Észak-Magyarország, 1960. november (16. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-06 / 263. szám

Vasárnap, s É a vonásai fáradtak voltak, mint m élet harcában megőrlődött család­apáké, pedig legény volt még. — Aludj, testvér — mondta Kis Samu magában; azzal a nyakába vette a puskát, a tarisznyát, s elkez­dett visszafelé csúszni. Egy horkantást hallott, ettől meg­ijedt. Borzasztó megijedt: felébred a szerencsétlen, akkor meg kell ölni. Várt nesztelenül, mint a rozsbo­gár, amely a legkisebb neszre halott­nak tetteti magát, s csak hosszú perc múlva indult újra útnak... így indult 6 is útnak, vissza a csapásán... Hogy meg lehet-e is­merni a hóban a nyúl csapását, a páros kettős nyulakét, két kicsi elől, két öreg nyom hátul. Vagy a rókáét, ahogy egyenletesen ügetett s hosszú farka utána söpört a puha havon... Az ember útja még súlyosabb, az élő füvet úgy széttöri, árkot ás, vés, füves réten. Mikor bebújt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton. Ült, ült és aludt Aludt, mint a muszka s nem ébredt fel. Az alvásért nagy büntetés jár. vesszőzés, kikötés, nagy veszély ese­tén főbelövés... és hogy aludt ez is... Nem bírta szegény kivárni az édes füveket — No, hé, no... — rázta meg a cimbora. — Hékás... Alig tudott bele lelket verni. — Itt az ennivaló! Samu Jóska nagyra meresztett ál­mos szemmel nézte a kenyértarisz­nyát, amely dagadt volt Ránézett a cimborájára, megcsó­válta a fejét. Megértette. Hanem volt valami, ság a tarisznyában, amitől mindket­tőjüknek kerekre nyílt a szeme. Egy kis fura alkotmány: egy kis bababölcső. Samu Jóska vette a kezébe. A te­nyerébe vette, nézte. Egész rendes, kis takaros bölcső. Bicskával farag­va, olyan kicsi, ringó bababölcső. Hallgattak, néztek. A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az ámyéktalansá- gon, csöppek gyöngyöztek le rajtuk s úgy a szemük táján összecseppen­tek. lebiggyentek... Samu Jóska könnye a kis bölcső közepére esett. — Hun szedted ezt, testvért — Ott alszik egy árva magában — mondta Kis Samu. Samu Jóska megcsóválta a fejét. Hallgattak. Azt akarta mondani: jó lesz az én Bözsi leányomnak!... De nem mondta ki. Csak hallgatott. A másik is azt akarta mondani: vidd haza a te kis Bözsi leányod­nak ... s ez se mondta ki. Törtek a kenyérből s lassan edde- géltek. Falatonként morzsolgaUák szét az istenadta kenyeret... — Egyszer azt mondja Samu Jóska: — Testvér. / — Mi kell, testvér? — Hun alszik az az árva? — Hát arra le. Azzal tovább ettek. Eccer Kis Samu szólalt meg: — Ejnye, ejnye, ha tudtam vóna... S megint tovább ettek. Megint Samu Jóska szólt egyet: — Én is tudnék il>aet csinálni az én Bözsikémnek. S műértő szemmel nézegette, ta­nulta a bölcsőke formáját. Aztán Kis Samu. mondta: — Alkalmatos, de nem boszor­kányság. Samu Jóska a*t mondta rá: — Nem. Kis Samu megint ezt: — Add csak ide, testvér..* — Én?... Nem én... — Hásze» jóember, nem akarom megenni. — Nem, tudom mit akar kend, de én vissza akarom vinni. — Hor/y vinné kend, mikor én íoztam? — Dv* én tanáltam ld, hogy... Ne­kem van gyerekem, én tudom mié!... Ner,n szólt tovább, csak megindult viss;« a másik csapásán. Félt, hogy nern tud szólni a torka szorulásától. ' — No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem visz üres bölcsöt ,*— szólt gorombán Kis Samu s egy ara bot tört le a kenyeréből... — .Ki tudja, az a muszka is, mikor , A muszka ébren volt, ott ült a fű­dben. lecsüggesztette a fejét, már .nem tudta mi történt vele. , Csak akkor riadt fel, mikor em- .beri arc bukkant fel előtte. , Samu Jóska intett egyet neki, az- ,tán odanyújtotta felé tenyerében a .bölcsői , A muszka csak nézett vérveres .szemmel, elbámulva. . — No, vegye csak el kend — szó­lott barátsággal Samu Jóska — nem •dinament van benne, hászen ismer­heti, mi a! ! S az orosz elvette. A két ,ap* • egymásra nézett, aztán gyorsan elfordult. Min- denik szégyeUte a harcmezőn a ttr- fiszemben a könnyet.., 1917. RUdök, tatvek, dfon - raouOki-«? S egzóttkum — u erőltetett menetek? Gyalogolni kSzketonAk köct lehet-e hőéként? Cu» ha u oeetály érdeke fűti •elved! PUmbő menetoeziopok éji nya«alma. vegy tdtezflnetekben a csönd: Iskola, melyben mobón tapogatva keres új távútokat, könyvbe feledkezve nőken fő! a »ellem, ^rotaanénu nétktll drágább n érdekesebb, mint bárki más. Köpenyét meglépte a vére« történelem. Saövetén pirosán gyta - nem vér, hanem vteágl Az a hős, akit én zengek, nem a régiek módján nevelődött és ha keresnéd: a Csukotkán medve vadászként nem üget. * délen se pazarol tigrisre töltényt. Sem a tengeri zzál dagadd rohamát, sem ■ suhanó Jacht szédületét nem érzi. Nem röpül a világ rejtező tájaira; ■e rabolt árut bálaszám nem mér kL - Romantika ■ egzotikum hljján milyen in lebet ÖT - kérded. Ez a ver», Íme, válaae. A forradalom Ufondja - Bjron-I borai nemesebb kalandra feszíti e —*^-«y (Rákos Sándor fordítása) (A „Szovjet kOltőfc aotológlájA’t-ból) AUUZU SZURKOV: <yf hős ges gépek sűrűje feli. A tüzére átnéztek a csövön, nincs-e benn valami, majd csattant a závárzat — Tűz! A fegyver hátralendült a hatál más lökéstől, de a tüzérek máris helyére gurították, újabb lövedéke csúsztattak a csőbe. A gépek mintha megneszelték volna a veszélyt, szét rebbentek, de aztán újból rábukta a városra, gépfegyverük szüntelenü ontotta a golyót. — Tűz! ordította a hadnagy, szinte eszelősen. — Nyomjátok bele azt gránátot. Rajta! Tűz! Ne sajnált nem apád! Tűz! Az anyjukat... A gránátok zúgva cikkantak gépek felé. — Srapnellt nekik! Távolság két kilométer. Tűz! A srapnelt a gépek között fröcs csentette szét szilánkjait, s az egyi gép megbillent, viaszosvászon szár nyából kihasadt egy lepedónyi, szél belefogózott, s pillanatok ólat az egyik szárnynak csak a váza volt meg. Egy újabb srapnell szint kettészelte az egyik gépet. — Úrrá! Úrrá! — kiabálták a vö­röskatonák. — Hurrá! Hurrá! — ordították magyar hadifoglyok. A gépek megfordultak s csakha mar eltűntek nyugat felé, de meg fogyatkozott létszámmal, a fehérek két gépe sohasem tért vissza támasz pontjára, belefúródtak a sztyeppe forróságtól repedezett földjébe. A komiszár levette sapkáját keze fejével megtörölte a homlokát Tekintetével a hadnagyot kereste, hadnagy az ágyú mellett állt, sze mét le nem vette volna a városról Felhallatszott hozzájuk az emberek jajveszékelése. A komiszár a had nagyhoz ment, a vállára tette a ke zéU — Köszönöm, elvtárs, köszönöm. AAásnap elnéptelenedett a tanya. , l A lovasok felszedelözködtek elindultak nyugat felé, ahonnan ágyúdörgést hozott a sztyeppe szele. A lovasok mögött harminc gyalogot katona lépegetett, ruhájuk nem ha­sonlított a lovasokéhoz. Magyarok voltak, magyar vöröskatonák... Elmondás alapján irta: Gulyás Mihály t — Találkoztál a földiádéi, mi7 1 Talán még értei is a nyelvén. — Tüzér voltam — húzta ki ma- gát önérzetesen a hadnagy. Vasárnap volt, délfelé járhatott az idő, amikor dörrenés remegtette meg a földet, egy, kettő, aztán meg annyi, számolni se győzték. A kato­nák felkapkodták gúlába rakott fegy­vereiket és a város felé szaladtak. Aprócska erdő vette el a kilátást a várostól, mely a végtelen sztyeppe egy kis mélyedésében épült. Rohan­tak a foglyok is a katonákkal, a szivük a torkukban dobogott. Jön­nek a fehérek! Az erdőből kijutva, minden kiderült. Repülőgépek köröz­tek a városka felett, az összekötö­zött láncos bombák csörögve-vij­jogva szelték a levegőt. A katonák megálltak az erdő szé­lén és a gépekre lövöldöztek pus­káikból, sűrűn ropogtak a fegyverek, de messze keringtek a gépek, aligha tehettek kárt bennük a puskagolyók. Amikor elfogyott a bombájuk, gép­fegyvertűz alá vették az utcákon fejveszetten szaladgáló embereket. A foglyok irtózottal nézték a szörnyű mészárlást. A hadnagy falfehéren állt az erdőszélen, aztán meglengette hatalmas öklét: — Gazemberek! Asszonyokra, gye­rekekre vadásznak, hát van ezek­| ben lélek!? — Majd hirtelen a ko­miszárhoz lépett, aki egy fához tá­maszkodva nézte a pusztulást, arcán a tehetetlenség dühe vöröslőit. — Komiszár polgártárs, elő az — Értei hozzá? A hadnagy bólintott, majd elkiál­totta magát: — Tüzérek! Hozzám! Gyorsan, az istenfáját, gyorsan! A foglyok meghökkenti bámul­n tak a hadnagyra, mi ütött ebbe, felcsapott megint katonának? — Mit bámultok?! Nem hallottá­tok a parancsomat, hát milyen tü­zérek vagytok ti! Egyszerre harmincon is ugrottak, nem is tolták, szinte felkapták a poros, sárral összemaszatolt ágyút, vitték, cipelték az erdőszélre. Szinte pillanatok alatt beállították. Maga a hadnagy ugrott a beállító szerke­zethez, s az ágyúcső engedelmesen emelkedett a magasba, az ellensé­A fogoly csak akkor dolgozik, h /* áll valaki a háta mögött; már hónapok óta nem volt, aki hátuk mögé álljon. Az urasúg kert két oldott, nem volt mersz* bevárt a vörösöket. Alighogy elporzott a uraság kocsija, az őrség is felkerekt dett, lóra pattant a tíz kozák, s az hagyták hátra a foglyoknak, hog■ fel is út, le is út, menjenek hazc ha tudnak. Szabadok lettek, mint madár. De rabmadarak voltak, be zárva a távolság kalitkájába. Voi vagy háromezer kilométerre a hozó juk, Magyarország. Teltek, múltak a hetek, hónapon A harminc fogoly lopta a napot, közeli városkában csavarogtak vág a tanyaudvaron süttették maguka a nappal. Az ennivalót elóteremtet ték maguknak valahogy. Egy nagy darab hadnagyot választottak pa rancsnoknak, tekintélyes alakjáért é rátermettségéért. Már jócskán benne voltak a nyár ban, amikor egy vörös lovasoszta kanyarodott be a tanyaudvarra. Le táboroztak, s azt mondták a foglyok nak, hogy most már ide is eljön háború, közelednek a fehérek. A fog lyoknak futkosott a hátukon a hi deg, pedig ugyancsak meleg idő jár ta a kubányi síkságon. Torkig voi tak a háborúval, azt hitték, fogságb esésükkel egyszer s mindenkorra vt get ért számukra a háború. Most me jönnek a fehérek. Es csak ennyie vagytok? — kérdezték a foglyok. * vörösök nevettek. „Annyian vo gyünk, mint az égen a csillag, föl dön a fűszál. Oroszország igen-ige nagy ország, sok benne a szegény azok mind a vörösök oldalán állnak. Wolt egy ágyújuk is a lovasok r nak, zsákmányolták vagy ta látták valahol. A hadnagy polgártár — mert ez a megszólítás dukált hadnagynak is — körülmustrálgat ta az ütött-kopott masinát, majd el nevette magát. Odahívta a foglyoka is, mutatta a csövébe ütött pecsétel Az osztrák-magyar monarchia ci mere volt az ágyú csövébe vésve Az oroszokat is odavonzotta a kíván cslság, mit néznek annyira az „auszt ricok" — így nevezték a magya hadifoglyokat. Amikor meglátták , pecsétet, ők is nevettek, a vörös ka miszár még hátba is veregette a had nagyot: Az ágyú megszólal volna meg, mintha tétovázna, meg­remegne valami szép és igaz gondo­lat hatása alatt. Aztán visszahúzó­dik s a másik kézbe kerül. Kis Samu pedig fogta puszta kéz­zel a hosszú orosz puskát, s kiemelte a fűből... Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha nincs összekap­csolva vele az élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a ma­gyar marokban ... S most újra ki­nyílt, kinyúlt a magyar kéz; felvette a barna kenyérzsákot... Egyéb nem kellett neki. Még egyszer végigfutotta a pirosán alvó nagy embert. Már nem volt fiatal ember, hosszas, ritka, szökés barna szakáll ütközött ki az arcán ha akármi történik is vele, agyon lehet ütni, agyon lehet csókolni, mire felébred ... Hát ez az orosz mire bízta magát? ... A szent Föld lebegett a Látta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni együtt az orosz vit/?z csöndes lélegzésével. Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pillantása, leste, mérte, milyen mélyen alszik a muszka. Aztán kinyújtotta a kezét, kezében az éles, hegyes, marokra fogott szu­Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől, kigombolt, sz<3rös, piros bőrű pihegő mellétől, raegállott. A kemény vas, a könyör­telen gyilok, mintha magától állott Nagyot gondol Kis Samu. Felcsigázza még egyszer magában minden életerejét, s megy előre, to­vább, lassan, mint a gyík. Eevazerrt-rank d6lle az °rosz szerre csaKkalona otl fck. szik a fűben, zöldes ruhájában elte­rülve, a sapka félig lefittyent a fe­jéről, hosszú szőkésbarna haj csap­zott izzadt, íneleg homlokára. A szája kicsit nyitva, s az arca sze­líden, békésen, mint egy gyermeké, ott hever egy zsombékon. A fegy­ver kiesett kezéből, a kenyérzsákja ott van mellette, úgy alszik, mint édesanyja ölében a csecsemő, aki annyira boldogan és olyan bizalom­mal hagyja el magát. Nem bánja, MÓRICZ ZSIGMOND: KIS SAMU JÓSKA Egy faluból jöttek, Ran az erdélyi határról, de hun­cutok is voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig jó- kedvűek, a sorban mindig egymás mellett állottak s egy nevük lett a végén, az egész ezred ismerte a hí­rükéi az egyik legény Kis Samu volt, a másik Samu Jóska, de a kettő együtt. Kis Samu Jóska volt. — Testvér — mondta Kis Samu *- éhes kezdek lenni. Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük. Előre- küldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt, s azon seek éjjel tudott egynéhány katona keresztüllopózni, azok is inkább töl­tényeket hoztak nékik, mint enni­valót — Mit együnk, testvér? — mondta Samu Jóska. — Vizem van. — Nekem meg sóm. — Hisz az nagyszerű, főzzünk — De miből? — Fűből. — Jó lesz az? — Jó hát. . — Megállj, az nem jó lesz. Taréj- levest főzök én. az jobb lesz. — De nincs paréj. — Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz valahol. Idesanyám otthon csak kimegy, mingyán hoz egy fő­zetre valót. — A nagyon jó lesz akkor. Még nevettek is rajta. De bizony Hiába csúszkálták végig a letaposott rétet, nem leltek olyan paréjt amit meg mertek volna fózni. — No, testvér, én kimegyek a dró­tok elibe, ott még nem járt senki, itt szép a fű, abba csak lelünk... — Én is kimegyek. — Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne marad­ion egy kis paréj miatt! — Hál tudod mii akkor én me­lyek ki. — Persze, le akarod legelni eló- lem a mezőt. Ismerlek. Evvel Kis Samu már ki is bújt a rzöges drótok alatt. Lassan csúszott előre, mint egy rastag vakondok. Minden fűszálat* negérzett, megszagolt, minden laput- negízlelt, de csak nem talált olyat,* imilyet az édesanyja szokott otthon* izedni, gyenge, édes leveleket; de< messzire is van az édesanyja, meg] íz édes szülőföld. Q csak mászott, egyre mászott; előbbre, olyan jól esett lassan to-j vábbcsúszni a zöld fűben, puhán és] csendesen kapargálva s a fejét- aele-belefektetve a magas, kaszálni' faló perjébe. Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami, száz méterre volt itt csak az orosz, lövészárok, de közben sűrű bokrok: voltak s olyan magas fű, hogy még: ja fel térdelt, akkor sem látszott ki; »előle semmi. Kis Samu csak ment,: ment előre. Nem tudta, miért megy,: nova megy, úgy csúszott, mint a: »iga, a szemét is alig nyitotta ki s: dig látszott, hogy előrehalad, csak ő; maga látta, ahogy az egyenesen álló; vékony fűszálak lehajoltak a teste: ilatt. Az első pillanatban rémülten; hallgatott, aztán elkezdett nevetni,: Halkan, hogy hangja ne legyen. Horkolást hallott Most mit csináljon? Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy,! terek ég alatt? Ha a szemét felve-: ette, csak a mélységes kék eget: átta. Keletről fehér fellegek úsztak: rajta. Istenem, hogy tud aludni az: smber ebben a nagy idegenben, el-: lenség közt... A test megköveteli a: maga pihenését Hogy megy ott-: hon aludni az ember, mikor vége a: napi munkának, hogy belefekszik a: ró, puha szénába a szénatartóban, s reggelig azt sem tudja, ml az élet.. csak éjfélkor, ha a lovak prüszkölni- kezdenek, akkor érez fel, hogy szinte: félálomban eleget tegyen a köte-: [ességének: új szénát vessen a ló: ?lé ... S hogy meg lehet szokni min-1 lent. Most is majd leragad a szeme,* ie nem tudna elaludni azért... Pe-* lig mintha abból a csendesen, édes-* leden alvó emberből, valami álom-* íugarak terjednének, amelyek rá is1 •agadnak, az ő pilláit is édes mézzel' cenik, a homlokában bódulást érez* már, s csaknem lebókol egy puha* vakondtúráson, hogy elfeledkez-' :ék mindenről, erről a világról, baj-' •ól, fáradságról, zsibbasztó éhségről' > átadja magát a legdrágább álom-' jak ... * De hirtelen a másik jut eszébe* Samu Jóska cimborája, aki odahaza i drótkerítés megett várja az édes-! apu leveleket amiből levest lehet. :őznl. Hirtelen minden álom kimegy a. izeméből... Már az ő élete, az bi-. Sony nem sokat számít, meghaltak, mér mások Is, ezren is, tízezren is,; meg a világ teremtése óta hányán,, i ezután is meghal mindenki eccer»., De Samu Jóska várja az édeslapu. levelet. (Megjelent az Irodalom Forrada-« lom 1917—1919. című kötetben.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom