Észak-Magyarország, 1961. június (17. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-07 / 132. szám

4 ESEAftWAGVÁRORSZAfí Szerda, 1961. jfiait» T. 1 Intézeti napok Sárospatakon a Felsőfokú Tanítóképző Intézetben Mint már egyízben beszámoltunk róla, igen nagy érdeklődés kísérte Sárospatakon a Felsőfokú Tanító­képzőben rendezett intézeti napo­kat, amit az is bizonyít, hogy a kör­nyező községekből is sók pedagógus és gyakorlóéves tanítójelölt vett részt az előadásokon, a bemutató­kon és az egyes kiállításokon. A megnyitót dr. Tóth István elvtárs, a megyei tanács vb. elnöke mon­dotta, s ebben hangsúlyozta az új­rendszerű pedagógusképzés és a mostani intézeti napok jelentő­ségét. Ezután, a pedagógiai program során Komáromy Béla igazgató tartott előadást az életre való ne­velés alapvető kérdéseiről. Hangoz­tatta, hogy a társadalmunkban vég­bemenő forradalmi átalakulásban minden iskola, így a Sárospataki Felsőfokú Tanítóképző is részt vesz. Olyan fiatalokat kell ma nevelni, akik képesek lesznek a későbbi fel­adatok meglátására és elvégzésére. Az életre való nevelés kötelessé­günkké teszi, hogy felülvizsgáljuk az ifjúság képzésének színvonalát. A háromnapos program során öt bemutató tanítást tartottak az inté­zet gyakorlóiskolájának nevelői. Dudás István gyakorlóiskolai igaz­gató a filmvetítésnek, a báb- és árnyjátéknak az oktató-nevelő mun­kában való jelentőségéről, Cutter József intézeti tanár pedig „A marxista—leninista esztétika taní­tása a szép természetéről” címen tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást. Sok látogatója volt a Debreczeni Zoltán és Nagy Dezső festőművész tanárok alkotásaiból rendezett kép­zőművészeti, valamint a rajzpeda­gógiai kiállításnak és az ötletes szemléltető eszközölt bői álló bemu­tatónak. A gondos munkával előkészített intézeti napok programját nagysza­bású irodalmi és zenei est fejezte be az intézet dísztermében. Ennek műsorán versek, drámai részletek bemutatása, különböző ének-, ének­kari-, hegedű- és zongoraszámdk szerepeltek dr. Máczay Gyulánál Domokos Dajosné, Ujj Viktor Géza, Péczeli István, Fridi András, Bán­hegyi. Anna, Againé Bocskai Ibolya., Bolvári Zoltán, Tóth Károly, Krasz- nai Mária, valamint az intézet női és vegyeskara előadásában. Az énekkarokat Fráter József és Tóth Károly tanár vezényelte, a verseket. Bán Mária, Záprel Tamás, Greiz István, Meszléri Katalin, a drámai részeket Béri Éva, Völgyesi István, Varga Irén, Veréb Zsuzsanna, Tóth Rozália, Bnrnyák Pál. Krusóezky Éva, Sereg Erzsébet és Barna István tanulók adták elő. az összekötő szö­veget Sőregi Mária mondta el. Daffibrivszky László kiállítása a sárospataki Rákóczi-várkao EZEN A TAVASZON már a ne­gyedik képzőművészeti kiállítás fest­ményeiben gyönyörködhetnek Hegy­alja művészet iránt érdeklődő dol­gozói. Előbb Erdőbényén, Sárospata­kon és Sátoraljaújhelyen mutatták be e nagymúltú és természeti szépségek­ben gazdag vidék művészei legújabb alkotásaikat, most pedig ismét a sá­rospataki Rákóczi Múzeum rendezett kiállítást Dombrovszky László festő­művész sárospataki vonatkozású fest­ményeiből. Dombrovszky László élete jelentős részét külföldön töltötte. 14 évig élt Párizsban, s ez az idő döntő hatással volt egész művészetére. Azután Kop­penhága, Stockholm, Olaszország, Bulgária következett, de legjobban megszerette a Duna-menti magyar tájat, s így lett Szőnyi Istvánnal, Be- rény Róberttól és Vass Elemérrel együtt a híres zebegényi művész­jKellemes utazás A napokban Buda­pesten voltunk tanul­mányi kiránduláson. Tanarunk elintézte, hogy a reggel öt óra­kor induló vonattal külön kocsiban utaz­zunk. Az autóbusz üzemi hibája miatt azonban csak fél 6-ra érkeztünk a Tiszai Pá­lyaudvarra. Nagy volt az izgalom. Csak a gyorsvonattal mehet­tünk tovább. Azon pedig sok az utas, ta­lálgattuk, hogy most szétszóródva, egymás­tól elszakadva fo­gunk-e utazni. A for­galmi iroda vasutas bácsija sietett segítsé­günkre. Telefonált Szerencsre, hogy a be­futó gyorsvonaton fog­laljanak le kocsit szá­munkra. Amikor be­ért a gyorsvonat, már ott díszelgett a cédula egy bőrüléses kocsin: ,,Bérelt szakasz a sajó- keresztúri általános is­kola részére.’’ És hazafelé? A sok szép élmény után fá­radtan érkeztünk meg a Keleti Pályaudvarra az éjféli vonathoz. Rengeteg volt az utas, még a kocsik előteré­ben is álltak.' Nekünk azonban ismét ott volt a kocsink. Mindenki­nek volt helye. Útköz­ben a kalauz többször be-bejött közénk meg­nézni, hogy kényelme­sen utazunk-e éjszaka. A vasút lelkiismere­tes, gondos dolgozói­nak ezúton mondunk köszönetéi. A sajókeresztúri úttörők. telep megalapítója. Hosszabb időt töl­tött Sárospatakon és családi kapcso­latai révén ma is sokszor időzik, dolgozik megyénk e kedves városká­jában. Talán nincs is olyan utcája, ódon háza Pataknak, amelyet Domb­rovszky László meg ne festett volna. Utcáik, terek, jellegzetes házak. Bod- rog-parti részek, lankás szőlőhegyek, s a tájban élő, dolgozó emberek: mind-mind vásznára kerültek. Ezekből a sárospataki emlékeket őrző festményekből állította össze mostani kiállításának anyagát. Az első, ami megfogja a látogatót Domb­rovszky László alkotásainak tanul­mányozása közben: a színek szinte tobzódó gazdagsága. Valósággal a szí­nekben élnek képei. Évszakokat, idő­járást, munkát, örömet, bánatot a színek nyelvén, azok felmérhetetle­nül gazdag árnyalásaival tudja ki­fejezni. úgy azonban, hogy ezek soha­sem válnak vásznán öncélúvá, hanem a szín és forma harmóniája mindig finom gondolatokat, nemes eszmei mondanivalókat hordoz magában. SÁROSPATAK közönsége, amely­nek a kedvező adottságok folytán évről-évre alkalma van szebbnél- szebb tárlatokban gyönyörködnie, nagy érdeklődéssel fordult Domb­rovszky László művészi élményt je- 'lentő alkotásai felé. (H. J.) ­Quszd StuuJly- KdrxyUf XXIV. — De ember, térjen észhez! Hány falu lakóira volna egy ilyen munká­hoz szükség? ötére, tízére? Hát el­képzelhető, hogy tíz különböző he­lyen lévő faluból, a mi éberségünket kijátszva, mintegy varázsszóra ide­érkeznek az emberek és egyetlen éj­szaka zajtalanul, nyomtalanul el­végzik ezt a hatalmas munkát? — Kapitány úr, megenged egy kér­dést? ... Mióta szolgál a Távol-Kele­ten? — Három hete. — Nos, én a kétéves szerződésem utolsó hónapját töltöm. — Ezek szerint tehát... azt mond­ja, nem ismernek lehetetlent? ... Úristen, hát ennyire gyűlölnek ben­nünket?!.... Bennünket, akik a te­nyerünkön hordjuk őket... s ellát­juk minden jóval... Ez a hála, ami­ért Franciaország keblére ölelte ezt a koldus népet?!... Senki sem válaszolt. A körülállók hallgattak, saját gondolataikba me­rültek. Csak a tank dübörgött mesz- sze, egyhangúan. A kapitány felocsúdott. — Egyengessék el a tank nyomá­ban a talajt, ahová szükséges, hozza­nak földet az erdőből. Indulás! Mindenki nekiesett a munkának. Akinek szerszámja nem volt, kézzel «segített, amit tudott. Amint egy-egy gödröt valameny- nyire rendbehoztak, a három páncél­kocsi azonnal áthaladt rajta, de csak lassan, nagyon óvatosan, alig öt ki­lométeres sebességgel. S nyomban megindultak az autók is. Előfordult, hogy valamelyik gödrön 15 kocsi át­ment. a 16-ik elakadt. Ilyenkor a lé­giósok tucatjai vetették neki vállu- kat... Délután két óra is elmúlt, amikor az utolsó kocsi is áthaladt ezen az útszakaszon. Gazsó és társai több mint négy órai veszteglés után ismét felszáll­hattak a kocsira. Ö is, társai is ki­melegedtek a munkában, s bizony jól esett ismét megpihenni. A 20 ember mintha barátságosab­ban nézett volna egymásra. — Sikerült — dörzsölte kezét az egyik olasz. — Most már remélem, nem lesz semmi baj — toldotta meg a másik. — De nem értem, miért csinálták ezt a vietnamiak? — Ezt én sem értem. Mert az igaz, hogy négy óráig feltartottak ben­nünket, de azért csak odaérünk ren­deltetési helyünkre. — Nyilván volt valami célja a jár­műcsapdának. — Világos! Amikor a kocsisor megállt — szólalt meg egy nyugodt természetű cseh fiú —, én például az ő helyükben támadtam volna. — Okos vagy. Nyilván nekik is ez volt a tervük. — Hát akkor miért nem támad­tak? — kérdezte Gazsó. — Ki tudja? ... Valami közbejö­hetett ... De hogy mi, talán soha­sem fogjuk megtudni... — Talán a tanktól ijedtek meg... — Á! Nem félnek azok már a tanktól... Valami más ... No, mind­egy ... Örüljünk fiúk, hogy így van, ahogy van. Ha másként történt vol­na, nem tudom, itt ülnénk-e mind a húszán. A nap már nyugovóra tért, amikor a karaván elérte az első erődöt, amelynek legénységi állományát friss erővel kellett feltölteni. A pa­rancs szerint a 400 főből 40-en ott maradnak, a többiek mennek tovább. Az estére való tekintettel azonban a karaván csak hajnalban folytatja útját. Szokatlan látvány volt ez az erőd. Egy domb tetején állt az őserdőben, körülötte többszáz méteres körzet­ben minden fát kivágtak. .. Még egy bokor sem nőtt ezen a terüle­ten ... Olyan furcsa volt ez a durva beavatkozás a természet rendjébe. Az erőd tetején büszkén lengett a francia lobogó... Gazsóék is ugyancsak elcsodál­koztak, amikor az őserdőből előbuk­kanva, megpillantották a tar dom­bot és a tetején lévő erődöt. A kocsisor lassan kanyargóit felfe­lé a keskeny úton. Az erődbeliek már korábban meghallották a tank vadonháborító zaját és valamennyi­en a bejárathoz tolongtak. Amint az utolsó kocsi is felkapaszkodott a szerpentinen, az erődbéliek hatalmas üdvrivalgásba törtek ki, aztán öröm­mel siettek a kocsiról lekerülő légio­nistákhoz. Örömmel ölelgették egy­mást, pedig még soha az életben nem találkoztak. Kérdezgettek, vá­laszoltak, beszéltek. Gazsó félrehúzódott, s amennyire a szürkület engedte, széjjelnézett. Egy kőépületen kívül több, háncsból, fából épített, kisebb raktárszerűsé­get vett észre. Az erőd területe kö­rülbelül akkora volt, mint egy lak­tanyáé. Csak a kerítése nem kőből volt, hanem deszkából. Gazsó közelebb ment a kerítéshez, mert nem tudta tisztán kivenni, mi van a karókon. Amikor 3—4 méterre érkezett, a deszkafalhoz, földbe gyö­kerezett a lába ... Úristen! Levágott emborfejek ka­róba húzva! S mennyi! ötven, vagy száz?. .. kétszáz. Borzalmas! A kopo­nyák félig ki voltak száradva... Egyik arcon megdöbbenés, a mási­kon odafagyott mosoly. Gazsó eltakarta szemét!... Tehát úgy igaz, ahogy mondják. Itt élet.re- halálra megy a harc. Fogoly nincs...! A vietnamiak hite szerint az ember túlvilági boldogsága attól is függ, hogy halála után a feje törzsével marad-e, vagy sem. Halottaikat tisz­telettel temetik el, de akit gyűlöl­nek, levágják a fejét, s messze elvi­szik törzsétől, hogy még a túlvilá­gon se legyen nyugodalma. A légió­sokat pedig gyűlölték!... A legke- gyetlenebb, a legszadistább hajlamú légiósok bosszúból ugyanezt csinál­ják ... A vietnami ellenállók, sza­badságharcosok fejét ők is kímélet­lenül elválasztják törzsétől, és a le­vágott fejeket karóba húzzák... S minél több fel díszeleg a kerítésen, annál büszkébbek... Az ő szemük­ben értékmérő ez, mint a lég elhárító tüzéreknél az ágyú csövére festett karika.— Nyugtalanul készülődött lefekvés­hez az erőd udvarán. Néhány mé­terrel odább magyar beszedet hal­lott, de nem volt kedve honfitársai­hoz csatlakozni. Az erőd néhány ré­gi lakója beszélgetett, az újonnan ér­kezett magyarokkal. A régebbi ma­gyarok élményeikről, kalandjaikról beszéltek. Gazsó füleit megütötte ez a röhö­gés közben elhangzott két szó: — Fejvadászok vagyunk ... Undorral fordult másfelé, nem akart figyelni a beszédre. Fejvadá­szok! Megölik az embert és még ah­hoz is van lelkierejük, hogy odamen­jenek és levágják a fejét... Fuj!... Sokáig nem tudott aludni. Az a magyar beszéd különösen izgatta... Hát honfitársai ilyenek?!... Más kö­rülmények között megörült volna a magyar beszédnek, de most és ilyen beszéd hallatán? ... Mi történt vele? Elfásult volna? Magába zárkózott* elvonult a közösségtől?... Hm', kö­zösség ... Hát közösség ez? Bajtársi közösség? Az ivásban, a szórakozás­ban igen, de a veszélyben mindenki csak saját magával törődik ... Pedig ő úgy szeretne barátokat, bajtársa­kat ... Olyanokat, mint Vörös, vagy mint Vámos... Vámos ... A leg­jobb szándékkal, a legtisztább szív­vel lépett a partra és őt találta a gyilkos golyó ... Ha egyszer hazake­rül, feltétlenül elmegy Kaposvárra* barátja szüleihez ... Nem, nem vi­gasztalni ... Sírni! Velük együtt sír­ni... Ah!... Ha hazakerül!... Mi­lyen hiú ábránd!... Vajon kijut-e ebből a pokolból valaha, vagy egy golyó örökre megoldja a nagy kér­dést? __ O ldalra fordult, aludni próbált. De képzeletében újra megjelentek előt­te a karóra aggatott koponyák és el nem hagyta nyugodni. Fejvadá­szok!... Úristen! Nehogy bekerül­jön a 40 itt maradó ember közéi... (Folytatjuk.) GONDOK— ÖRÖMÖK Látogatás a tiszadorogmai általános iskolában __ Wályi Nagy Gyula, az igazgat- ” tónk szinte „vonaton járta ki” az' iskolát — így mondta az egyik fiatal dorogmai tanítónő, Csapó Klá­ra. — Sokszor végigutazta a Mező- csát—Miskolc közötti utat, az iskola befejezése után is, mert az egyik miskolci iparitanuíó iskolában lett nevelő. Aztán sikerült Mezőcsáton — ahol lakott — tanítói állásba jut­nia. Innen azonban Tiszadorogmára került igazgatónak. Felesége '— a gyerekek kedvelt Irma nénije, aki Egerben testnevelési és pedagógiai szakon végzett — természetesen vele tartott. S azóta itt élnek a dorogmai iskolában. És hozzá kell tennem, Szeretnek itt élni. A falusi gyereke­ket is arra tanítják: ha középiskolát, egyetemet végeznek, jöjjenek vissza Dorogmára. Szükség van rájuk. Nagyvonalakban ennyit tudtunk meg a kis iskola igazgatójáról és fe­leségéről. Azt már mi figyeltük meg beszélgetés közben, hogy ha ők azt mondják: „gyerekeink” —, akkor nemcsak a saját kisfiúkra és kislá­nyukra gondolnak, hanem arra a 210 falusi általános iskolásra is, akiknek ők irányítják a tanulását, szellemi, műveltségbeli gyarapodását. És va­lóban, olyan gonddal irányítják, mintha saját, édes gyermekeik len­nének. Ezért van az is, hogy min­denben a legjobbat szeretnék bizto­sítani számukra. S ez a „minden” itt a zavartalan tanítást, tanulást és a tanulás utáni hasznos időtöltést, művelődést. szórakozást jelenti. Mindkét területen vannak problémá­ink. Vályi Nagy Gyula igazgató gondterhelten beszél ezekről: — Nyolc osztályunk számára mind­össze két tantermünk van az iskolá­ban és egy szükségtantermünk a mo­zihelyiségben. így aztán kénytelenek vagyunk „mammutosztályokat” ala­kítani. A községi és a járási tanács ismeri a problémát és az úi iskola felépíté­sét meg is Ígérték az ötéves terv vé­gére. Sőt a községfejlesztési alapból művelődési házat is akarnak építeni. A dorogmaiak kívánsága azonban az, mielőbb iskolát! Mert — bár a műve­lődési ház is égetően kellene, hiszen a megnövekedett igényekhez mért kulturálódási lehetőségek, kulturális rendezvények lebonyolítására nincs megfelelő helyiség. —, de a gyerme­kek mindennapi tanulásának zavar­talan biztosítása még ennél is fonto­sabb feladat. — Belsőleg, szellemileg, értelmileg már óriási változás történt ebben a termelőszövetkezeti községben is — meséli az igazgató. — S ez megkö­veteli, hogy külsőségekben is vál­tozzék a falu; legyen szép iskolánk, kultúrházunk, sőt még zenés cuk­rászdánk is. Ezt szeretnék az embe­rek. I lyen beszélgetések alkalmával * sok-sok kérdés vetődik fel és marad válaszolatlanul. Itt is szóba került például: miért van az. hogy a nagyjából hasonló kis falu, a szom­szédos Tiszabábolna sok vonatkozás­ban már jóval előbbre jár Tisza- . dorogmánál? — Vagy miért nem járt itt még soha — a mezőcsáti önkéntes színjátszókon kívül — egyetlen művészcsoport, vagy hiva­tásos színészgárda sem? — Pedig a teltház biztosítva len­ne mozihelyiségünkben — halljuk Csapó Klára tanítónőtől. — Hiszen errefelé az emberek szinte „ki van­nak éhezve” a szépre, a jóra. Mint mondják: Mi is vágyunk a kulturált szórakozásra. A művelődés, a továbbtanulás iránti vágy itt is meg van a fiata­lokban. A kislétszámú nyolcadik osztályból évről-évre többen jelent­keznek a középiskolákba. Az idén, a mintegy 20 végzős növendék közül tíznél többen adták be felvételi ké­relmüket a középiskolákba. Igaz, nem mindegyiknek sikerül -közülük abba a középiskolába bejutni, ahova jelentkeznek, de ennek is meg van a magyarázata. Most talán arra gon­dolhatna valaki, hogy az itteni kö­rülmények között gyengén tanulnak a gyerekek. Ha pedig ennek cáfo-- iására kijelentem, hogy az iskola fél­évi tanulmányi átlaga 3,3 (0,1-el jobb az előző évinél) —, akkor azt mondhatja: a színvonal, a követel­mény alacsony. — Nem fgy van — állítja az igaz- [ gató. — Ezt az is bizonyítja, hogy a ; járási tanulmányi versenyeken a mi ' iskolánk mindig igen szépen szere­pel. Nem egyszer értek el már első ‘ és második helyezést tanulóink. Azokról pedig, akik középiskolába, - vagy egyetemekre, főiskolákra kerül­tek. elismeréssel nyilatkoznak taná­raik is. A kevesebb felvétel magyarázata: a megnövekedett igényekhez mérten szűknek bizonyultak az is­kolák — a szó szoros értelmében. A technikumokban még inkább ez a helyzet. Az egyik nyolcadikos dorog­mai tanuló. Berecz Géza így fogal­mazta ezt meg: — Nincs elég hely. Tömegesen je­lentkeznek mindenfelől. ö a miskolci Bláthy Ottó Villa­mosipari Technikumba adta be fel­vételi kérelmét. Barátja, Deák Jó­zsef a putnoki mezőgazdasági tech­nikumba jelentkezett. Sikeresen fel­vételiztek, de hely hiányában mégis elutasították őket. A továbbtanulási kedv, lelkesedés azonban nem csap­pant náluk. Újra jelentkeztek, most már a Földes Ferenc Gimnáziumba. S ha elvégzik a középiskolát? Visz- sza a faluba! Erdei Malvin is így ha­tározott:--07—-mwii in iirnniiíwwuiiiiMiiiiiii»wwi«ii»i«iiiiiiiiii«'iiii — A Közgazdasági Technikum el­végzése után itthon akarok dolgozni Hol? Például az Üj Élet Termelőszö­vetkezetben. Hasonló gondolatok vetődnek fel a hatodik, hetedik osztályokban is. Gajda Margit Csalogány Örsében, vagy Szabó Anna Béke Örsében az összejöveteleken már a továbbtanu­lást latolgatják. — Tudják ők, hogy falun is szük­ség van tanult emberekre, hiszen van még behozni valónk a várossal szemben — mondja-Vályiné tanárnő. A kis falusi iskolában természe- ** tesen örömök is vannak: év vége előtt szépen javulnak a tanul­mányi eredmények, jól működnek az úttörő örsök. a szakkörök. Az út­törő-napra ők is tartalmas kultúr­műsorral készültek. Az igazgató sze­mében egy kis büszkeség és öröm csillog, amint ezeket sorolja. Aztán, amikor újra a problémákról beszél, már gondterhes a homloka. Pedig mennyire szeretnénk mindig csak az előbbi csillogást látni! Ruttkay Anna

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom