóth József községi párttitkár,- •Csuha József pedagógus, Bakai Albert tanácselnök meg a cikkben. • szereplő személyek szavai nyomán,- [nem is tudom ki, de valaki a lel-; «kémre köti. s mások biztatóan kacsintanak hozzá, hogy említsem meg; ]a kultúrháznt is, ami szintén nagyom •elkelne a községben. S mivel csak- [a tolmácsolást kérik, engedni kell.. • Vnlnmiknr így beszéltek a sze► raianuKor génnyel pomaha-; >zán, ha valamit bátorkodott kérni: ►„Ki vagy te?” „Senki!” — Ezek a ^szavak ma már végleg elvesztették ►egykori értelmezésüket. Nem használják. Az egykor községet biró há- ►rom nagy család mindenkivel együtt, ►egy családdá lett. Egyetlen közös tűzhely adja a meleget, s ebből min► denkire annyi árad, amennyit becsülete, szorgalma révén megérdemel. ► öröm van most a kis domaházi ► utcákban. A mosoly fénye, a megújhodás fényével elegyedik. k Garami Ernő „Volt nekem házam is, gólya fészkelt rajta, muskátli virágzott minden ablakába, Egyszer csak azt mondták, ki ad többet érte, házamat a törvény elkótyavetyélte.” Kellett ide is a nagy sorsforduló. Kellett, hogy a derék kiegyenesedjék, s hogy ne kelljen a kert alatt lopni a szerelmet, lefolyjék a posvá- nyodott tó vize, az új elkergesse az emberek fejéből a ködöt, a napfénynyel szellem áradjon be az ablakon. S viszi a szél a ködöt! Autóbusz érkezik a községbe, s nem kell húsz kilométeren át az országutat róni, jobb esetben szekerezni Ózdig. Az egykori kvártélyosok, akik Özdon találtak kenyeret, autóba ülnek, s úgy jutnak el naponta a gyárba. Az új iskolában, s a felújított régiben már beépítették a villanyvezetékeket is, noha még nem volt áram a faluban. Megérkezik a történelem új megertiezin, futár:ja> a tez is Szó ami szó, nem terítenek a jövevény elé szőnyeget, nem várják kaláccsal. S a jövevény mégis hozzáférkőzik az emberek értelméhez. Munkások, városi emberek szavai nyomán gyúl a tűz, melynek világánál ismerik fel az új orcáját, egyenes tekintetét, távolba mutatását. Holló V. Bertalan, a tsz egyik legjobb embere is váltig csak azt hajtogatta akkor, hogy „nem”. A kilenc hold földet nézte, amit a három hold jut- tatotton kívül két kezével, családjával szerzett meg. A jelenlegi elnök is sokat vívódott, míg dönteni tudott. S rajtuk kívül sokan mások. Ma, mikor erről beszélnek, szájuk szélén már megjelenik egy kis mosoly, amiben van valami restelkedés, de meleg emberi bizakodás is. S amikor az emlékezetes közgyűlés után koccintással búcsúztatták a régit, feltört még egy-két nóta, mert akármilyen A Rí:hl- erre már kisebb hegyek- /l DUnK szelídül. Ezek ölelésében találjuk a községet. Az élet vastörvénye azonban csak a halmok nyugalmát nem bontotta meg. Vagy ki tudja? Van itt olyan nevű halom is, hogy Patkós-tető. Ma már nem tudnak a név keletkezéséről. Talán a régi betyárok nevezhették el így. A hajdan települteket a tatárok űzték erre, s itt találtak menedéket, legelőt a jószágnak. Később az osztrák, a török, a magyar hatóság szedte az adót, rabló szláv lovagok fosztogattak. A név is szláv eredetű, csak később ragasztják hozzá a magyar ha- sonjelentésü szót, s lesz Domaháza. A várostól, nagyobb településtől elszigetelt község eléggé zárkózott, szinte kasztszerű életet él. A munka és a gyűjtés itt a legfőbb törekvés. S akinek már van, annak még több kell... S ha nehéz is a föld kincsét a rézsútos földektől elvenni, akadnak szép számmal módosabbak is. Harminc—negyven holdnak nagyobb itt a hatalma, mint máshol száznak. Foggal-vérrel küzdenek azért, hogy a birtok együtt maradjon. Dívik — mint az Ormányságban, s az országban több. helyütt is — az egyke. A nép öregebbje még most is neheztel, ha egy szép szőke lányra délceg határőr vagy más, idegen vet szemet. Ezerkilencszáznegyvenöt—negyvenhatban szökik meg az utolsó hat— hét szerelmespár a szülői háztól. Az igazi szeretőt választják, hátat fordítanak a vagyonnak. Sokáig a vagyon az úr. S akinek több az ökre, annak nagyobb a méltósága és a szava is. Ritka dolog, de itt a módosabb ember is dolgozik, mert nehéz a földet művelni, sok a jószág s ezzel foglalkozni kell. S hogy mennyit izzadhat, aki lecsúszik, aki csak napszámból él, azt nehéz elmondani. A bánat és a gond feledtető bor mellett panaszos nótát csalt a kisemmizettek szájára: GERGELY MIHÁLY: A SÁTÁN
