Észak-Magyarország, 1961. június (17. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-11 / 136. szám
é eSKAKMAOVASAMEAC. TaofeB*». IMI. jtéghtt n. S5BEKRÉNYESI LAJOS: MÚLTBA HULLO KÖNNYEK — Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, a 482-es különleges büntetőszázad felsorakozott. Létszám kétszáz fő. Gyengélkedő nincsen! — A lene egye meg őket. — dör- mogte vissza Brozovát Kornél főhadnagy úr, és szembefordult a századdal. A kétszáz ember vigyázzba merevedve, fojtott várakozással tekintett a parancsnokra. Az udvart szöges drótkerítés, őkét meg negyven fegyveres őr vette körül, — itt aztán vigyázni kellett. Sárga szalag minden ember karján, s a szalag közepén fekete pont. Ez a valami, ez a különleges. Elég egy moccanás, egy rossz lépés, s akkor... Nincs pardon! — Ide figyeljetek disznók! Eddig minden hónapban levelet írhattatok haza, meghatározott időben, persze. Jól jegyezzétek meg: most 1942 májusa- van. Az e havi levelet most kell megírnotok. Kis szünetet tartott, majd emeltebb hangon, gúnyosan, de örditás nélkül: . — Ez a levél az utolsó. A búcsúleveletek. Ügy írjátok meg, — s az is legyen benne, hogy Brozovát Kornél főhadnagy úr önként vállalta, hogy kivisz benneteket a frontra. Kezességet vállal érte, hogy nem lesz semmi baj ezzel a megbízhatatlan csürhével! Szép levelet írjatok, mintha a sira- lomházban lennétek. A lelnetek legyen benne, egyszer, utoljára hadd sirassanak meg benneteket. Mert azt is. meglehetném, hogy csak a magas- sá'gos isten tudja meg. hogy mivé, Hová lettetek. Csakhogy nekem még van szivem! A májusi napfény csillám lőtt a pa- rólinján,. a csákó alól a főhadnagy úr szép arca visszasugárzott a napra. — Megértettétek? Csönd. ; — Megértetted Fried László? ’ — Parancsára főhadnagy úr! ' Mindenki ceruzát, papirt kapott. Aztán egyenként visszavezetlek mindenkit a cellába. Éjszaka van. Hirtelen dörömbölnek az ajtón. — Ki az? — Kinyitni! — ordítja valaki. Be- , szakad az aj lő. Kakastoll lengedez a felvillanó fényben. — Fried László, igen? — Igen. — Hol a leadód, bitang?! Iszonytató rémület, sikolyt álmodnák a gyerekek. Leadcj, mi az? . *—r-A rádiód! — üvölt ázl őrmester, itt a feljelentés, kommunista vagy gazember, összejátszol az oroszokkal! Puska tus reccsen a. szekrény ajtón. Szegényes holmi, 'lópokróc, gyerekkábát. foltos leányfcaing hull a mázolt főidre. . Bilincs. . —. Majd előadod nyomorult! — és újra puskatus. Jaj! — és még söté- t’ebb pór percre az éjszaka. * i,* Kedves, drága feleségem. Jól vggyok, semmi bajom, a lóra, szekérre nagyon vigyázz, mert az nékem minden vagyonom, ha visszajövök, valamiből élni kell. Aztán meg azt mondja a főhadnagy úr. hogy most elmegyünk innen, valami könnyebb helyre, azért hát látogass meg mielőbb. Ha nehéz is lesz neked, azért á három gyereket okvetlen hozd magaddal, mert látni akaróm őket. Rájuk gondolok, velük álmodom mindig, ha .látom őket, hamarább megnyugszom. .. Tisztázódik majd minden, hggy én csak egyszerű napszámos ember vagyok, és hogy nem is tudom, mi az; kommunistának lentit. .. És akkor máris megyek haza. ... 'Hát csak gyertek, mert nagyon várlak, nagyon szeretnélek látni benneteket.,. , v — Főhadnagy úr, Fried László munkaszolgálatos alázatosan kérek engedélyt, hogy a kerítéshez kísérthessenek! — Brozovát Kornél főhadnagy úr szét-' vetett lábakkal áll, borotvált, sima arcán szelíd mosoly vibrál. Aztán kedélyesen : — Osztán minek, hé? — Alázatosan jelentem, ahogy tetszett parancsolni: megírtam a búcsúlevelem, a család eljött meglátogatni. — A család? Aztán hányán? — A feleségem, — alázatosan jelentem. — 'meg a három gyerek. — “Veled érzek, de sajnos nem tehetem. — Szeretném látni... látni akarom őket!... — Nem tehetem. Márcsalk miattad íem. Mert még meghasadna a nagy szeretettől a szíved, pedig neked nem itten kell megdöglened! Harsog a boszorkánykacaj, visszhangozzák a komor kaszórnyafalak. A kerítésnél törékeny asszony. Karján három gyerek. Isten, hogy tartja, hogy bírja őket!? Idebámulnak, látnak. A Jóska!. . . Szép fekete haját a szél cibáljá, riadt szénié a szívemet tépi már. — Gyerünk! Puskatus, a főhadnagy ökíe. Vér a siralomházas kaszárnyaudvaron, Ordítás a kerítésnél. Drágáim, Jóska, hová lettél fiam? Mi lett belőled ember? Főhadnagy úr! Most már mehetünk meghalni! * Évtized minden óra. És már negyvennégyet írunk. Irgalmatlan 'kényszermunka. Brozovát főhadnagy úr üzletet csinált: „négy száznyolcvankettőt” egy időre mindenestől eladta a németeknek. Ástuk, ástuk a földet, már nem vagyunk csak nyolc- vanan. Szép föld, szép sír. Nyolcvanan még élünk, nekünk még a halál sem sikerül. Hát még az élet? Vissza hát avatott kézbe, Brozovát főhadnagy úrhoz! Mi lehet otthon, haza jutunk-e még egyszer? — Hazátlan bitangok, itt fogtok megdögleni! — ordít Brozovát főhadnagy úr, szava akár a hajnali ébresztő. Feleségem, fiam, • lányom élnek-e, megvannak-e még? Levél, üzenet semmi. Kusza hírek, nyugalmat kergetőik, örjítőek: a családnak is, mindnék, mindnek halni kell. Három ártatlan, szenvedő, három eltiport, gyönyörűséges élet! Még egyszer, csak még egyetlenegyszer láthassam őket! Majdnem húsz éve már ennek. Van még csoda: tízen hazajöttünk. Más világ, más élet. Szebb élet: már tudom mi az; kommunistának lenni. A család, a gyerekek? Őket nem láttam többet soha. Régi nyár, fájdalmas nyár, mért vitted el őket? Aztán dolgos hétköznapok jönnek, most már kötelesség élni, lassan ember lesz az ember. Húsz év nagy idő. Felejteni is megtanulok már. Hiszen olyan gyönyörű az élet! Véletlen találkozás, véletlen ismerkedés. így hozza a munka sora. — Téged Friednek hívnak? — Igen. — Ismerek egy Fried Józsefet — mondja a most megismert tanácselnök —. most jött hozzánk a-bányád hoz. Mérnök., Fried József. Nem rokonod? ' ‘ » — Nem, nincs senkim. Odaveszett mind. S mégis? Micsoda felhő már ez megint? Húsz év után! — Hány éves az a mérnök? — Huszonhat, huszonhét — gondolom. Menni kell. Nem lehet így egyhelyben ülni. Árnyék a napon. Vagy csak most lesz igazában felhőtlen az ég? Hosszú, álmatlan éjszakák. Felszakad a seb, elögyülemlik minden. Huszonhét év! Éppen annyi, mérnök lehetne ő is! Éjszaka van, könny hull a párnára. Fájdalmas férfikönnyék. Nem látja senki. Nem lehet az, sehogyan nem lehet. De hátha mégis. Hátha mégis ő? Megöl a kétely. A szív nem nyugszik immár. Forróik a májusi éjszakák. ... A kerítésnél törékeny asz- szony alakja. Karján három gyerek ... A Jóska!... Szép fekete haját a szél cibálja, riadt szeme a szívemet tépi már. Gyerünk!!! * Tudtam eiőre, hogy nem ő. Alom volt csupán, vágy, remény, amely csak addig élt, míg nem tudtam bizonyosat. De mennem kellett. Az életem, a nyugalmam semmi már akkor, ha nem tudom meg a bizonyosat. Fáj a szívem. A kaszárnyaudvart látom azóta mindig úgy, amint visz- sza néztem a kerítésre. Ha ő lett volna! Ha a Jóska lett volna! . Szép fekete haját a szél ei- bál ja ... ’ Sírni kell. Hullanak a könnyek Fried László földre bámuló szeméből, a szomorú patak visszacsörgedéz a múltba. — Sírjál Laci, már nem hozható vissza a letiport, gyermeki élet. — Milyen szép is a mai élet, nekem mégis sírni kell. — A múltba hullanak ezek á köny- nyek. átok az a múlt, mely most is, ma is könnyet ereszt, szomorúságot fakaszt az embereik szívében, A könny is felszárad egyszer. Süt a nap. Nyár van újra. Teremnek a fák, illatos a mező. — Most már nyugodj meg Laci. Előre kell nézni — jegyzem meg halkan. — Tudom. El kell már egyszer mindent felejteni. Csönd, gondolkodtató csönd. — Laci. Brozovátról mit tudsz. Él-e még? — Él. Nem is olyan messze. És új gondolatok kavarognak. — Előre kell nézni, de felejteni soha. Hosszú szünet utón: — Gyerünk munkára akkor — mondja. — Te meg menj haza, v£r a fiad. Boldog vagy ember! — Te Laci! Azt akarom ebből a fiúból, ha felnő, mérnök legyen. Elnéz, valahová messze ■■ — Akkor nekem is élni ke?!. — Élni! És felejteni soha. IRODALOM - MŰVÉSZÉT ISOPIAS SANOOR: Hajnalod ik Részeire bomlik a sötétség, s lény tölti be a hézagokat; megvilágosulé, ébredő elménket csordultig tölti ezer gondolat. Fekete kezükkel nem tapogatják az árnyak többé az életemet; a messzire távozé éjnek a Nap piros selyem kendővel integet. JIHASZ JÓZSEF1: <HaditátL &LaaiáuL uián Mintha műtét alól jöttem volna: Szédülök. Nehéz a fejőm. Mint a szélütött, úgy fogom homlokom. Gyorsabban ver a szivem is. Lihegek. A hegyok csúcsára kapaszkodó turista tüdeje jár így, ilyen lázasan, remegd« az éles-késű hegyi levegőn. Fülemen türelem rózsái pirulnak, a megrekedt egeknek csontig feszült hallgatásaitól. Hogy be nem szakadtak azt a nyugalmat szerte Ve|őkig verődik bennem a szégyen és a telt szférák boltjai bontani! hogy ennyi vétket Nem féktelen félelem, elbír a lélek?! virágzott neked sem kímélet. Meggyötört a gőggel bélelt kebel s te gyönyört verettél, veretnél maradandóbbat verejtékedből, hogy ebbő! tápláld az emlékezés tüzeit. 1961, Garadna-pcrtaki részleiW Foto: Szabadó» jdlíf-édeí iyétotye&hek pulibót Pál lett. Egy reggel azt mondja neki Andai, az aknász: — Pál, maga átveszi az András bácsi csapatát. Beteglapra ment az öreg, s nem is igen jön már vissza. A nyugdíjazásáig már csak pár hét van hátra, addig biztosan kihúzza beteglapon. Maga volt a segédvájára, lépjen az örökébe. Pálnak nagyot dobbant a szíve. Eddig az aknász is csak Palinak hívta és most egyszerre Pál lett! Hiába, nagy dolog vájárnak lenni! Néhány hét elteltével Pál úgy határozott, hogy otthagyja a munkásszállót és a városban foglal szobát. Mégiscsak jobb, ha maga gazdája az ember. Szorgalmasan figyelte az apróhirdetéseket, hátha akadna valami jó, nekivaló lakás, elvégre megengedheti magának, jól keres. Éppen éjszakás műszakból jött. Amint beért a legényszállóba, azonnal nekiesett az újság végének. „Adás-vétel", „Csere-ingatlan" — hirdették a főcímek, s ott lenn, a lap alján ez állt: „Lakás". — No; itt — gondolta Pál —, itt kell néznem. — Elcserélem, Eladó, Beköltözéssel — olvasta a parányi rovatokban az első szavakat. Ez egy sem az. amit ö keres! A következő oszlopban, úgy a harmadik kockában végre megtalálta azt, amit keresett: „Albérleti szoba igényesnek azonnal kiadó.’’ A szűkszavú szöveg lázba hozta. Tüstént öltözni kezdett, méghozzá legszebb ruhájába. Középkorú asszony nyitott ajtót és miután alaposan végigmérte, betessékelte a kiadandó szobába. rjavas hegyeket, zöld fenyőket, holdas éjeket, szerelmesen bőgő szarvasokat ábrázoló vásári képecskék, s a kiterjedt rokonság megfő,kult fotográfiái csüngtek a falon. A régifajta almárium tetején fodros ruhájából egyik lábával kilépő táncosnő, búsuló juhász, fiatal alpino, egy csodálatos tengeri csigaház és ki tudná még mi minden porosodott zsúfolt összevisszaságban. A sarokban, egy barokk pianinő, emitt egy rókámé, fölötte, a falon inlágítótoronynak kiképzett lámpa, a torony ablakában galamb. Odébb ruhásszekrény, a szoba közepén kerek asztál, biedermeier székek, egyszóval csakugyan igényesnek, váló dolgok. — Láthatja, itt minden van, ami egy igényes fiatalembernek kell. Ezenkívül használhatja a WC-t, a fürdőszobát, az előszobát, a telefont. — Nem szoktam telefonálni — mentegetőzik Pál, de a fürdőszobát azért megnézi. Oldali kell bemenni, mert tele van nyoníva skennyes-ru- hás kosarakkal, disznóöléshez szükséges sózáteknővel, üsttel, miegymással. Visszamennek a szobába, hogy megalkudjanak. — Agyneműt adok — mondja az asszony. — A mi ágyneműnk is litván ennek a rókáménak az aljában. A szekrényt mi használjuk, a maga ruhája elfér az előszobái fogason. Az ajtót bezárni nem kell, nem is lehet, hiszen gyakran be kell jönnünk, mert ugye, itt van a holmink. No de ez ne zavarja, hiszen úgy fogunk .élni, mint egy család. (Az egy szócskát jól megnyomta.) Ha szeret kártyázni, bekapcsolódhat hozzánk. Ebbe a szobába járnak ugyanis a férjem barátai kártyázni, tehát helybe jönnek a partnerek. — Hm... És mindezért mennyit tetszik kérni? — hebegte Pál. — Meg fog lepődni, milyen keveset, ötszáz forintot. Pál csakugyan meglepődött. — Ötszáz forintot? __ Csak! Csak ötszázat. Egy bányász hetet ígért érte, csakhogy ide a karja hozni a feleségét is. Csipiszt! Az én házamból nem csinál... — Dehát az asszonyság mennyit fizet az egész lakásért? — Én mennyit fizetek? Képzelje! Százharmincat! Irtó drágák ezek w* állami lakások! _ No de az asszonyság csak az egyik szobáért ötszázat kér! __ Hm/ Az enyém főbérlet! Az más, mint az albérlet! Annak nem l enne szabad ilyen drágának lenni! Meg aztán én adok fürdőszobát, vizet, telefonhasználatot, bútort, ágyneműt, takarítok maga után, mit gondol, mennyibe van mindez? — Igaz, igaz — hebegi Pál és erősen gondolkozik. Az asszony közben beszél, hogy így, meg úgy a lakásínség stb. Pál végülis benyúl a tárcájáért, előveszi az öt darab százast, leteszi az asztalra.. __ Csakhogy — mondja az asszony — hat hónap előre fizetendő. Az h áromezer forint. Tudja, Szlovákiába akarok menni és kell a pénz... Pál ismét ámulatba esik. Hát ez meg mi? — így csinálják most mindenütt — szaporázza az asszony —. sebol- sem kap másként. Mert ki bolond csak úgy, holmi ötszáz forintért lemondani egy szobáról?
