Észak-Magyarország, 1961. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-30 / 101. szám

ESZAKMAGYAltORSZAG Vasárnap. 1961. április 39. waarnmrnimBmmm^mmnmmmmmi dig friss levegőn dolgozik az em­ber ... Zofcsák bácsi országot járt, ta­pasztalt, megbecsült szakmunkás. A fia repülőgépszerelő, ö pedig büsz­ke, hogy egy húsztagú kőműves bri­gádnak a vezetője. És saját háza van a negyedik kerületben .. Víg B rmsboíci mqjus ckejcfe rom éves, jó erőben lévő, középter­metű, nyugodt ember. Nős. Egy asz- szonylánya van, a Miskolci Kiske­reskedelmi Vállalatnál dolgozik. — Melyik a legszebb szakma? Szerintem nincs szebb az olvasztár- mesterségnél. Igaz, edzett ember kell a kemencékhez, de aki egyszer idekerül, megedződik. Én már nyolc éve „főzöm” az acélt. Szeretek ját­: szani a tűzzel — folytatja mosolyog- > va. — Apám is tűzi-munkás volt. Ér t gyermekkoromban ebédet hoztarr 1 neki a gyárba. Akkor szerettem mej a tüzet, a kemencét... 1 — Mégis, mi szépség van ebben s szakmában? — Nagyon sok. Mindig arra gon­dolok, hogy mi-minden lesz a for­tyogó acélból. Mi adjuk a szabónn'- a tűt, a földművesnek az ekét.. . — S ha újra kezdené? — Olvasztár lennék! Azzal a kii lönbséggel, hogy többet tanulné'- Hogy kivel cserélnék? Büszke vr gyok a szakmámra, nem cserélné'- sem a szabóval, sem a cukrásszá’ senkivel. Bár, az erdész szakmát igen szépnek tartom. Hívtak is. menjek, kapok 1800 forintot, meg ruhát. És friss levegőn lehetek. Nem mentem. Most alakítottam meg az ifjúsági brigádot. De megbocsátanak, megyek! Csapolni fogunk... Megmozgatjuk a földet... Szépen berendezett bérházi laká­sában találtuk meg Szűcs József lyukóbányai segédvájárt. Fiatal, hosszú, sovány ember. Nős, egy kis­lánya van. — Kilenc éve dolgozom a föld alatt. Az egész rokonságom bányász. Nagyapám is vájár volt... — Szép a bányászmesterség? — Szerintem a legszebb. Igaz, ke­mény a munka, de egyre több a gép. És jó a kereset. A múlt hónap­ban háromezren felül kaptam. Szép a bányászélet — folytatja. — Csodá­A II. INTERNACIONÁLÉ 1889 jú­lius 14-én Párizsban megtartott ala- | kuló kongresszusának egyik legfon­tosabb döntése kimondta: május el­seje a nemzetközi munkásosztály ünnepe, harcos seregszemléje. A kongresszus felhívást intézett az I egész világ munkásosztályához, hogy a munkásság, a proletárinternacio- I nalizmus nagy ünnepét minden or- j szágban méltóan ünnepelje meg. Európa munkásai május elsejét elsőízben 1890-ben ünnepelték. A május elsejei harcos tüntetés több helyen a karhatalmi szervekkel való összetűzésekre vezetett. Ennek elle­nére május elsejének megünneplése évről-évre szebb és nagyobbarányú lett, a szocializmus, a proletárnem­zetköziség eszméje egyre nagyobb tömegeket ragadott magával. Büszkék lehetünk arra, hogy Mis­kolc kislétszámú, munkásegyletbe tömörült munkásai a világ legfej­lettebb munkásszervezeteivel egy- időben, 1890-ben szintén megünne­pelték ezt az ünnepet. A „Borsodmegyei Lapok” 1890 áp­rilis 25-én azt írja, hogy „a mun­kások május elsejét megünnepelni szándékoznak”. Az egyik résztvevő visszaemlékezései szerint a segédek táblákat csináltak, rajtuk a felirat: 8 óra munkaidő (akkoriban reggel 5-től este 7-ig dolgoztak egy órai ebédszünettel), 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. 1890 május elsején 9 órakor a Sárga-fürdőnél (a Zenepalota előtti téren) volt a gyülekezés. A táblákat az inasok vitték. Nagy tömeg, körül­belül 2000 ember gyűlt itt össze. Mielőtt a menet elindult volna, lo­vasrendőrök, illetve pandúrok be­kerítették a felvonulni akaró töme­get. Egyik csapat a Széchenyi utca felől a másik pedig a Kishunyad (ma Szabó Lajos) utcán kerülve, a Jeney kaptafagyár felől érkezett. A pandúrok két irányból indítottak lo­vas-rohamot a gyülekező tömeg el­len. A pandúrok karddal és kor­báccsal voltak felszerelve, s azok­kal ütlegelték az embereket. A lovasroham és a korbácsolás meglepetés volt, mert nem fordult elő, hogy a pandúrok addig embe­reket bántalmaztak volna, ezért a meglepő támadásnak nagy erkölcsi hatása volt. Az emberek, a csapá­sok következtében menekülni kezd­tek. Pánik tört ki, futott, ki merre látott. Legtöbb hidegvérük a fiatal inasoknak és segédeknek volt, akik a gyermekjátékszerként használatos robbanó kapszlikat, az úgynevezett „békáv-kat dobálták a pandúrok lo­vai elé, ahol azok nagy hangerővel robbantak. A lovak felágaskodtak, több pandúr leesett lováról. Ezáltal még nagyobb izgalomba hozták őket és eszeveszetten korbácsolták az em­bereket. Sokan a térrel szemben le­vő evangélikus templom udvarára szaladtak, de ennek hátsó bejáratát szintén elállta egy lovas pandúr. A főbejáraton pedig belovagoltak a pandúrok és az összetömörült em­bereket újból korbácsolni kezdték. ! Megkezdődött a templom körüli fut- ; kosás, míg végre az üldözötteknek i vérző sebekkel sikerült elmenekül­niük. Így a rendőrség a „veszélyesnek mutatkozó mozgalmat” elfojtotta. AZ ELSŐ MISKOLCI május else­je véres emléke még félszázadig kí­sértett, mert alig találkozunk olyan május elsejei megmozdulással, ami­kor rendőrkardok véres, vagy halá­los csapásokat ne osztogattak volna. Mindezek ellenére újból és újból megmozdul a munkásosztály, vál­lalja a csapásokat, a sebeket, áldo­zatot hoz, hogy kivívja szabadságát, és megteremtse a nép államát. A későbbi években a munkások felvonulásait mindenkor betiltják* legfeljebb gyűléseit megtartását en­gedélyezik, amelyeken hatalmas rendőrkészültség jelenik meg és az ügyeletes rendőrtiszt a legkisebb al­kalmat is igyekszik megragadni, hogy a gyűlést feloszlathassa. Az 1890-es évek közepétől a mun­kások sokszor a hegyekben elrejtőz­ve tartották meg ünnepi összejöve­telüket, s csak a műsoros részt ren­dezték meg az egyesület helyiségé­ben, vagy a népkertben. A század- forduló utáni években a gyűlések és felvonulások betiltása miatt „tünte­tő sétákat” rendeztek a .dolgozók, azaz a főutcán a járdán sétáltak le­iek Először 1906-ban engedélyezték a hatóságok a május elsejei menet megtartását. A felvonulók „óriási számuknál fogva, minden körben érthető feltűnést keltettek” — írta a Népszava 1906 május 4-i száma. Ezután éveken keresztül különbö­ző ürügyek címén újból és újból szétverték az engedélyezett gyűlése­ket, amelyeket akkoriban a Tetem­vár téren tartottak meg. Hatalmas tömegek, 5—8000 ember, vettek részt ezeken a gyűléseken és számuk év- ről-évre növekedett. A miskolci dolgozók évről-évre megkísérelték a tüntető felvonulá­sok megtartását akkor is, ha a ható­ságok azokat nem engedélyezték. Ha a rendőrség fegyveresen beavatko­zott, akkor a főutca, vagy a város más, előre megbeszélt pontján gyü­lekeztek újból, tüntető sétát rendez­tek és hangoztatták követeléseiket. MÁSODSZOR 1912-ben engedé­lyezték a felvonulás megtartását. A tüntető felvonulás nemcsak méretei­ben, de lelkesedés és harci készség tekintetében is felülmúlta az előző évekét. < y Szakmák szerint oszlopokban, jel-? zőtáblák alatt sorakoztak a dolgo--, zók. Felzendült a munkásdalárda indulója, amely után megkezdődött „az impozáns menet. Kerékpáros elvtársaink után — írta a Miskolci Munkás Újság, 1912 május 5-i szá­ma — a Miskolci Munkás Dalárda, majd ezt követőleg szervezett mun­kásnőink díszítették a menetet és így tovább, minden szakma munkássága a saját szakegyesületének jelzőtáb­lája alatt, hármas sorokban indult becsülettel tüntetni a jobb gazdasá­gi helyzetért, kultúráért és jo­gaiért.” A világháború alatt a dolgozók nem gondolhattak május 1 megün­neplésére, mert a rendszerellenes megmozdulásokat frontraküldéssel torolták meg. A Tanácsköztársaság idején a Mis­kolcra bevonulni készülő cseh bur- zsoá csapatok közelsége miatt elma­radtak a május elsejei ünnepségek. A HORTHY REZSIM éveiben nemcsak a felvonulásokat, munkás­gyűléseket, de még a május elsejei műsoros táncesteket is betiltották. Mindazonáltal Miskolc és Diósgyőr- vasgyár szervezett munkásai mindig megtalálták a módját annak,, hogy bekapcsolódjanak a világ proleta­riátusának ünnepségébe. A munkás- osztály számára azért is becsesek és írágák a május elsejei ünnepségek, mert ezeknek megtartása a múltban gén sok vérbe és áldozatba került. Zádor Tibor Megnyílt a miskolci városi központi könyvtár Pénteken délelőtt ünnepélyes ke­retek között adták át rendeltetésé­nek a miskolci Kamaraszínház épü­letében, a volt színészklub helyisé­gében a miskolci városi könyvtárat. A megnyitáson résztvett nagyszámú közönség soraiban jelen volt a Mű­velődésügyi Minisztérium képviselő­je, továbbá Galló Ferenc elvtárs, a városi tanács vb. elnökhelyettese, Jakó András elvtárs, a Szakszerve­zetek Megyei Tanácsának vezető titkára, Kammel Lajosné elvtárs, a Hazafias Népfront városi bizottsá­gának titkára, valamint a város tár­sadalmi és közéletének számos más reprezentánsa. A megjelenteket Gáspár Mihály városi könyvtáros üdvözölte, majd Szekeres Ilona színművész adta elő Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című monumentális költeményét. Utána a városi tanács végrehajtó bizottsága nevében Galló Ferenc elvtárs tartott rövid ünnepi beszédet és adta át a könyvtárat a város dolgozóinak. A május elseje tiszteletére meg­nyitott új könyvtár pénteken a. déli órákban megkezdte működését. A könyvtár berendezése rendkívül íz­léses, újszerű, a kölcsönzőteremben úgynevezett szabadpolcos rendszer­rel történik az olvasók kiszolgálása. Az új könyvtár nagy mértékben enyhíti majd a II. Rákóczi Ferenc könyvtár zsúfoltságát és hasznosan segíti Miskolc belvárosa lakúinak könyvellátását. ’ latos dolog az, amikor belefúrunk az » évezredekig mozdulatlan szénmező- . be és robban a fekete szén. Ilyen­kor mindig eszembe jut: szenet adunk az erőműveknek, az iskolák­nak, a kórházaknak... A szén az élet alapja. Terveim? Leteszem a vájárvizsgát. Aztán — mosolyog a feleségére — ha az asszony is úgy akarja, megvesszük a motorke­rékpárt és .a televíziót... Nőnek a falak... A Kilián-környéki blokkos épít­kezésnél Zofcsák Mihály kőműves- brigádvezetővel beszélgetünk. Az egy híján 50 éves mester az épülő, új városrészre mutat: — Itt már korszerűen, előregyár­tott elemekből építünk. Egy szint négy nap alatt készül el. Ennek a szakmának nagy jövője van. Hi­szen az építés korszakát éljük ... — Melyik a legszebb mesterség? — kérdezzük Zofcsák brigádvezetőt. — Harmincnégy esztendeje vagyok kőműves. Tizenkét éve a Miskolci 31. Állami Építőipari Vállalatnál dolgozom. Jól megvagyok. Jól is keresek. Átlagban kétezer forint... — Elgondolkodik. Aztán mosolyog. — Tudom, van szebb mesterség is. Már úgy értem, hogy tisztább. Nekem mégis ez a legszebb. Igen jó érzés, hogy lakásokat építünk a munkásoknak. A mérnök és a ter­vező a számokat, meg a fantáziá­ját adja a falakba. Persze, ez is szép. De mi kőművesek az erőnket, a szívünket adjuk az épülő falakba ... És talán az is lényeges, hogy min­dik. Aztán egy pillanat alatt a föld­re zúdul a homok a héttonnás ko­csiból. Már indul, amikor megkér­jük: — Vigyen el bennünket Miskolcig... — Sajnálom ... Nem tehetem ... A szabály — az szabály ... * Nos, fiatal barátom!* Láttad a gyárat, a folyékony acélt, az épülő falak mesterét, a vidám bányászt, az esztergályost és a gyönyörű gépet vezető gépkocsivezetőt. Most ma­gadnak kell döntened. De ne feledd: minden mesterség szép, amelyet örömmel végez az ember, amellyel szabad hazánkat építjük. Értesíts majd, melyiket válasz­tottad. Kíváncsi vagyok. Szegedi László Közben egy Skoda billenős teher­autó érkezik. Homokot hoz az épít­kezéshez. Széles nagy országút... Tóth Gyula gépkocsivezető pufók napbarnított arcú, huszonkilenc éves fiatal. Fiatal, de már bejárta a fél országot. Észak-Magyarországot már jobban ismeri, mint a saját faluját. Tíz esztendeje ül a volán mellett. Tíz éve a miskolci ÉPFU-nál dolgo­zik. Balesetmentes közlekedésért jel­vényt kanott, ott díszeleg a kocsija elején. Életéről, szakmájáról ezt mondja: — Négy középiskolát végeztem. Szüleim a boldvai Kossuth Termelő- szövetkezetben dolgoznak. Gyermek- '-oromban én is sokat töprengtem, melyik a legszebb szakma. És sofőr 'ettem. Megszereztem a középfokú, hivatásos jogosítványt is. Szeretem a gépkocsit, a szívem a volánhoz húzott. Nem is változtatnám meg a mesterségemet. — Miért tartja szépnek a kocsi­vezetést? — Hát, van ennél szebb? — teszi fel ő is a kérdést. — Az ember anyagot szállít... Ül a volán mö­gött és kitárul előtte a széles, nagy országút... Persze, vigyázni kell azzal a bizonyos gázpedállal... Já­rom az országot. Sok mindent lát az ember. És, hát, ami az egyik leglé­nyegesebb: a jó gépkocsivezető — iól is keres ... Beindítja a motort és az anyaggal telt plató lassan a magasba emelke­Nyulászi István 27 éves. Nyol éve esztergályos. A Lenin Kohászai Művek központi gépjavítóüzemébe dolgozik. Nős, egy gyermekük var Felesége is a gyárban dolgozik. Vi dám, életerős, Ratal, már több ki tüntetést, oklevelet kapott. Ez mondja: — Az esztergályos mesterség legszebb. Miért? Az anyagnak m parancsolunk. Ügy formáljuk, aho gyan akarjuk. S milyen szép, ami kor hosszú fürtökben kígyózik ; több színben játszó, tüzes forgács .. — Melyik mesterséggel cserélne? — Én? — csodálkozik. — Sem : pékkel, sem a borbéllyal, sem a fel sőrészkészítővel... Pedig én is fel sőrészkészítőnefk . készültem először Az esztergályos szakmát tartom ; legszebbnek... Az ember parancso egy gépnek ... Szép ez... Most ép pen csigaorsót esztergálok. Érdé kés munka. Van benne fantázia.. Keresetem pedig 2400 forint... Bekapcsolja a gépet. A kémén; vidia belevág az anyagba... Tűzben és fényben... A martinacélműben Szabó Imr< olvasztárral beszélgetünk. Brigádve zető a III. kemencénél. Negyvenhá­Régi ismerősöm. Fiatal, virgonc legény. Pályaválasztás előtt áll. S nehezen tud dönteni. Hozzám jött tanácsért. Mit mondhatok? Nem könnyű a pályaválasztás. — Ha van időd, keressük meg a szakmunkásokat — javaslom. — Hallgasd meg őket, mit tanácsol­nak ... — Gyerünk! — mondja habozás nélkül és elindulunk. Az anyagnak mi parancsolunk... Mesterségek dicsérete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom