Észak-Magyarország, 1960. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-06 / 263. szám
BSZAKMAGTAROBSZAG s A kohók tövében Riportért mentem, s egész regényt utáltam, öt nagyszerű munkásem- ierrel s tetteivel, családdá kovácso- Iódásával ismerkedtem meg. Itt a lörténet, melyet sebtében jegyeztem fel. A DIMÁVAC déli szereldéjének munkásai tanúsítják, nem az újságíró toldotta ily izgalmassá a témát, hanem az élet, s a regény öt főhőse. 1956 telén fejetetején állt minden. A véleményeltérések kuszasága bénította a gyárat, semmittevésre kárhoztatta a munkához szokott embereket. Egy véleményeltérés mégis nagy feltűnést keltett. Nemcsak azért, mert Bárány Gyula, a túlságosan is szerény és csendes fiatalember csaknemhoQy az asztalra csapott, hanem azért is, mert akkor szokatlan dolgokat mondott: elég legyen már a hősködésből, a sztrájkból! Dolgozzunk! Méghozzá együtt, mert több szem többet lát, több kéz nagyobb munkát végez Alakítsunk brigádokat, mert a gépek lassan már úgy beporosodnak, hogy szerelő kéz nem nyúlt hozzá. Nagy bátorság volt akkor ilyesmit mondani, mert sokan inkább „magán” műhelyekre szabdalták volna a gyárat, mintsem mással, — idegennel együtt dolgozzanak. Vitányi Imre, Szabó Béla, Gáspár Ernő, Fodor Mihály, no meg a javaslattevő egy véleményen volt. Egymás markába csaptak... Brigád lettek. Méghozzá híres. Mert hát a józa- nabbul gondolkodók hírét vették Bárányék kézfogásának. A gyári műhelyekben a csoportosulások ezután már egy-egy új brigád alakulását jelezték. Csatát vesztettek a hőzöngők, a pietykacsinálók, a rémhirterjesz- tők, az órabérben kártyázók. Lassan, csendben megindult a munka. Mindenki annyit dolgozott, amennyire kedvéből futotta. Egyhangú, eseménytelen volt az élet. Nem volt Jűtöenergia", mely megdelejez- te volna az egyhangúságban eler- nyedt izmokat. Bárányék újabb ötlettel „verték fel" az egyhangúságot. A KlSZ-bri- gádok versenyrekelését kezdeményezték. A fiatalos virtus, no meg a rátartiság nyomán Bárányék brigádelnevezése a verseny befejeztével bővült: Bárány Gyula KlSZ-export- brigádja. Az elnevezésben az export jelző azt fémjelezte, hogy az öt fiatal a legnehezebb munkában, az exporttervek teljesítésében jeleskedett. 1958 márciusában Fodor Mihály elvtárs, a műhely szakszervezeti vezetője, meg egy másik brigád tag a KISZ-bizottságra ment látogatóba. Az egyik asztalon szovjet újságot pillantottak meg. „Aki felemeli önmagát" olvasták az érdekes címet. Elolvasták a cikket, elejétől végig Majdnem, hogy szó szerint betanulták a tartalmát, mert az a kommunista ifjúsági brigádok müködésérői szólt. Bárányék szeme felcsillant De hiszen ez nem is olyan nehéz nem is olyan nagy dolog — lelkendezett a brigád többi tagja is. Megpróbáljuk? — kérdezte a brigádvezetö Meg! — felelték egymást túlkiabálix, társai. Azon a délutánon az öt ifi későr ment haza. Munka után a reszelő, c kalapács helyett ceruzát, tollat fog tak. Pallérozotton szavakkal, szálkái betűkkel rótták a sorokat, szövegez ték a fogadalmat. De hiszen ez nagyszerű! Adták he lyeslésüket a vezetők. Mert ilyet még tényleg nem volt a DIMÁVAG ban, hogy öt fiatal felforgassa i szokásjogot és a rideg százalékot mellett sokkal emberibb, felemelöbl fogadalmat tegyen. Mert ugyan ki i. jelentette volna be az tizem nyilvá nossága előtt, hogy magasabb nozíci< elnyerésének sóvárgása nélkül tech nlkumba iratkozik, vagy akinek ed dig csak hat elemije volt, most ki járja a nyolc osztályt. Szokatlan volt a sok-sok ígéret ; Többen kétkedve mondták: Maji ; meglátjuk. ! S egy félév múltán termelési ta . nácskozásra gyűltek össze a régi sze relde munkásai. Sok szó esett itt i Bárány-brigádról. Mindenki elismer te. nagyon derekasan dolgoztak é viselkedtek a fiatalok. Iskolába i rendesen járnak. Az idősebbek látták, ez nemcsal olyan múló lelkesedés, hanem ettő sokkal több. nemesebb. Nem is fu karkodtak a tanáccsal, sem az üzen tanácskozásán, sem azután. Természetessé vált, hogy a leg , nehezebb feladatokból részt adjanal Bárány Gyula ifjúsági szociálist munkabrigádjának. Mert a szocialista cím csak előleg i>olt, mert ugyan ki látott már olyat, hogy egy félév alatt a kusza gondo- latú fiatalok szocialista emberré válS a második értékelésnél már szigorúbbra állították a mércét. Az értékelést megelőző környezettanulmány már túlnőtt az üzem falain. Viselkedésükben azonban semmi kivetnivalót nem találtak, s így a díszes oklevelet Bárány Gyuláék nevére kiállították... Nem egyedül a Bárány-brigád volt birtokosa a szocialista címnek, hanem a DIMÁVAG-ban sok más mun- káskollektíva. Ezek véleményére volt kiváncsi a vállalatvezetőség, a párt- bizottság, a KlSZ-blzottság, meg a szakszervezet, amikor 1959-ben az alkotmányi verseny után „ingyenes" vetélkedést irt ki. Augusztusban ugyanis elfogyott a jutalmazásra szánt pénz. Az élüzem cím, meg a sok-sok jó eredmény kimerítette a jutalomkasszát. Elkölcsi elismeréssel, évekre szóló emlékkel kell jutalmazni a legjobbakat — javasolták többen. A szocialista címet viselő, vagy ezért küzdő brigádok, meg a• többi munkacsoport helyeselte a versenyt. Különösen pedig akkor, amikor kihirdették: a verseny legjobbja a November 7. brigád címet viselheti. Bárányék keze dlatt ezután még jobban égett a munka. Gyakrabban tanultak együtt, többször ajánlották fel segítségüket másoknak. Nem akartak hinni önmaguknak, amikor 7959. november 7-én a forradalmi évforduló napján szerény, de annál bensőségesebb ünnepség közepette a gyár kollektívája feljogosította őket: ezután viseljék a November 7. szocialista munkabrigád címet. Az újabb dicsőség, a boldog mámor meghatványozta önbizalmukat. Üjabb, még keményebb munkát igénylő vállalásokat tettek. Minden erejükre szükség volt — a fogadalom, az önkéntes törvény teljesítéséhez. . Erejükből azonban még futotta arra is, hogy ipari tanulókat vállaljanak — patronálásra. Nagy türelemmel és '• szeretettel tanították a brigádtagok I fogadott öccseiket. Nagy feltétel volt számukra, de a nevelő testvérbátyák : segítségével a felnőttek normáját is • elérték. Ádám Jancsi, a brigád „póttagja" mosolyogva igazolja az állítást. Szereti „az öregeket", mert egy goromba szó nem sok, annyival nem j illették még a fiút Ismét itt az évforduló ! Návadójuk ünnepére készül a brigád. Vége a munkának. A krónikás be- csukja jegyzetfüzetét. Gazdag törté- . nettel gyarapodott. Bárány ék készü- I lödnek, idegesen topognak, biztosan sietnek haza. De mégsem. Ismét nyílik a jegy- zettömb s tovább folytatódik a tőr- ■ ténet. ’ A November 7. brigád hozzákezdett a második műszakhoz. i ??? j Egy uj gép prototípusán dolgoznak.- A műszaki fejlesztési tervből kérték, s bízzák rájuk. Megkapták a feladatot Ajándékként szánják a nagy ünnepre. % S munka után? Hárman techni- kumba mennek... Egy-egy brigádtag 1 pedig az általános iskolába s a szak- íj tanfolyamra. Bárányt, s Vitányit s azonfelül még várja az egyenruha s- a fegyver... Munkásőrök mind- 5 ketten. Hogy tudják ezt a rengeteg felada- lot mind-mind végrehajtani? Kiss Ferenc elvtárs. az üzem vezetője, a patronáló, mint „atya" gondoskodik róluk. Szereti, tanítja a fiatalokat. A tűzbe menne értük. Na meg hát, nem d szabad megfeledkezni Kiss Jánosról sem. aki újnak számít a brigádban.- mert csak később kérte a szocialista- brigádba való felvételét. Sokat dol- a goznak együtt. s S az asszonyok? Türelmesen vár- s nak. Nem feledkeznek meg róluk férjeik, akik még a tapasztalatcsere k kirándulásokra is elviszik őket. Már i az asszonyok is készülődnek a szom- bati névnapra. Ott lesz a brigád csa- i ládostól. Névadójuk ünnepére koccintanak, no meg Vitányi egészségére, <- mivelhogy 6 is ekkor tartja név- ki ünnepét. Jó munkát végeztek! Jó ir mutatást! Pásztory Alajos mikor kitört a nagy forradalom. S mi magyarok is fegyvert fogtunk. Tudod ml volt az? Egész Oroszország egy hatalmas csatatér. Százezrek vére hullt... Hogy most te is tanulhass ... — Tóni bácsi mikor jött haza? — Huszonegyben ... Másfél évig hagytak dolgozni a gyárban. Aztán 13 évig voltam feketelistán. — És hogy élt Tóni bácsi? — Hogy? — csuklik meg az öreg hangja. — Nem is szeretek róla beszélni — mormogja, s megtöri! szemüvegét. — Nem voltam senki és semmi. Voltam cipész, napszámos, asztalos, alkalmi munkás. Éheztem. — És a gyermekei? — tereli másra az öreg gondolatait a fiú. akkor az öregemet is kitették a ka— Miért? , — Kitört az első világháború ... Engem is bevonultattak. Apám csak annyit mondott nekikeseredetten: — Minek neveli fel az ember a fiát, ha elviszik tőle a háborúba? Hát ezért... Hát te, udvarolsz-e már, fiú? — Még nem. Tanulok, — így a fiú, aztán megkérdezi: — Milyen korban nősültek akkor a férfiak? — Ki, hogy... ki, sehogy ... huszonnégy és harminc éves koron alul Szemerkél az esS. kemencék füstje nehéz ködként terpeszkedik a gyárra. Vontatók, gépkocsik csapják a sarat a gyár udvarán. A daruk zümmögve cipelik nehéz terhüket, a nagykovácsmúhely óriáskalapácsainak ütései remegtetik a levegőt. A gyár főútvonalán két munkás baktat, beszélgetnek. Az egyik idős, nehezebben lépkedő, látszik, elszállt felette az idő. A homlokán és az arcán ráncok, megtépázott, viharban edzett emberi életről tanúskodnak. Szemüveget visel, mégis jó messze lát, most is éppen a távolba mutat, s azt mondja: — Ez az üzem is nemrégen épült, Kőzép-Európa legmodernebb középhengersora. Fiam... ez akkor még nem volt itt... A másik hosszú, nyurga fiatalember, tisztelettel tekint a veteránra, figyelmesen hallgatja beszédét és szinte issza magába a szavakat. Természetes és mindennapi kép ez, amikor egy idősebb és egy fiatal munkás végigballag a gyár hatalmas udvarán. Mégis, van benne valami megkapó, valami furcsa. A beszélgetésben megelevenedik két emberi sors; mindketten más-más útról indultak és egy célba értek... Nyomukba szegődünk, ellessük beszélgetésüket. A veterán, Krem- niczky Antal nyugdíjas lakatos ajká— Tizennégy éves koromban kerültem a gyárba. Itt kezdtem inaséveimet. Először küldönc voltam, egy esztendőig. Kötelező volt. Akkor még csak hatezer ember dolgozott a gyárban. Nők csak egy páran, mint hivatalnokok és súrolónők. Bejutni nagy dolog volt ám! Akkor a Magyar Királyi Vas- és Acélgyár — men hely volt. Aki ide bejutott, „boldog** lehetett. Igaz, a konzum mindent elvitt, alig jutott pár korona, de azért mégis csak jobb volt, mint a kapun kívül... — Hát nem lehetett valami gyöngyélet ... — így a fiatal, Novák József forrasztár, aki csak július óta dolgozik a gyárban, mint újdonsült segéd. — Hm ... — morogja a veterán. — Nem lehet arról az időről elég sok rosszat mondani... Most ugye.. végignéz az ember benneteket, fiatalokat, elegáns ruha, azt se tudjátok, milyen motort vegyetek, meg televíziót, akkor meg... jó, ha húsz kerékpár volt az egész gyárban. Az emberek gyalog jártak be az üzemekbe... Később, mikor villamos lett, nem telt rá az embereknek ... Még Miskolcról is gyalog jött a gyárba igen sok ember. — És a szülei? — kérdezi a fiú. — Az apám is gyári munkái volt... Nagyon takarékoskodott e fillérekkel... Minden vágya egy kicsike ház volt... Huszonkét éven ke- vesztül gyűjtötte a garasokat, minder hónapban betett 10 koronát a bankba. Örökké arról beszélt, milyen széf is lesz a ház, a sajátja lesz... Mer tudod, úgy volt, hogy adtak ugyar kolóniái lakást egy-két munkásnak de az olyan volt, hogy ha kilökték í gyárból, kitették a lakásból is. No* hát, mikor egy kis pénz együtt volt nem igen nősülhetett a legény. Nem volt mire. Sokan csak úgy összeálltak. Még esküvőre sem volt meg a — De nézd csak ott azt az épületet! — áll meg hirtelen és mutatja az új csarnokokat. — Ezek a darupályák, a kohók sem voltak meg abban az időben. — Tóni bácsi! — szól Novák. — Mondja már, milyen volt akkor a mester és az inas közötti kapcsolat? —• Hm! — vág fanyar mosolyt Tóni bácsi. — Kasztrendszer volt abban az időben. A mesterek, előmun- kások nem úgy beszéltek velünk, mint ember az emberrel. Fens őség es, parancsoló hangon. A munkásembernek csak egy joga maradt: alázatosnak kellett lennie. Szólni? Szervezkedni? Már ki is rúgták az utcára. Elég volt 3 nap igazolatlan kimaradás és adták is a munkakönyvét Hej! Ti fiatalok! Nem tudjátok, milyen volt akkor. Mo6t minden készen az öletekbe hull... Mondd csak: honnét jöttél te ide tulajdonképpen? — Tiszalökről. Apám kőműves. Hárman vagyunk testvérek. Engem a gyári élet vonzott. Itt tanultam, a 116-os intézetben. Keresetem 1600— 1900 forint Most végzem a gimnáziumot ... — És mi akarsz lenni? — tekint rá az öreg. — Érettségi után az egyetemre készülök. Kohómérnök akarok lenni. . Az öreg gyanús pislogással méri végig a fiút: — úgy? Mérnök? Hogy készülhetsz te mérnöknek? He? Gondoltál-e már erre? A fiú meghökkenve néz rá. — Gondoltál-e arra, hogy mennyi harc zajlott le, mennyi embervér folyt azért, hogy te, az egyszerű munkásember fia. mérnök lehess. Mert fiam, én ott harcoltam a szovjet — Egy lányom van. Egerben tanul, a Pedagógiai Főiskolán. — De ne is rólam beszéljünk, — áll meg az öreg. — Az én tragédiám sok ezer dolgozó tragédiája. És a te szép jövőd a sok százezer fiatal jövője. Beszéljünk csak a gyárról... Tovább haladnak. Keresztül az üzemek udvarán, a daruk alatt, s az öreg büszkén magyaráz a megváltozott gyárról. — Nézd csak ezt az öltözőt! Régen? A szájából mosdott az ember. Egy csap volt, semmi más. És ma? Hiszen tudod, mennyire más. Akkor 12 órás műszakban dolgoztunk ... Most meg ugye 7—8 órát. Ugye, nagy a különbség? — Az? — Ez itt az óriáskohó — folytatja Tóni bácsi, s megállnak a kohók tövében. — Akkor csak egy kis kohócs- ka volt. S most? Nézz végig a gyérem ... De várj csak! Itt van nálam egy fénykép. Ez is mutatja, mit fejlődött Diósgyőr. És a gyár körül... Mennyi ház épült! S mennyi ember talál otthont. Eszükbe jut ezeknek az embereknek, hogy minek köszönhetik mindezt? Es lehetne beszélni sok-sok dologról, de nem is lehet ezt elmondani, ezt érteni kell! És érezni kell! Megered az eső. Behúzódnak a? — Tóni bácsi, én még fiatal vagyok. Nincs sok tapasztalatom az életben, hiszen csak 17 éves vagyok De értem az egészet. És higyje el. Tóni bácsi, nemcsak én, igen sok fiatal érti és tudja ezt... — No, akkor jól ván. Örülök neki, fiacskám... — engesztelödik meg a veterán, s erősen a fiú szemébe tekint: — Akkor vigyázzatok nagyon erre a gyárra! Kezet szorítanak, s az egyik erre, a másik prra megy tovább... Szegedi — Csorba
