Észak-Magyarország, 1961. június (17. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-21 / 144. szám
4 esZAKMAGTAROttSZAO Szerda, 1961, június *1, » Uj lap a panaszkönyvben DERŰS OTTHON Panaszok zúdulnak a kereskedel- *ni dolgozókra, a vendéglátóipariakra és a közlekedésiekre. Most csak az utóbbiakat látogattuk meg szúrópróbaszerűen, megállítottunk egy buszvezetőt, meg egy kalauzt, hogy szólaljanak most ők. Nyissunk új lapot a panaszkönyvben: lássuk, mi a panasz ezúttal a „kedves utasra”. A Dózsa György utcai központi autóbusz végállomás apró szobácskájábán Perencsik Ferenc menetirányító diszpécser néhány percre odaadja a helyét, hadd beszélgessünk s vezetővel és a kalauzzal. Mindez elég bonyolult, mert a két telefon versengve csörög az asztalon, a kisabla- kon egymásután vándorolnak befelé az aláírandó papírok, az ajtókilincs alig mozdulatlan egy-két pillanatra, folyton jönnek és mennek, utasítást kérnek, jelentést tesznek... Ki van kiért? Idősebb Nánási István gépkocsivezető ebédelni indulna, de néhány percet azért feláldoz. Nem mintha sok panasza lenne. Nagyon szereti a szakmáját és a világért se menne máshová. De azért, ha már egyenesen erre kíváncsiak, hát... — Sajnos, túl idegesek egyes utasok — ingatja a fejét az idős gépkocsivezető, aki tizenkét esztendeje járja Miskolc utcáit a hatalmas kék kocsikkal, amelyek az ő parancsára kezes bárányokként falják a kilométereket. Igen, nagyon idegesek, de talán nem is ez a helyes kifejezés. Indulás előtt beszólnak például nekem, felvilágosítást kérnek, mikor indulunk, vagy hasonló. Én válaszolok nekik rendesen. Erre azt kapom a fejemhez: mit gondolnak, nem az utasok vannak magukért, hanem maguk az utasokért! Indulatosan, rossz szívvel, gőgösen mondják. Idősebb Nánási István képzett, jó gépkocsivezető, garázsmester és művezető is volt, szereti a szakmáját, nem volt még komoly balesete, ismeri a várost, mint a tenyerét. — Egyszer-kétszer megkérdeztem az ilyen inc ilatoskodót: hol dolgozik? Mert akár irodában, akár üzemben, akárhol, úgy hiszem, ott éppen úgy én értem van, mint ahogy én itt, a volán mellett őérte. Cseréljünk talán, mondtam neki, aztán kiderül, mi igaz az ő lenézéséből. Igen, lenéznek bennünket egyes utasok és ez mindig, újra meg újra nagyon rosz- szul esik. Hiszen a közlekedési dolgozó is ember és ma mindenki dolgozik mindenkiért, mindenki van mindenkiért, nem? „Jóhumorú“ gyalogjárók Id. Nánási Istvánnak ezenkívül csupán egy panasza van. Az pedig a gyalogjárókra vonatkozik. Azokra, akik szabálytalanul és közben igen kényelmes tempóban sétálnak át az autóbusz előtt. — A menetrendet be kell tartanom. Arra is kell gondolni, hogy az utasok sietnek. Vigyázni is kell, nehogy elüssön valakit az ember, hiszen a járókelők olyan felelőtlenek... És akkor ezek a „viccek”, hogy átmennek a kocsi előtt, de nemhogy sietnének, ha már nekiindultak, hanem jó lassúra fogják az iramot, elsétálnak előttem és még fel is vigyorognak: nagy diadalmasan, lesik, hadd bosszankodjam. Komoly, felnőtt embereknek látszanak sokszor, és ilyen dolgokkal eszik az ember idegeit... A „kedves utasok** Egy autóbuszkalauz, még ha egy esztendeje végezte el a tanfolyamot, akkor is: bejárta már Miskolc minden vonalát, kezelte a jegyeket az összes autóbuszon. így Bártfai Bertalan jegykezelő is teljes joggal mondhatja el panaszát a „kedves utasokra”. Például a legbosszantóbbat: — Csak leteszik a pénzt, nem szólnak egy szót sem. Külön meg kell kérdezni: méddig megy? Amíg egyet kérdezget az ember, másik hármat már kiszolgált volna azalatt. Természetesen ez nem általános, de sajnos nagyon gyakori. Aztán a másik, az a sokat emlegetett: — Különösen, ha ülőkalauz az ember, akkor bosszantó, hogy’ megállnak az utasok hátul és nem hajlandók előrébb menni egy lépést sem. Akik lent állnak, kiabálnak, veszekednek, akik feljutottak, meg se moccannak. Ilyenkor persze a kalauz a hibás... — Szoktak csúnyákat mondani a kalauznak? — Hát bizony ..., de inkább mondjanak, szidjanak engem, csak csinálják, amit kell: úgy adják oda a pénzt, hogy eddig, meg eddig kérek és menjenek előre a kocsiban ... # Ideje lenne új lapot nyitni az egyéni „panaszkönyvekben” is, ahová az lenne feljegyezve, amit a „kedves utasoknak” ideje volna állandóan észben tartani. És persze megszívlelni is. H. E. Ha nem muszáj . • • A minap az egyik járási szervnél időztem. Arról folyt a vita, hogyan sürgessék, gyorsítsák meg a növényápolást, a takarmánybetaka- rítást. Az egyik járási vezető amellett kardoskodott, hogy csatasorba kell állítani á különböző járási szerveknél dolgozó tisztviselőket, a könyvelőtől a mérnökig, és vasárnap gyerünk ki valamelyik termelőszövetkezetbe, segítsünk. Az egyik kisebb beosztású funkcionárius bátorkodott megjegyezni, persze csak félénken, óvatosan, hogy nem sok értelmét látja ennek a segítségnek, ö felmérte a járás munkaerő helyzetét és arra a megállapításra jutott, hogy van itt éppen elég emberkéz ahhoz, hogy a mezőgazdasági tennivalókkal időben megbirkózzék. Meg különben is: az az idő már elmúlt, hogy csak úgy istennevében dolgozzanak az úgynevezett társadalmi munkások. Én szívesen segítem bármelyik termelőszövetkezetet abban, amihez értek: könyvelésben, de nem szívesen fogom meg a kapa nyelét, mert nem értek hozzá, meg feltöri a kezemet. No hiszen adtak neki, s ő bánta, hogy ki merte nyitni a száját. — Büdös magának a munka?! — förmedt rá a főnöke. — Hát maga így gondolja a tsz-megerősítést? — Tiltakozni próbált, hogy már nem egyszer segített, a vállalt segítségen felül is szívesen állt az általa patronált tsz segítségére. Nos, én is a könyvelőnek adok igazat. Ne szervezzünk társadalmi munkát, ha nem muszáj. A társadalmi munka megszervezésére fordított időt inkább használjuk fel arra, hogy a tsz-tagokat s azok családtagjait szervezzük meg —, dolgozzák meg ők a földjüket, hiszen elsősorban ők látják majd hasznát, ha iparkodnak. Bizony, nem válik egyetlen község vagy termelőszövetkezet dicsőségére sem, ha idegenből jött emberek kapálják meg helyettük a kukoricát, krumplit — kapálják meg ők, ez a kötelességük, ebből élnek. Az egyes járási szervek azzal igyekeznek leplezni tehetetlenségüket, hogy társadalmi munkát szerveznek. Hát ne azt szervezzenek, — szervezzék meg a tsz-tagokat, a családtagokat, a falu apraját-nagyját, s majd meglátják, hogy menni fog a munka, jobban, mintha kapához, kaszához nem értő emberek állnak hozzá, kivágva a gyommal a hasznos növényt is. A segítség szép dolog, de igazi haszon csak akkor származhatik belőle, ha hozzáértéssel segít, aki segít, mert aki valaminek nem mestere — hóhéra. A könyvelő segítsen a könyvelőnek. A kőműves nézzen körül a tsz-portán, az épületeknél keressen magának elfoglaltságot, az agronó- mus a brigádvezetőket szedje ráncba, lássa el tanáccsal* hogyan kell felépíteni a brigád munkaszervezetét, — a pártbizottság küldötte a kommunistákat szervezze, világosítsa fel tennivalóikról. Hát szóval valahogy így képzelem én el a hasznos társadalmi munkát. Az aratás nem akkor kezdődik, amikor elkezdődik, — jóval előbb, a szervezéssel kell hozzálátni, hogy mire kasza alá érik az élet, legyen is aki megfogja a kasza nyelét. Persze van rá eset, amikor a kedvezőtlen időjárás miatt felszaporodott tennivalókkal a legjobb akarat mellett sem képes megbirkózni a tsz-tagság, ebben az esetben bizony a fizikai segítségadás is fontos, — de csak akkor, ha a mulasztás nem a tagságot terheli. (g. m.) Ezzé kell változtatni az iskolát mindenütt — hangsúlyozta Benke Valéria művelődésügyi miniszter a Pedagógusok Szalcszervezelének központi vezetőségi ülésén tartott beszámolójában. A külsőségek, akárcsak a családi körben, sokat számítanak. A szép bútorok, jó ízléssel összeválogatott függönyök, szőnyegek, az ablakokon beáramló fény, a friss levegő, a bútorok és berendezések okos elhelyezése kedvessé, kellemessé és derűssé varázsolja az otthoni. A leglényegesebb azonban a család belső harmóniája, a családi élet rendezettsége, nyugalma, békéje. Így van ez gyermekeink második otthonában, az iskoláiban is. Ahogy a miniszter mondta: ..Ennek a derűs otthonnak a, tartalmi, vonatkozásai a legfontosabbak. Ehhez mindenekelőtt szocialista nevelésre van szükség, s ennek fő tényezője a szocialista pedagógus. Ez a feladat hosszú távlatokra szól, de vannak már nagyon biztató eredmények. Szocialista társadalmunkat egyre inkább áthatja a derű, egyre inkább érik, formálódik a szocialista ember, amely végső soron biztosítéka annak, hogy az iskola. tartalmi vonatkozásokban is derűs otthonná váljék.” A tanévzáró ünnepélyeken, amelyeket megye- és országszerte tegnap tartottak meg, az iskola- igazgatók számadásában sok olyan újszerű jelenség szerepelt, amelyek különösképp ebbe az irányba mutatnak. Az egyoldalú, teoretikus ismeretadás helyeit mindinkább tért hódít a politechnikai oktatás, a gyermek sokoldalú foglalkoztatása, készségeinek és erőinek gazdag kibontakoztatása. Központi kérdéssé vált az iskolai túlterhelés megszüntetése, a tananyag csökkentése, s a legkorszerűbb oktatási, nevelési módszerek bevezetése és alkalmazása. Megnyugvással tájékozódhattunk arról, hogy nagy számban készülnek új tankönyvek, amelyek messzemenően érvényesítik ezeket az elveket. Az új tankönyvek szeptemberben gyermekeink kezébe kerülnek, általuk is könnyeddébbé, kellemesebbé válik a tanulás, az iskolai munka. Végül, de nem utolsósorban: hadd említsük azt a fontos tényezőt, amire Benke Valéria elvtárs is utalt, hogy soha Magyarországon kulturális kérdésnek még olyan visszhangja nem volt. mint az oktatásügyi reform. Egész társadalmunk, egész dolgozó népünk gondja, szívügye az iskola, a felnövekvő új nemzedék, a holnap alkotója és formálója. Az egész ország törődése kíséri az iskolák fejlődését. Kell-e nagyobb biztosíték, több erő ahhoz, hogy az iskola valóban mindinkább derűs otthonná váljék?! tej Új iskolát építenek a Dollár-tanyán A mezőcsáti járás egyik legkisebb települése az úgynevezett Dollár-tanya. Az ittlakó gyerekeknek télen és őszi viharban állandóan 4—5 kilométert kellett gyalogolniok, hogy elérjenek a legközelebbi iskolába. A járási tanács javaslatára lehetővé tették, hogy a közeli állami gazdaság és a Dollár-tanyai gyerekek részére új iskolát építsenek nevelői lakással. Az iskola lényegében már felépült, s ősszel birtokukba veszik a gyermekek az új iskolát. Miért nein lehet kapni...? Azért, mert nincsen? A szőlőoltáshoz használatos PVC-csöről van szó, amellyel ügyes újítók felváltották a korábban használatos drága pamutfonalat. A hegyaljai szőlősgazdák megkedvelték az ügyes kis PVC alkalmatosságot, gyorsabb, könnyebb vele az oltás és biztos is. Hegyalján a föld- müvesszövetkezeti boltokból lehet beszerezni, s így az áruellátásról a MÉSZÖV gondoskodik. De hogy pillanatnyilag nem jól, annak bizonysága ez a néhány soros cikk is. Az a legnagyobb hiba, hogy többnyire csak egy méretben, 10 milliméteres vastagságban lehet kapni s bizony a szőlővesszők a boltosok „kedvéért” nem tudnak úgy alkalmazkodni, hogy oltás idejére elérjék a 10 milliméteres vastagságot. Három-négyféle méretben, 6—7—8—0 milliméteres PVC-csövekre is szükség lenne. Sajnos, nem lehet a méretekben válogatni, s ez most komoly mértékben akadályozza a szőlőoltást, s van olyan hely, ahol egy évvel el kell halasztani ezt a munkát. Nem hinnénk, hogy a magyar ipar ne gyártana ebből eleget. Valószínűbb. hogy kereskedelmi hanyagságról van szó! Teljesítették féléves tervüket A Borsodnádasdi Lemezgyár hengerészei közül Kelemen Miklós KISZ-brigódja teljesítette elsőnek féléves tervét. A 14 tagú munkacsoport hétfőn délelőtt hengerelte le a féléves előírásának utolsó tonnáját. A fiatal hengerészcsoport jól gazdálkodott az anyaggal is. A félévben ugyanis 42 kilogrammal használtak kevesebb anyagot egy tonna hengerelt acélhoz az előírtnál. Így mintegy félmillió forint értékű hengereltárut megtakarított anyagból készítettek. XXXVI. Másnap korán reggel Gazsó a betegekhez sietett. — Mikor kaptatok utoljára cigarettát? — kérdezte az egyes számú kórteremben. — Cigarettát? — ült fel az egyik régi beteg. — Semmikor. Én már egy hónapja vagyok itt, de színét sem láttam. — És bort? — Nagyon ritkán. Az is jó vizes! Valahol alaposan összeházasítják a bort a vízzel. — Pálinkát mikor és ki kapott? — Senki. Nem szokás itt az ilyesmi... Gazsó alig várta, hogy bejöjjön a két német. Amikor megérkeztek, behívta velük együtt Szálait is a kötöző szobába. — Kinél van a kórház élelmiszer raktárának kulcsa? — kérdezte nyugodt hangon. — Nálam — felelte meglepődve a fiatalabbik német. — Kérem a kulcsot. A német durcásan odaadta. — Most pedig jöjjenek velem. A németek is, Szalai is elindult nyomába. A raktár az épülettömb végében volt. Gazsó kinyitotta az ajtót. s belépett. A többiek követték. a raktár tele volt élelemmel és itallal, hiszen az utánpótlás rendszeresen megérkezett. Gazsó pillanatok alatt megtalálta az egyik polc mögött azt a hatalmas mennyiségű cigarettát és italt, amelyet a németek elloptak a betegektől. A két cinkos fülig pirult. Gazsó Szalai markába nyomott négy üveg pálinkát, ő maga két üveg likőrt ragadott nyakon, a két németnek pedig megparancsolta, hogy annyi cigarettát hozzanak fel, amennyit csak elbírnak. A kórtermekben volt öröm, amikor mindenki kapott három doboz cigarettát, egy jókora pohár pálinkát, vagy likőrt... ... Délben Gazsó már szobájában ülve várta az ebédet... Azaz maga sem tudta, az ebédet várta-e, vagy a vietnami kislányt, aki olyan kedvesen, anyáskodva viselte gondját... Jól esett, határozottan jól esett neki a törődés. Pedig nehéz munkája volt a lánynak! Ö volt a kórház mindenese. Gondját viselte a magatehetetlen betegeknek, helybe vitte ebédjüket, kitakarította a kórtermeket, gondoskodott az ágyneműk tisztaságáról, mosott, vasait... Gondolatai közepette lebbent a szobába a lány, ismét tiszta fehérben. Meggörnyedve közeledett most is az asztal felé, majd miután lerakta az ebédet, ugyanúgy akart a szobából kihátrálni. Gazsó hozzálépett, ismét megfogta a kezét. — Állj fel, kérlek. Ismét megkérlek, ne gyere be így hozzám. A lány nagy, fekete szemével némán nézett a fiúra. — Ugye, legközelebb egyenesen, felemelt fővel lépsz majd a szobámba? A lány szeméből két könnycsepp buggyant ki, aztán némán intett igent a fejével. Amint a másik elengedte kezét, villámgyorsan eltűnt. ... Ebéd után hamarosan megjelent a kapitány. Kezében teniszütő. Kérte Gazsót, tartsák meg gyorsan a vizitet, mert ő teniszezni siet. A vizit azonban még kevesebb ideig tartott, mint a kapitány gondolta ... Akármelyik beteget kérdezte meg: hogy érzi magát, mind azt felelte: kitűnően kapitány úr és mindenkinek sugárzott az arca. A vizit végeztével a kapitány meglepődve fordult beosztottjához. — Mi történt itt tulajdonképpen? — Semmi kapitány űr. Csak a betegek megkapják azt, ami jár nekik. Élelmet, cigarettát, mindent. — És eddig miért nem kapták meg? — Nem tudom kápitány úr’ — Felháborító, hogy az a két csirkefogó mit csinált itt! De még a mai vissza a kórház területére, ahol azonnal hivatta a két németet és irgalmatlanul leszidta őket. — Hadbíróság elé állíthatnálak benneteket kutyák! — üvöltötte. — Beteg társaitokat károsítottátok meg, s ezzel hátráltattátok felgyógyulásukat. És te, te rühös kutya, mindjárt a beledbe mászok! így gazdálkodtál a raktárral?! No, ezért még számolunk. A kulcsot azonnal add át új kollégádnak és takarodjatok a szemem elől! A két német egész délután dúlt- fúlt. Végül a tizedes szemében fény villant. Rangjánál fogva a kórház területén ő állította össze az őrséget. A 6-os számú őrhelyre, este 10-től éjfélig a gyűlölt 57081-est osztotta be... A tizedes elégedetten dörzsölte tenyerét... * Gazső a szobájában üldögélt... Jókedvűen, derűsen várta a vacsorát. És kíváncsian várta a kislányt, vajon. hogy jön be. vajon milyen ruha lesz most rajta, és ... Rajtakapta magát, hogy nem is annyira a vacsora érdekli... Elpirult. Megzörrent az ajtó függönye ... Gazsó arrafelé kapta tekintetét. A lány egyenesen, felemelt fővel lépett a szobába, két szép szemét mosolyogva függesztette a fiúra. Letette a vacsorát, aztán arca elborult. Tanácstalanul álldogált egy darabig, majd bizonytalanul elindult kifelé. Útközben kétszer is visszanézett. Gazsó melléje ugrott. — Valami baj van?... Mondani akarsz valamit? ... A lány ránézett. — Baj?... Nincs,.. De a kőt német nagyon haragszik rád... Gazsó elnevette magát. — Tudom... — Ne nevess — nézett rá komolyan a lány. — Te nem ismered ezeket ... Este... — Mi lesz este? — Nem tudom... de valamit terveznek...! Vigyázz! — Köszönöm, hogy szóltál... Vigyázok majd magamra. A lány kisietett. A következő percben Szalai lépett be hozzá. — Üzenetet hozok — szólt. — Estére összeállították az őrséget. A tizedes téged is beosztott. 10 és 12 között a 6-os őrhelyen kell lenned. Gazsó felugrott. 10 és éjfél között? ... De hiszen ... Ez világos! Akkor a legerősebb a lövöldözés ... ö kinn áll őrségben ... Aztán egy golyó süvít feléje valahonnan és el van intézve ... Hát ez az, amit a lány említett... Ö, a két gazember!- Hát ezt fundálíák ki ? ... De ebből nem esznek. ökle összeszorult. Szalai meglepetten nézett rá. — Mi bajod? Egészségügyit nem lehet őrségbe osztani — hadarta Gazsó —, ez benne van a szabályzatban. — Persze, hogy nem lehet —- mondta nyugodtan a másik —, no d« a tizedes azt mondta, hogy ez meg van veled beszélve. Elvállaltad ... — Én elvállaltam? Nem is beszélt tem vele erről! De most már értem* miért üzen erről ilyen későn.. • Azért, hogy ne tehessek a döntés ellen semmit ... Pedig az én bőrömet nem fogja őrségben kilyukasztani! — Mit beszélsz? — hült el a másik(Folytatjuk.)
