Észak-Magyarország, 1959. december (15. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-25 / 303. szám
FéntcTc, 1959. december 25. KSZAKMÄGYAROKSZAG — Me gbántottalak-e, Mariska, hogy ilyen durtás vagy velem? Hirtelen harag lobbant a szemében, de azéitf szelíden mondta: t — Nem bántottál meg, Mihály, de azt szerelném, hogy hagyjál engem békén... Mintha mellbe vágtak volna. Remegő kézzel nyúltam a dóznim után, rágyújtottam és sűrű füstfelhőt próbáltam magam elé eregetni, hogy ne lássa zavaromat. — Aztán mondjad csak, mi álkifogásod ellenem? Hiszen szabad ember vagyok, te meg... — de nem hagyta, hogy végigmondjam a mon- Idókámat, közbevágott. * ' — .Az a bajom, hogy szájára vett a falu! Kérdezd csak meg Bóta ángyomat. mit sugdosnak rólunk!... Vagy 4e még nem vetted észre, hogy a hátad mögött összekuncognak az emberek?! Ahá, gondoltam megkönyebbülve, erről van szó. No Mihály, most itt a nagy alkalom, ne szalaszd el, tudd meg hát, hogy fekete-e, vagy fehér! — Ide figyelj, Mariska! Az én szándékom... szóval... Uhum... én tisztességes úton járok. Én szívesen vállalnám, hadd beszélje a falu, hogy Tóth Mihály asszonyául szeretné Czövek Marist. Mert én ezt már nyár óta forgatom a fejemben. Csak, csak... ühiim... azt nem tudom, hogy ... izé, benned van-e hajlandóság. .. Lesúnytam a fejemet, s a szemem sarkából lestem a hatást. Minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, De lassan felengedett Máris tekintetében a fagyos harag, két orcája kipirult, félre fordult, s olyan lányos ártatlansággal súgta, hogy ha n<yn restellem, menten a karjaimba kapom: — Hát ha erről van szó, Mihály, én ... nem bánom, megpróbálhatjuk ... Mondhatom, nagy volt a boldogságom. Egyszerre mindent nagyon szépneks nagyon jónak találtam. Olyan bolondos kedvem volt a következő napokban, hogy ha azt mondják, lopjam le az égről a fias- tyúk legkedvesebb csibéjét, tán még arra is vállalkozom. Tervezgettem magamban: végzek a szürettel, eligazítom egy kicsit a háztáját, aztán ... hű, azt a rézfánfütyülöjét. nem lesz többé üres a Sós Mihály hajléka.! Már ■nem titkoltam házasodási szándékomat, igaz, most már mindenki tudta arrtúgy is, a. falu többsége helyeslőén bólogatott, csak egy-másik vénasszony nyelvelt még egy darabig. De mit bántam én!.., amikor már-már rendben volt, lecsapott az istennyila! Kitört az ellenforradalom. A falu olyan volt, mint a megbolygatott méhkas. Senki sem tudta, hogy most hogy lesz tovább ... Kósza /hírek terjengtek, amiket a megátalkodót- tabbak felfújtak, mint a disznóhólyagot. De leg jobban *az a hír rettentett meg, amivel Balogh Ferkó, a té- esz kiskondása robbant be hozzám. Azt mondta: „Miska bátyám, a Mariska néném ... tudja-e, hogy ... majdnem feloszlott a téesz ... oszlán a Mariska néni...” — Mi van Mariskával, te pupák, beszélj már értelmesen) — kaptam el a fiú gramancát, s már az járt a fejemben, hogy megragadom a fejszét és szétverek mindenkit, aki Mariskához mer nyúlni. — Beszélj hát, hallod-e! — Szóval az úgy volt... az úgy volt — lihegje a gyerek —, hogy rendkívüli gyűlésre jött össze a tagság. Aztán felállt az álvégi Hájas-, Gyurkó Antal, Is akkor azt jpiondta: emberek, osszuk szét, ami van, itt már úgyse lesz semmi. Az elnök el se jött a gyűlésre, csak megüzente, hogy őrá ne is számítsanak, ő nem marad tovább még á téeszben< sem. Nincs már értelme az egésznek... A tagság kiabált, egymás szavát se értették, \veszekedtek, az asztalt csapkodták, volt, aki felpattant és bevágta maga mögött az ajtót. És akkor a Czövek Mariska néni is felugrott egy székre és akkorát kiáltott, hogy mindenki elhallgatott, és én nem is láttam még. ilyen haragosnak, egészen megijedtem tőle. Azt mondta a Mariska.Jiéni: emberek, nincs nektek egy c'sepp eszetek se! Elherdálnátok azt, amiért évekig a java! Mert amikor airról volt szó, hogy elnök nélkül még sem lehet, meg a téesz, mmindenki a Czövek Maris nénire szavazott. Úgy. hogy most már ő az elnök ... — Micsoda??? — Az elnök, mondom, a Czövek Mari néném lett a téesz elnöke. Hirtelen fel se fogtam a dolog komolyságát, csak amikor jobban oe- legondoltam, akkor csaptam a homlokomra. Ne?ze neked Sós Mihály, ilyen a le szerencséd! Hogy azt a ragyogó . hétszentségitj... Most aztán, vihoghat rajtam a falu: „Itt megy Sós Mihály, az elnök férje:' No meg főleg, hogy nézne ki a dolog, hogy Hekem dirigáljon, éppen úgy, mint a többieknek! Azt már nem! Én viselem a kalapot! Én akartam bekötni a fejét, s a végén ö kötné be az enyémet. Rajiam ugyan nem röhög senki! Meg is mondtam még aznap este Czövek Marisnak, hogyan képzelem a dolgot. — Válassz, Mariska, vagy elnök leszel, vagy feleség! Ö csak a-fejét ingatta szelíden. — Értsd meg, Mihály, a tagság úgy döntött, bíznak bennem és én nem élhetek vissza a bizalmukkal. Dehát nincs is abban semmi külö- ’ nős. Asszony miért ne tölthetne be ilyen tisztséget? Hiszen miniszterasszonyról is hallottál már... — Az igaz. De annak nem tiolt beosztottja a félje! Meg az az ember elvegyül a nagy városban, itt viszont engem mindenki ismer... Hát hogy képzeled! — Maradi vagy, Mihály. — De bolond nemb És tudd meg, hogy én nem megyek férjhez egyetlen elnökhöz se! Én nem leszek Sós Mihályné, inkább maradok Sós Mihálynak! Válassz! Vagy 'én, vagy az elnökség! — Választottam. Nem hagyom cserben a téeszt. — "Ez az utolsó szavad, Mariska? — Ez. Már akkor nagyon mérges voltam. A szavakat se válogattam meg, azt sem tudom, miket vágtam a fejéhez. Csak a civódásunk végére emlékszem. t — U rizálhatnékod van, Mariska, az a te bajod! De erre aztán az .én Mariskám is nagy méregbe gurult. — Oktondi vagy, Sós Mihály. És vedd tudomásul, hogy jnost már csak akkor mennék hozzád feleségül, ha pántlikás fogattal jönnél értem. Isten megáldjon! kiiiú4ibü?Jtm öuze 3ipj a közös, az rrWnjen! Aki továbbra is kívánja a téeszt, az maradjon! Én maradok, és tudom, leszünk néhányon, akik az istennel is szembeszál- lunk, ha csak egy szál szalmát altar is elvinni a közös vagyonból! — Ezt kiabálta Mariska néni. És az emberek egy része elment, de sokan ott maradtak. Kiabáltak ők is. hogy úgy van, igaza van Czövek Marisnak! — Hát csak ennyi az egész? Ettől ijedtél meg annyira, te tökfilkó? — simogattam, meg a gyerek fejét és úgy éreztem, malomkő esett le a szívemről. — Várjon csak, Miska bátyám — bátorodott neki a fiú =r, most gyün Czövek Marissal. Később beláttam, hogy csakugyan bolond voltam. De- háf~ hiába, ilyen az ember... Bántam is én már nagyon, amit tettem, de a megbánásnál is nagyobb volt bennem a büszkeség. Megfogadtam, hogy még a téesz tájékát is elkerülöm. Pedig nagyon talpraesett elnöknek bizonyult Mariska. Nemsokára ismét egyenesbe jött a közös, szépen fejlődött. Az elnökasszonyról mindenki nagy tisztelettel beszélt. Mondták is nekem a falumbéliek, hogy nagy *bolond vagy te, Mihály, ilyen asszonyt elszalasztani... 'Amt azt illeti, eléggé emésztett a bánat, de már nemScsinálhattam vissza a dolgot. S már nagy nehéíen bele is törődtem volna, ha a vénasszonyok nem vihognak rám. s úton, útfélen nem emlékeztetnek rá, hogy: „Na, Mihály, mhkot méssz el az elnökért pántlikás hintával?” Mert persze elterjedt a híre az összekoccanásunknak és nem is feledkeztek meg ró’a jóidéig... 4 Töanem. aztán eyyizer m^sak felvirradt az én szerencsém. Azzal a bizonyos ló-üggyel kezdődött, amit a történet elején említettem. Tudomásomra jutott, hogy Marisék vontatót vásároltak s kiszuperálnak az istállóból néhány felesleges lovat. Nekem akkoriban éppen szükségem volt egy rudasra, müvei az öreget az előtte való napokban nyúzta meg a sintér. Egy ló nem ló — gondoltam —, veszek mellé egy másikat. A téesz lóállománya meg igen tetszett nekem, ismertem valamennyit, így hát mindegy volna nekem, melyiket vehetem meg, akármelyikkel jóljárnék. Igen ám, de hogyan üssem' nyélbe a vásárt? Én ugyan be nem teszem a lábam a téeszbe. Gondoljam egyet s megkértem Bőgős szomszédomat, -vegyen nekem egyet a sárga mellé. Meg is vette, haza is vezette. Szép volt a pej, formás jószág, s igen örvendeztem neki, amikor bekötöttem a jájzol elé. Még aznap kikészítettem két zsák búzát, hogy másnap szekérre rakom és átmegyek megőrletni a szomszéd faluba. No, másnap reggel be is fogtam s kihajtottam a fagyos útra. Szépen kocogott egymás mellett a két jószág. Patájuk ütemesen kopogott a kövezeten. A téesz előtt. elhaladva — mert arra vitt az utam ^ kihúztam magam a bálion. Rövidre fogtam • gyeplőt, hadd táncoljanak a lovak s szemem sarkából besandítottam az udvarra, nem lát-e meg „valaki”? Hogy látott-e vagy sem — nem tudom, de hogy • az én' szivembe alaposan belesajdult az emlékezés, az bizonyos. Ráadásul még az a fránya jószág is, a rudas, az új pej, fordult volna a kapu felé úgy, amint megszokta. — Gyű te-e-e! — csördítettem közéjük. — Ide ugyan nem fordulsz be többet, átkozottja — szűrtem a keserű szavakat fogaim között. Az biztos, nagyon rossz hangulatban voltam. Ezen a napon, hogy magam előtt láttam a pejkót, örökké a Maris járt az eszemben. — De nagy marha vagy te, Sós Miska! — szidtam a fejemet. Elszalasztottad a szerencsédet. hát most már egy szót se szólj!... . Nem is szóltam én aznap késő délutánjáig csak a legszükségesebbet. A malomban ledobtam a két zsákot: .,Őrletni hoztam ” Többet nem mondtam. Aztán átmentem a földművesszövetkezeti kocsmába s ott is csak ennyi szavam volt: — Még két decit ... Még két decit! Ám a bor még jobban befélhőzte kedvemet. Ügy éreztem, ha valaki szólna egyetlen sértő szót, egy marékkai szét tudnám roppantam a világot ... A két zsákot is olyan erővel dobtam a saroglyába, hogy csak úgy ropogott bele a szekér. Aztán fel- kecmeregtem az ülésre és a lovak közé vágtam: . • — Gyű te-e-e, az anyád! *.. Olyan gyorsan vágtattam hazafelé, hogy aki látott, megcsóválta a fejét: ez az ember megbolondult, vagy nagyon részeg. De bántam is én, mit gondolnak rólam; igazuk volt: bolond voltam, meg részep is. Később egy kissé megnyugtatott a fagyos levegő. Az ostort a tartójába tettem, a gyeplőt a lőcsre akasztottam, fülemre húztam a kucsmát, nyakamat behúztam a felhajtott szőrmegallérba és elbóbiskoltam. Ami útközben s a megérkezés utáni percekben történt — arról nem adhatok számot. Persze, hiszen átaludtam az egész utat. Hanem, ami most következik, azt soha nem felejtem el. éh reif feni hogy n^m áö~ entta. evrtateat, cög aiattam a szekér, meg hogy erősen vihogtak körülöttem. Még mindig az álom és a bor mámorában lévén, nem tudtam mire vélni a dolgot. Szemeim le-le- ragadtak, egé'sz testemen a bágyadt- ság iilt. Végre aztán hallom, hogy a nevemet emlegetik. Erőt vettem magamon, kinyitottam a szememet s amit láttam, egy pillanat alatt kiverte belőlem a borgőzt... Ott állt a szekerem az Egyetértés udvarának kellős közepén, körülötte egy sereg. asszony, meg férfi s olyan istenigazában kacagtak, hogy a köny- nyük is kicsordult. Közben kiáltoztak. — Mariskaaa! Elnökasszoóony! Gyűjjön gyorsan, itt van Sós Mihály a pántlikás fogattal! Micsoda!? Hogy én a pántlikás... Hű azt a keserves mindenségit, de nem álom ez, hanem maga a megtestesült válóságlMert az én sárgám, a pejkóm. meg az egész szekerem^ úgy fel volt cicomázva, hogy nincs az a lakodalmas kocsi, amelyiket különbül feldíszítenének!... A fránya népség meg csak vihogott körülöttem, a kezemet markolászták. dicsértek, hogy végre megjött az eszenii hogy milyen bolond is voltam eddig meg miegymás. És ordítoztak: — Mariskaaa! Elnök elvtársnö. i-i-itt. a So-ió-ós Mihály a pántlikás szekérre-e-el!.. • . Hát egyszer csak nyílt az iroda ajtaja. És megjelent Czövek Mariska, karbatett kezekkel. Először mérgesen hordta körül a tekintetét. Szép barna .szeme — én már ismertem ezt a pillantást! — csak úgy lövellte a tüzes szikrákat. De amikor megértette a tréfát, épp oly gyorsan leolvadt arcáról a harag, mint amilyen gyorsan jött. Kinevette magát, hozzám lépett, kedvesen rámmosolygott, megfogta a kezemet s húzott le a szekérről: 1 — Gyere na, Mihály, kerülj beljebb. Látod, milyen bolondosak ezek az emberek?... Gyere na, hideg van idekint... * c4 gyertya leégett, ° láng megtáncoltatta a penészes falra vetített árnyakat. Csend lett, csak a bori csörgedezett halkan a gumicső- vön keresztül, a másik hordóba.: Sós Mihály bátyám felállt, megropogtatta csontjait. — No, iszol-e még egy pohárral? — kérdezte. Koccintottunk, ittunk. Éppen ideje volt, hogy a történet végére érjünk, mert a ház felől kiáltozást hallottunk: — Mihályom, hallod? Kész a vacsora, hívjad a vendéget is. Az egykori agglegény kivette a hordóból a csövet,, elnyomta a gyertya kanócát s kézbefogta a de- mizsont. — Gyere cimbora ... Gyere mOi mit kéreted magad, ne félj, itthon éti vagyok az elnök! De ezt az utóbbit ügy mondta hogy kissé közelebb hajolt a fülesn hez. tembe özvegy Katona Sándorné, született Czövek Maris. Ismertem én a. Marist gyerekkoromtól, hiszen falumbéli, özvegységében is láttam elég gyakran — csak nem vettem szemügyre ... No, de hadd kezdjem az elején. ötvenhat uuaráu he,uvattaL J a tanácsra, ahol az elnök egyenest azzal kezdi, hogy: idefigyelj Mihályt, az Egyetértés tagsága ebbe ép ebbe a községbe, ehhez és ehhez a termelőszövetkezethez tapasztala tcsere-látoaatásra megyen, s elhatározta, hogy magával asz néhány egyéni gazdát. ■Rád is gondoltak, elméssz-e velük? Elmenjek? — töprengtem. Hát miért'ne mennék! Bevallom, már akkor engem is húzott a téesz. erősen gondolkoztam rajta. belépjek-e? Hátha most olyat látok, ami eldönti a két énem között a vitát. így történt, hogy magam is felkapaszkodtam a teherautóra és — éppen a Czövek Maris mqllé. Eleinte csak üldögéltünk, szót se szólva. Egy-egy jlöccenönél, amikor összeütődött a vállunk, egymásra nevettünk, aztán tovább hallgattuk a motor berregését. Végül Maris volt a kezdeményező. — Rászánhatnád már magad, Mihály. Rossz lehet egyedül... — s huncutul rámmosolygott, elöbugy- gyantva porcelánfehér fogait. Elvörösödtem. Nem tudom, ravasz- kodik-e velem, melyik „ügyre” érti az egyedüllétet. — Már hogy gondolod. Maris ... — Hogy gondolnám! Lépjél be a téeszbe, hogy ne legyél annyira magadra — így gondolom. — Oldalvást fordítva a fejét, merően a szemembe nézett, én meg az övébe. De úgy sütött az a barna szembogara, hogy nem bírtam volna tovább, ha szerencsére egy bukkanó megint 'Össze nem üt bennünket. Maris felkacagott, kissé arrébb húzódott. megigazította térdén a szoknyát, rátétté az elemó- zsiás kosarát, s falatozni kezdett'. Engem is .kínált: s — Kóstold, ha nem veted meg ... Hát én nem vetettem meg. Ettünk. Aztán egész úton már egy szót se szóltunk, csak visszafelé jövet Maris mo'ndott ennyit: — Gondold meg Mihály és döntsél. Ami azt illeti, gondolkoztam én az egész úton, oda is, pieg vissza is, még a tsz-látogatás alatt is. Megvallom, láftam én sok mindent, de most utólag meg sem tudnám mondani, hogy mit, mert folyton az járt az eszemben, hogy özvegy Katona Sándorné, született Czövek Marist az isten is nekem , teremtette. Éppen ö volna a kedvemre való asszony. Hánytam .is a saját szememre, hogy eddig nem méltattam pillantásra se, de aztán azzal mentegettem magam, hogy az ilyen gyakorlatlan öreglegény, nehezen tudja felfedni az asszonyi értéket. Ha meg aztán úgy véli. hogy meglelte az igazit, a nehézség majd* kitöri, olyan gyorsan szeretné nyélbeütni a dolgot. Mert bizony rabul ejtette az én vénhedő szivemet a Czövek Maris. Csak azt nem tudtam, hogyan kezdjem az udvarlást. Mert, ha hübele- balázs módjára nekirontok, hogy: Mariskám szentem, megszerettelek, •ásó, kapa és a. nagy harang... — bizton kinevet, hogy hebehurgya vagyok, njánt egy húszéves kamasz. Végül is úgy döntöttem, hogy lesz, ahogy lesz! Mindenesetre először kipuhatolom, hogy van-e irányomban hajlandósága Czövek Marisnak. S ha csak fele akkora van, mint énben- nem, nem várunk sokáig, odaálluiik a tanácselnök elé. Skejihíl mindig JZíZuhogl találkozzak kiszemelt életpárommal. A mozielőadáson igyekeztem 'melléje furakodni, gyakrabban látogattam a kultúrházba, hogy vele beszélhessek, sőt még a téeszbe is be-be fordultam, hátha összealcadunk. Mondta is egyik-'másik tag: — Érik-e már az elhatározásod, Mihály? — Bizony érik, méghozzá elég gyorsan — feleltem ravaszul. És nem is hazudtam. Arra gondoltam, hogy azon a napon lépek a ié- eszbe, amelyiken Sós Mihályné lesz Czövek Marisból; hadd legyen kétszeresen emlékezetes az a nap! Október közepén járhattunk, amikor egy napon. — közvetlenül szüret előtt — újból bekukkantottam a szövetkezetbe. Hát amint ballagok végig az udvaron az istálló felé — mindig megbámultam a téesz 'lovait —, kivel akadok össze, mint az én Marisommal. Két vizesvödörrel cepeke- dett, a jószágokat akarta megitatni. — Jówapot, Mariska! — köszöntöttem. — Jónapot — válaszolt foghegyröl s igyekezett volna tovább. — Nem nehéz?' Hadd segítsek — ajánlkoztam. Nem felelt. Otthagyott faképnél. Meghökkentem. Netene, hát ez meg mit jelent. Gyorsan utána lódultam s az istálló ajtaja előtt megfogtam a karját. Kukán juták el “ '7e ha arra járok, mindig kikötök egy órácskára Sós Mihály bátyámnál. Neki teljesen mindegy, hogy mikor toppanok be, éjjel-e vagy nappal — soha nem zavarom a háza népét, mert az nincsen neki. Olyan jó negyvenes agglegény — erősen közeledvén az ötödik ikszhez —, egyedül él és felettébb örül, ha csuk rövid időre is, megoszthatja valakivel a magányát. Mondom, hébe-hóba bekukkantok hozzá, s egy-két pohár bor melleti éld is kurálgat unk. A múltkorában — estébe hajlott a nap — ismét felkerestem. Legnagyobb meglepetésemre nem ő nyitott ajtót, hanem egy negyven körüli, mutatós, barátságos asszony. Kérdezi, kit keresek? Nagy nehezen eldadogom, hogy kihez és miért jöttem. — A Mihályom? Lent van a pincében, éppen a bort fejti. Menjen le hozzá. Elindulok az udvar végébe. Magamban morfondírozok. Hm ... öregségére kapatos lett a tisztelt Miska bátyám. Huncut erriber, az biztos! No, de várjál csak ven kecske, most kiszekállak a gúnyádból!... Lebaktatok a grádicson. Orromai az új bor kellemes illata csapja meg. Az egyik hordónál ott bíbelődik Mihály bátyám a gumicsővel, amúgy is hosszú alakjáról kétszeres nagyság- ban vetít árnyékot a penészes falra a pislákoló gyertyaláng. Lépteimre megfordul. — No nézd csak., ki jön! Szerbusz, rég’ jártál felénk. Fogjad gyorsan a poharat! Koccintunk. De még le sem.nyelem az első pohárral — rettenetesen furdalt a kíváncsiság —•, mar biccentek is felfelé. — „Az” ki? — s rálcacsintok megértő cinkossággal, de közben a szemem azt vallja: rajta kaptalak, vén betyár! ő azonban nem jön zavarba, a világ legtermészetesebb hangján mondja: — Az asszony? A feleségem... Mit csodálkozol? ügy, ahogy mondom. — Hát meg ... meg ... — Meg hát, no, megnősültem! Mi van azon olyan csodálatos! Tán nem lattál meg ilyen magamfajta negyvennégy .... jó-jó, na, negyvennyolc éves öregcsontot megnősülni? ‘ Láttam én. De azt álmodni se mertem volna, hogy Sós mihály, a megrögzött agglegény valaha is beköti valakinek a fejét. Nekem mindig olyan antifeminista elvet vallott, hogy ha valaki megkérdezte volna tőlem, kit ajánlanék az Agglegények Klubja elnökéül, én minden teketória nélkül rávágtam volna: Sós Mihályt! S most íme megtörtént a hihetetlen! *- Ott ke&íLödött ‘Egyetértés Tsz lovakat adott el. Azaz, varjúnk csak! Még korábban kell kezdenem, no, hogy világos legyen az öszefüggés a Ló-ügy és az én házasa- dásom között —r fogott a mondókájába Sós Mihály. Felült a hordó tetejére, langaléta lábait egymásixi rakta, beletúrt deres üstökébe — ami nála mindig azt jelenti, hogy nem oszt kártyát másnak a szólásra legalább egy óráig —, aztán komótosan rágyújtott, mélyet szippantott, fhajd így folytatta: Már magam is elkönyveltem, hogy agglegény maradok. Nőm mondom, udvarolgattam én legény koromban, persze csak. amúgy lepke, módjára: ide is szálltam, oda is — csak megmaradni nem tudtam sehol. Anyám is^ folyton adta alám a lovat, hogy:" Ráérsz még, fiam, ráérsz. Apáa is harminc felé járt, amikor elvett engem. És milyen jól éltünk — hogy nyugodjon szegény békében. Nem is származik abból soha jó, ha két fiatal összeáll, hamar egymásra únnak, s már kész is a baj. Nőjjön be először a fejük lágya és csak aztán alapítsanak családot” Hát én hallgattam is anyámra, gondoltam, valóban ráérek még pár évig. Azám, csakhogy inire elszántam magam, hogy most már csakugyan asszonynak való után nézek — közbejött a háború. Engem is kivittek a frontra, s mivel fogságba estem, nem jöttem haza csak negyvenhétben. Amikor végre itthon voltam, akkor meg a fejerjß se látszott ki a munkából. Kicsi gazdaságom szinte teljesen tönkrement, anyám meghalt. No meg a tükörből se a' régi Sós Mihály pillantott rám vissza. Azt mondtam magamban: „öreg ember vagyok én már, ősz a hajam szála”, neked bizony befellegzett Sós Mihály, miattad már egyetlen lány se szökik ki este a kapuba... Egy szó, mint száz: alcartam is nősülni, meg nem is. Kifelé nem mutattam semmi hajlandóságot — de belülről csak reménykedtem. Vártám a jó szerencsére. De mivel hiába vártam, elfogott a méreg, s egyre jobban belelovaltam magam a gondolatba, hogy asszony kéne neked, Mihály. Itt a. faluban nem niagyon néztem körül — engem ne mosolyogjon meg senki! —. a környéken viszont annál inkább. De sehogy sem szolgált a szerencse. Szinte naponta böngésztem az újságokban a házassági hirdetéseket, s már-már arra adtam vén fejemet, hogy én is közzéteszek egy jeligés hirdetést — mert hogy engem ne mosolyogjon meg senki! — amikor váratlanig belépeti az éle6ia?a ^Si£ó-: ^ jjjjj p
