Észak-Magyarország, 1961. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-01 / 1. szám
Vasárnap, JOGI január I ÉSZAKMAGYARORSZÁG 5 Elhullott noteszlapok A7. újságíró járja a megyét, járja a várost, jegyzetfüzetébe gyűjtögeti az eseményeket, észleletéit. Aztán bejön a szerkesztőségbe és megírja a riportját, tudósítását, vagy egyéb műfajú cikkét. Ilyenkor kezdődik minden fájdalom. Kiderül, hogy mondanivalója kétszernnnyi, mint amennyi a lapban elfér, vagy hallott egy csomó olyan epizódot, esetleg különálló kis történetkét, ami nem tartozik szorosan írásának témájához, ilyen, vagy olyan oknál fogva kimarad a cikkből, kimarad a lapból. A szerkesztő is gyakran mondja: „Hát ez bizony, komám, elvtársam, kicsit hosszúra sikerült, húzzuk ki a felét, harmadát stb.” A lapban nem jelennek meg ezek a kis tcrtcnetecskék, a noteszlapok nagyreszt elhullanak, de ha az újságíró az évvégi leltározásnál végigböngészi régi jegyzettömbjeit, szinte egy kötetre való apróságot írhatna össze a kimaradt epizódokból, kisebb-nagyobb jelentőségű történetecskékből. Néhány _ munkatársunk ezt tette most, az elmúlt év végén é_s az ö gyűjtésükből nyújtunk át az alábbi sorokban az új év reggelén egy kis csokrot az olvasónak: Egy vidéki pedagógus, egyben a helyi színjátszó csoport vezetője panaszkodott. hogy az egyik színelőadá- suk után a megyei tanács a költségszámlájukat nem fogadta el és 100 forint költség visszatérítésére kötelezte. , — Miből adódik ez a 100 forint? — kérdeztük. — 5 liter hegyaljai bornak az óra. — ? ? ? — Ugyanis a gyerekekkel Gárdonyinak „A bor” című színmüvét tanultuk be és ahhoz kellett kelléknek. A megyei tanácsnál nem akarják megérteni, hogy mi nem akartuk becsapni a közönséget. Ha a szerep szerint bort kell inni, akkor mi bort iszunk a színpadon, nem ivedig festett vizet: Egy kozmetikai szalon kirakatában láttam az alábbi csábító feliratot: „Egyéni arcápolás”. Megvallom őszintén, sosem jártam kozmetikai szalonba, de egy percig sem hittem, hogy az odajáró hölgyeknek sorozatban ápolják az arcát, esetleg úgy, hogy egymás mellett feküsznek a fejek valami műtőasztalon és a kozmetikus lány nagy korongecsettel egyszerre 15 arcot ápol. Ez a felirat végleg megnyugtatott. Mindenkinek az arcát egyénileg ápoljak. © Hihetetlen távlatok nyílnak meg előttünk minden vonalon. Még a Parnasszusra való feljutás útján is. A minap is bejött a szerkesztőségbe egy fiatalember. Egy költő. Ö mondta, hogy az. Elmondta, hogy versügyekben szeretne tárgyalni. — Lássuk a verset — mondtuk megadóan. Mire ránkcsodálkozott: — 1-Iát az nincs leírva! Nem írom én azt le előre! Itt elszavalok magának néhányat, abból kiválasztja, ami kell, leírják, aztán beteheti k az újságba Korlátlanok a fejlődés lehetőségei. A legközelebbi költő már csak az ötletet fogja elmondani és mi majd meg is írjuk hozzá a verset. ve a vitavezetést, szerkesztő bácsinak tituláltak azok a leánykák, akiknek az utcán én még legényesen „kezét- csókolom”-mal köszönök ... így van már ez! <bm) © Külföldi vendégeket kísértem, lsz-be látogattunk. Míg folyt a beszélgetés a termelőszövetkezet életéről. elmentem telefonálni, hogy előkészítsem a következő állomást, ahol vendégeinket fogadják. Mire visszaértem, láttam, valami probléma van, — zavar támadt a beszélgetés során. — Jöjjön csak — hív a külföldiek csoportvezetője és a tsz elnöke is szól, hogy az elvtársak valamit nem értenek. — Mit jelent az, hogy detonáció? — fordul oda a tolmács. — Detonáció? — kérdezek vissza, közben átvillan az agyamon, hogy kerül ide ez a kifejezés. Kezdem magyarázni, hogy robbanás, nagy erejű, meg miegyéb. Látom nem értik, néznek egymásra. — Miről volt szó, kérdezem a tsz vezetőit, ők aztán elmondják sorra- rendre, hogy a munkaegység-számolásról és arról adtak tájékoztatót, mit kapnak a tsz-tagok, Kiderült, az okozta a zavart, hogy az elnök elv- társ összekeverte a dotációt a detonációval. Nem csoda, ha a vendégek nem értették. Később, amikor kerülte a neki is idegen kifejezéseket és színtiszta magyarsággal beszélt, a kínaiak is mindent jól megértettek. • K. elvtárs másfél óráig beszéli egy parasztemberrel a Isz-röl. Magyarázta, hogy jobb, mint az egyéni gazdaság. Sok-sok érvet elmondott, de az egész úgy hatott, mint egy előadás, mert közbeszólás nem volt, a mi emberünk csak hallgatta. Telt az idő. Legalább vitatkozott volna a gazda, — de nem! Az elvtárs aztán megelégelte. — Nos, hát. mondjon már maga is valamit. — Én már mondtam. — s benyúl a belső zsebébe, kiveszi az aláírt belépési nyilatkozatot és átadja. — De az isten áldja meg magát, miért hagyott akkor másfélóráig beszélni. — Csak, Kiváncsi voltam, hogy tudja-e védeni a közöst —- a mi közösünket, az egyénivel szemben. (d. e.) Éjszaka volt. A tejszínű gyilkos köd rárakódott a gépkocsi szélvédő üvegére. Gépkocsivezetőnk hiába erőltette a szemét, az átszeli fákatj sem lehetett látni. « Köd. Ez volt a beszédtéma Buda-* pesttől Miskolcig. Egyes szakaszokon* egész oszlop alakult ki, egymást kö-j vették a gépkocsik. így szokás ilyen-* kor, az a kocsi halad elől, amelyik-* nek jó a ködlámpája. ♦ Gépkocsivezetőnk hirtelen nevetni« kezdett. Eszébe jutott az egyik érde-J kés eset, amikor még nagyobb köd-j ben jött haza Budapestről. J Elbeszélte. * „ © Egy méter nem sok, de annyiraj sem látott az ember Budapestet el-J hagyva, végtelennek tűnő, hullámzói fehérség nyelte el a karavánt. Vagy* száz autó haladt egymás után. Per-J sze, csak lépésben. Előzésről, nagyobbj tempóról szó sem lehetett. Veszélyes. | izgalmas percek, órák ezek, a sofőrJ minden idegszálával dolgozik ... | A karaván elején személykocsi ha-* ladt. Néhol elég jól diktálta az „ira-í mot”. Csodálkoztak is a többiek. Igen* jó ködlámpája lehetett... ♦ Egyszer hirtelen megállt a „vezér”.* Az egész oszlop „leblokkolt”. SenkiJ sem mert az élre törni. Így telt el* pár perc, aztán újra megindult a „ve-J zér”. Éjfél is elmúlt, amikor ismét megállt az első kocsi. S indulni nerr akart. A karaván szorosan felzárkózott mögötte. Egyszercsak kialudt a „vezérkocsi”J hátsó lámpája. Mi az? Nem megy to-* vább? Hol vagyunk? — kérdezték egymástól az utasok. — De ismerős nekem ez az utca — szólalt: meg az egyik utas, mert itt már nem volt olyan nagy a köd. A karaván utasai kiszálltak. A meglepetéstől némán néztek egymásra. * Eger kellős közepére érkeztek. Idő* vezette a száz kocsiból álló karavánt! a „vezérkocsi” piros hátsó lámpája * Az elöl haladó magánkocsi vezetője* ugyanis Egerben lakott. * Nevettek is, bosszankodtak is a so-J fórok és az utasok. S mit. volt miíj tenni? Lassan szétszakadt a karaván.* Mire Miskolcra érlek, hajnalodon.* Hejöcsabánál már teljesen felszakadt j a köd... J <sz. 1.1 ♦ MODERN HAJVÄGÄS jp ondoltam, ha már ' T Pesten vagyok, megnyíratkozom. Nagy hajjal mégsem mehetek az értekezletre. Benyitottam az egyik körúti íodrászüzletbe. Pillanatok alatt rám- került a sor. — Hajvágás, ugyebár? — kérdezte mesterem s miközben a tükörből rámpillantolt. simogatni kezdte a fejem tetejét. — Igen — mondtam s valami azt súgta, legyek óvatos. Pest az Pest. .. Megismételtem: — Egyszerű hajvá-^ gás... — Tyű az áldóját! — kiáltott fel a mester, s miközben tovább simogatta a hajamat, a tükörből rémülten nézett a szemembe. Már éppen kérdezni akartam, mitől ijedt meg annyira, de megelőzött. — Hát magát jól elintézték! Teljesen ösz- szevapdalták a hajat... — Ez igaz... Azért vártam eddig, hogy jól megnőjjön... Kérem, hozza rendbe . .. — Természetesen — szólt élénken s dolgozni kezdett. Közben beszélt: — Tetszik tudni, az ilyen hajat, amelvik hozzá még ilyen puha is, nehéz helyrehozni. Éppen ezért modern hajvágási csinálok ... — Modern hajvágási? — néztem rá a tükörből s a mester nyomban megnyugtatott: — Igen. modern hajvágást. kérem. Nem ollóval, hanem borotvával fogom csinálni. — Te úristen! Mi lesz ebből? — gondoltam. Csak nem olyan frizurát készít nekem, mint amilyet sokat látni manapság. Azt. is borotvával csinálják, hátul egyvonalba vágják le a hajat és csupaszra borotválják a nyakat... Mesterem igen jó emberismerő. Szememből kiolvasta az aggodalmat. — No, persze csak szolidan. — mondta kedves mosollyal és tovább dolgozott. Közben elmondta, hogy már 25 éve dolgozik a szakmában és .. . biztosan meg leszek elégedve. Meg, hogy a villanygép kiszorította a kézi hajvágót, most pedig a borotva fogja kiszorítani a villany- gépet. S lehet, hogy a kézi borotva is kiszorul, mert helyébe lép a késes hajvágó villanyborotva. — Rohamosan fejlődik a technika, kérem. — világosított föl, majd hirtelen a vízcsap alá nyomta a fejemet. Engedelmeskedtem. Gondoltam, ilyen egy modern hajvágás, csak vizesen lehet csinálni. Mire ezt kigondoltam, már habzott is a hajam, öntötte rám a sampont. — Nem kértem hajmosást: — figyelmeztettem udvariasan, mire ő még udvariasabban. roppant finoman válaszolta: — Tudom, kérem... De tetszik tudni, ha már bevizezem, miért ne mossam meg egyúttal? Egy pillanat műve csupán. Ügyis korpás a fejbőr... — Úgysem használ... — próbáltam vitatkozni, de a mester ekkor már új műveletet végzett. — Meg lesz elégedve kérem! — ismételte és szaporán járt kezében a fehér csontnyelű borotva. Meg kell adni, ügyes ember, jó borbély. A gépet alig használta, csak a borotva csillogott a kezében. Moccani sem mertem. — Na kérem ... Itt van ez a remek, erős szesz, ezzel kenem be! — szólt s mire ezt: kimondta. már elvégezte a fejdörzsölő műveletet. — Mindegy — gondoltam. legalább rendesen megnyírnak Pesten. Csináljon a mester, amit akar. — Meg lesz elégedve! — hívta fel ismét a figyelmemet s valamit öntött a fejemre. — Olaj... a legfinomabb kérem! — mondta s már dörzsölte is.„ — Megszárítjuk, ugyebár — nézett rám a tükörből. — Meg — intéztem el röviden. Minek is tiltakozzam, mesterem magyarázata lerombolta volna elutasító véleményemet — Tyű, az áldóját! — kiáltottam fel most már én is. — Hullámot nem kértem! — De mire kimondtam, villámgyors kezű mesterem már egy hosszú hullámot, alakított ki a szárítógéppel és a fésűvel. — Kérem, többet nem csinálok... — de azt hittem tetszik szeretni. Mert látom, van egy kis hullám elől... — Az természetes hullám... — Érdekes — nézett rám s talán észrevette* hogy bosszankodom* mert túlzottam finom hangon folytatta: — Jó haj ez kérem .. .• Megérdemli a figyelmes gondozást. Meg lesz elégedve, kérem. Jöjjön csak hozzám máskor is, bizalommal! — S mire ezt elmondtam, már kefélte is a nyakamat s nyomta kezembe a számlát. — Tyű, az áldóját! — kiáltottam fel magamban. — Mit számolt nekem ez a mester? Tévedett talán? De nem hiszem! Hiszen hagosan is megismételte az összeget* mikor kitépte a blokkot. — Harminckét forint! — szólt, hogy a pénztárosnő figyelmét is felhívja közeledésemre. Fizettem s vettem a kabátomat. Akkor már egy másik fiatalember ült a forgószékben. Még hallottam mesterem szavait, amint magyarázta az új páciensnek: — Modern hajvágást csinálok, kérem ... Kiléptem t a Körűt forgatagába.' Ott várt a barátom. Megnézte a fejemet és így. szólt: — Ügy látom, itt egészen iól vágnak! — Modernül!... Szegedi László Tüdőszűrővizsgára készültek az^ egyik iskola V. osztályos tanulói. Aé tanító néni a biztonság kedvéért az-^ zal bocsátotta el a gyerekeket, hogy A másnap mindenki vegyen fel lisztül fehérneműt. Lehet, hogy ez a figyel-» meztetés felesleges volt, de sohasem y árt. 4 Az egyik kislány — lévén az osztály A vegyes, fiúk-lányok együtt járnak, —* szemérmesen megkérdezte: ; — Tanító néni, a fiúkkal együtt le-» szünk? ♦ Mire egy másik, szőkecopfos, mie-^ lőtt a tanító néni válaszolhatott vol-A na, rávágla: • Te buta, hűt lesz rajtunk! tiszta fehérneműi Meglepő dolgot láttunk az egyik y művelődési otthonban. Az ott-4 lion nagytermét mozi teremnek is a használják és a tűzoltóság a moziter-Y meknél ós egyéb, nagyközönség által* rendszeresen látogatott helyiségeknél ♦ bizonyos formaságokat ír elő. Igyv történt, hogy ebben a művelődésig otthonban is hatalmas, 30 em-es vö-A rös betűk kerültek egy táblára egy! ajtó mellett és a vörösbetűs táblának* kicsinyített mása magára az ajtóra,v amelyen a művészek, előadók jártak^ ki, s be a szomszédos teremből ak közönség elé, ezzel a szöveggel:T *, VÉSZKIJÁRAT”. 7 Azt nem tudtuk eldönteni, hogy a* vészkijárat kinek a megsegítését cé-$ lozza. A közönség meneküljön-eA adott: esetben az elhangzó műsor elől,* avagy az előadók ott mentsék irha-* jukat a közönség elől? y © 4 Meghívtak az egyik lcánygimnázi-4 um irodalmi önképzőkörébe, hogy4 ankétot vezessek egy közelmúltban! vetített világsikerű filmről. Örömmel? mentem, mert hiszen még fiataléin-j bérnek érzem magam és néhány órát] eltölteni vagy öttucat csinos, 17—18* éves lány között, nem utolsó elfog-J laltsóg. Ebben a magabiztos tudat- J ban léptem be az osztályterembe ahol a lányok jöttémre illedelmesen] felálltak, majd az első pádból keltő] hozzámugrott ős mielőtt megmuk- kanbaiiam volna, lesegítették a ka-J bátran, felakasztották a fogasra. Egy-1 szerre vége lett az áhítatnak. Ezután] már nem is okozott különösebb meg-{ lepelést, amikor az ankét végén egy^ kedves virágcsokor és még kedve-! sebb pár szó kíséretében megköszön- ’ ni ú devn iióiltozat ban Jd ppen a szerkesztőmtől kapott téma feldolgozásához készültem, amikor három mérges tekintetű férfiúi toppant elém. — Tiszteli kartársam! — kezdte az egyik, miközben jókora flaszterről hadonászott orrom előtt, én az Utat Csináló Társulat nevében jöttem, hogy egyszer s mindenkorra figyelmeztessem. ne próbáljon többé átszeli hangon írni rólunk. Vegye tudomásul, hogy... Mielőtt azonban tudomásul vettem volna, másik, a kalauz külsejű megcélozta fülemet a lyukasztójával, s ekként fohászkodott hozzám: — Maga egy sajtóhuligán! Egyetlen firkálmá- nya sem ér annyit, mint egy elhasznált zsolcai vonatjegy! Segítségért esedezöen pillantottam a harmadikra, — lévén ö egy Herkules, — hátha megszánja nyomorult lényemet. De ő cinikusan felka- carintott s elegáns mozdulattal arcul legyintett a handtuchjával: — Nincs mese, kisapám! Most meglakol a Klafcsák-iigyért. Az ilyen rosszmájú zúgfirkásx- nak, mint maga, aki állandóan ztíröz azokért a vacak féldecikért, nincs helye a Nap alatt. A másik kettő bólintott, s már-már borították az asztalt, amikor jött a jóságos hurrikán. Kitépte helyéből az ablakkeretet, fejbevágott vele, majd egy óriási légörvény pehe.lyként felkapott. A magasból még láttam, hogy az Utal Csináló Társulatot képviselő férfiú dühödten utánam vágja a flasztert, a fehérkabátos pedig kajánul integet handtuchjával, miközben egy 038 933-es számú, vicsorgószájú kék autóbusz gyorsan feltankol és üldözőbe vess. De mindez egyetlen pillanatig tartott, mert máris egy ismeretlen város felelt lebegtem a hurrikán egyik csücskébe kapaszkodva, már-már kétségbeesve, amikor hirtelen vakító fényesség kápráztatott el. A következő pillanatban megjelent egy tündér, hatalmas töltőtollal a fülén, óriási kötea 2061-os évjáratú újságokkal a hóna alatt. Rám mosolygott bíztatóan és így szólt: A Harsona Lapkiadó Vállalat nevében üdvözöllek, halandó! Tudom mi járatban vagy. Nem, ne szólj, — intett le, midőn magyarázni akartam, hogy tévedés az egész, — a Nagy Varázslat Szerkesztőségében majd minden rendbejön, íme, itt is vagyunk, már várnak téged. valóban, a Harsona munkatársai teljes glanzban, parádéban, felsorakoztak a bejáratnál, Fehérruhás lányok a „Fizetek főúr, volt egy feketém ..című népszerű zsoltárt énekelték. Fotósok és újságírók vetlek körül, s végelérni nem akaró interjúba kezdtek. Később megjelent a Harsona fövarázslószerkesztöje, s rövid szónoklatot tartott: Drctga Barátunk! Végre eljött a nagy pillanat! A Föld küldött téged nekünk, hogy taníts meg bennünket a kritikai írások műfajára. — Hogy mi... micsodára? — hebegtem zavartan. De ö csak folytatta. — Egyetlen, rövid tudósítást kell írnod, három témát felölelve. Erre én rimánkodni kezdtem. — Könyörgöm, igen tisztelt fővarázslószer- kesztő kartárs, én nem érek rá, nekem gyorsan vissza kell jutnom az én szerkesztőségembe, hogy még lapzárta előtt leadhassam a cikkemet. Ö azonban hajthatatlan volt: — Ne vitatkozz velem — dörögte, — Ügy lesz, ahogy mondom! Shisz! Ha a próbát kiálltad, visszamehetsz. Elvégre belátással kell lenned, nekünk halvány gőzünk sincs, mi az a kritikai műfaj, mert nálunk minden úgy megy, mint a karikacsapás. Mit tehettem, megadtam magam ... Félórával később, tollal és jegyzetfüzettel felszerelve. bandukoltam az utcán, hogy végrehajtsam a fővarázslószerkesztötől kapott feladatot Szándékosan mentem gyalog a Véndégmarasz- taló Egyesület kijelölt üzemegységébe, hogy útközben is kellő tapasztalatokat szerezzek. Visszafelé pedig elegendő lett volna a villamos is. de én alapos adatok birtokában szándékoztam megírni a tudósítást, — igy hát egy buszra is felszálltam. J/'isszaérve a Harsona szerkesztőségébe, íróasztalhoz ültem és megírtam a tudósítást erősen vigyázva a kritikai vezérfonalra. Másnap meg is jelent a lapban, a következőképpen: „Csodálatos hely! Bámulom az embereket akik szinte nem is a járdán lépkednek, hanem a levegőben libegnek, hogy minél jobban megkíméljék a flasztert, a flasztert, amelyen csak nagyítóval találtam egyetlen repedést. Bár meg kell vallanom, találkoztam egy olyan emberrel, aki elixinaszolto, hogy olyan régen látott már egy kis felbontott úttestet, S mindjárt javasolta is, hogy legalább egyetlen helyen, mondjuk, a Rezeda utca sarkán bontsák fel, ha ötször nem is, de legalább háromszor... De ez még mind semmi! Sokkal inkább csodálatba ejtett a közlekedés. A felszállónál nem tülekednek az emberek, mozgólépcső szállítja őket a villamos és busz belsejébe, ahol kalauzok mielőtt indítanák a kocsit, előbb leszállnak, körülnéznek, még a. kocsi alá is bekukkantanak, nehogy lemaradjon egyetlen utas is. Nagyon meghatott, amikor egy idős utas ijedten kutatott a pénztárcája után, de a kalauz előzékenyen leintette: — Sose fáradjon kérem, majd legközelebb cl tetszik hozni... Egyszer, csak egyetlen egyszer tapasztattam, hogy foglalt volt minden ülőhely. Ám a jármű vezetője feltalálta magáti — Parancsoljon, drága utas, üljön az én helyemre, — mondta, — majd én inkább tolom a kocsit, csak Ön ne álljon! No. és a Vendégmarasztaló! Hát még ilyet! Amikor szóváteitem, hogy a féldeci mindössze félgyűszűnyioel kevesebb, a pincér csaknem megsértődött: — Kedves vendég, ne tessék engem elkeseríteni, — mondta elérzékenyülve és pillanatok alatt telekönnyezte handtuchját, — ez legalább háromnegyed, gyüszünyivel kevesebb.. B A Harsonabeli kollégák valósággal őrjöngtek a gyönyörűségtől, miután elolvasták, — nem is egyszer — a tudósítást. A fövarázslószerkeszto babérkoszorút, tett a fejemre, s úgy nézett fel rám, mint egy Egon Erwin Kisekre, akinek mát ők is hallották a hírét. Á m ekkor beütött a krach! Hirtelen mentőkocsi gördült a Harsona szerkesztősége elé, s tudósításom három meginterjúvolt alanyát támogatták elém. Mellüket döngették és zokogtak: — Ekkora jóságot: nem érdemeltünk volna, nézett rám szemrehányóan a. pincér. — Mielőtt meghalok a fájdalomtól, vallomást akarok tennu egy teljes gyüszűnyi volt, uram, egy teljes gyűszűnyi! — ... és még egy repedést találtak a flaszterimi drága jó kartársam, miért tette ezt velünk?, hörögte a másik. Az agonizáló buszvezető hangját már csak ügy hallottam, hogy egész közelhajoltam lihegő ajkához: — A múltkor... nem álltam meg... egy integető ... utasnak ... Aztán mindhárman lehunyták szemüket és annak rendje-módja szerint meghaltak. Teljesen paff voltam. Ügy mardosott a lelki- ismeret. hogy üvölteni szerettem volna. A föva- rázslószerkesztö dühösen letépte fejemről a babért; — Maga hülye! (A magásásból rögtön ráeszméltem, hagy elvesztettem kegyét és bizalmát.) Hirbeliozta a Harsonát! Mars a fenébe! — s nagyot lódított rajiam. ■.. Ekkor hirtelen felébredtetm. Ott állt előttem a szerkesztőm, s a váltamat rázta: — Na, mi van, mi. lesz a cikkel? Te alszol munka közben? Lopva az ablakkeretre sandítottam. — A helyén i'oU. Panaszosok sehol. Z’” yorsan magamra zártam az ajtót. Mert <a<'Jr biztos, ami biztos... f cetár.
