Észak-Magyarország, 1959. május (15. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-30 / 125. szám

%

eszakmagyarorszäg

Szombat, 1959. május 30.

Ballagj Károly, a nagy földrajztanitó

Ballagi Károlyt

tartották számon. Életrajzírói, s a különibözö lexikonok, monográfiáik szerkesztői nem említik földrajzi tárgyú könyveit és módszertani ta- tanulrmányait. Ezt a mulasztást szeretnénk pótolni e szerény megemlékezéssel. elsősorban azzal a szándékkal, hogy felhívjuk a figyelmet a közoktatás és a földrajztudomány Borsod megyei haladó hagyományaira.

Ballagi Károly 135 évvel ezelőtt, 1824 április 24-én születott á Szabolcs vármegyei Búj községben. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskolai tanulmányait Pápán és D ebneceniben végezte, mindvégig kitűnő eredménnyel. Tanári diplomáját a pesti egyetemen szerezte, majd Aradra ment nevelőnek.

Ballagi már kora ifjúságában élénk érdeklődéssel kísérte a reformkor társadalmi mozgalmait és politikai eseményeit. 1848-ban. a szabadságharc kitörésének hírére nyomban beállít katonának és mint honvéd végig küzdötte a dicsőséges csatákat. Bátorsága, hősi helytállása révén csakhamar főhadnagy lett. Már ezen kitüntetés birtokában vett részt Buda ostrománál, ahol súlyosan megsebesült.

1849-ben. a szabadságharc bukása után a pesti evangélikus gimnáziumhoz került segédtanári beosztásba. 1852^ben a kecskeméti retf. gim_ námimihoz helyezték, majd 1856-tól a nagykőrösi ref. főgimnáziumban tanította a német nyelvet és az irodalmat. 1860—1869-ig a nagykőrösi tanítóképzőiben tanárkod ott. Pedagógiai munkássága inellett tankönyveket, történelmi olvasókönyveket, módszertani tanulmányokat és életének utolsó évtizedeiben földrajzi' könyveket is írt és különböző kiadványokat szerkesztett. Tankönyvei közül a német nyelvtan 1848—1887-ig 13 kiadást ért meg. Ugyancsak népszerű volt »■Magyarország története« c. tankönyve is. mely 1861—1887-ig 23 alkalommal került kiadásra. Kiváló tehetségét, széleskörű tudását, pedagógiai tevékenységét é* tankönyvírói munkásságát méltányolva először Vas megye másodtanfelügyelőjévé, 1870 júniius 38-án pedig Sopron és Mason megye eQső tanfelügyelőjévé nevezték ki. 1880- ban került Misikolcra. ahol mini megyei tanfelügyelő működött.

\h\knlrnn a Széchenyi u. 91

lUlSKOlCOTl ^ alatti háziban

lakott. Itt írta »►Adalékok Borsod megye népiskoláinak történetéhez.

kapcsolatban a megye és Miskolc várog tanügyének jelen állapotával« című, több mint 200 oldalas könyvét. Ez a könyv kultúrtörténeti szempontból igen jelentős, mivel magában foglalja minden egyes Borsod megyei iskola rövid történetét és az 1884/85-ös tanév statisztikai adatait.

Életének utolsó évtizedeiben szív. ügyének tekintette a földrajzot. Megyénk tanítóit és. tanárait gyakran összehívta Miskolcon és részükre továbbképző előadásokat tartott. Hogy megkönnyítse a földrajz tanítását, előadásainak anyagából kézikönyvet írt »Vezárkönyv a földrajz tanításában-«, címmel. Ebben a több mint 80 esztendővel ezelőtt megjelent könyvében olyan elgondolásokat közölt ä földrajz tanításával kapcsolatban, melyek sok tekintetben még ma is helytállóak. Jól látta a földrajztanítás célját é.s gyakorlati jelentőségét. Igen fontosnak tartotta, hogy minden növendék »»hazájának ógal.ji, időjárási. hegy- és vízrajzi viszonyaival, valamint az általános és az egyes vidékeik különleges kultúrállapotai- val megismerkedjék.« Ennek pedagógiai jelentőségét azzal magyarázta, hogy ».. .a földrajz ösztönzi az észlelő tehetséget, fokozza a figy®h mezést, élesíti az értelmet, erősíti az emlékezetet, fölóbreszti a természet szépségei iránti érzéket, egészsége táplálékot nyújt a ' képzelet- 7>cik, és ápolja a beszédügyességet iS.-*'

Ballagi Károly módszertani könyvében tanácsot ad a földrajz tanítóinak a tananyag helyes kiválasztására, a közlés módszereire, az ismétlésre és a begyakorlásra, továbbá a szemléltetési eljárásokra. Nem elégszik meg csak a térkép és a földgömb használatával, szükségesnek tartja a képszemléltetést, az egyszerű kísérleteket, megfigyeléseket, táblai rajzokat, a domborzati viszonyok tanításánál azagyag- és homok-hegyek, síkságok és folyóvölgyek megformálását. Ezzel mintegy előfutára a terepasztali kísérletek bevezetésének. Nagy jelentőséget tulajdonít a tanulmányi kirándulásoknak is, elsősorban a lakóhely környék földrajzi objektumainak bemutatása és a megye- székhely megismertetése céljából vezetett iskolai kirándulásoknak.

Wíift.hnn a 38 törvénycikk a

iouo-uan, földrajz tanításával

kapcsolatban elrendeli, hogy az isr kólákat térképekkel és földgömbbel kell felszerelni. Ebben az időben legtöbb tanító nem ismerte a földgömb kezelését és a földgömbbel elvégezhető gyakorlatokat. Ballagi szükségesnek látta „A földgömb és egy kis csillagászati földrajz” című könyvének megírását (1870), melyben mértani előismereteket, csillagászati alapfogalmakat és tudnivalókat közöl, majd ismerteti a glóbus alkatrészeit és a glóbus használatát. Ezt 23 gyakorlati példával, ún. feladvánnyal egészíti ki, s az egész könyvet 35 ábra közlésével teszi szemléletessé.

Ballagi egyike volt azoknak, akik a felnőtt dolgozók körében végzendő tudományos ismeretterjesztő és felvilágosító munkát kezdeményezték. Ezt bizonyítja az is, hogy 1871—1874-ben Király Pállal együtt háromkötetes „Egyetemes íöld- rájz”-ot írt az újságolvasók, kereskedők, iparosok és általában a művelt nagyközönség számára.

Ballagi Károly 1888 november 21-én alkotómunka közben halt meg Miskolcon. Hirtelen bekövetkezett halála nagy veszteséget jelentett a megye tudományos és kulturális életében, s mélységesen megrendítette Borsod pedagógus- társadalmát, a miskolci tanuló ifjúságot. November 23-án a diákok és a pedagógusok -kísérték utolsó útjára az avasi református temetőben.

Dp halain nem semmisítette

ue naiaia meg azt amit éle_

tében tett. Tankönyveit, kézikönyveit és földrajz-didaktikai tanulmányait még nagyon sokáig használták a magyar iskolákban. Ballagi Károly — mipt e rövid cikkből is kitűnik — életének első felében nyelvész volt és csak később pártolt át a geográfiához. Ennek ellenére olyan földrajzi munkásságot fejtett ki, amely nemcsak megyénkben, hanem országszerte ismert volt. Legnagyobb érdeme, hogy — amikor bevezették a földrajz tanítását — megtanította a magyar nevelőket a földrajztanítás módszerére és a földrajztudomány szeretetére. Ballagi nem érhette meg tanításainak teljes valóraválá- sát, de útmutatásai, didaktikai elgondolásai ott-éltek és ma is ótt élnek a magyar iskolák földrajz- óráin.

Frisnyák Sándor

A könyv ünnepén

M

a megélénkül a város. Uj, kedves színfoltok jelennek meg az utcákon: a könyvsátrak. Megkezdődik a már hagyományos ünnepi könyvhét, amikor a könyvesboltok szinte házhoz viszik a tudás forrását* a könyvet. Talán valamicskét csökkent az utóbbi években á könyvnapok jelentősége — mondhatják sokan —, hiszen már messze vagyunk attól* amikor ünnepnek számított, ha könyvet vásároltunk. Ma már természetes életszükséglet lett a könyv és könyvesboltjaink a szürke, munkás hétköznapokon is olyan forgalmat bonyolítanak le, amilyenről a felszabadulás előtt, még a legnagyobb fővárosi könyváruházak sem álmodhattak az akkor tartalmatlanul, öncélúan rendezett könyvnapokon. Hétről-hétre új kiadványok egész sora hagyja el a kiadóvállalatok raktárait és kerül — sokszor a boltok polcain való pihenés nélkül — a kis magánkönyvtárakba, forgatják lapjait egész családok. Olvasó nemzet lettünk, ahol a könyv annyira hozzátartozik az élethez, mint a test fenntartásához a táplálék. Soha nem látott mennyiségű könyvet vásárolnak dolgozóink, munkások, parasztok, értelmiségiek egyaránt, mert tudják, megértették* hogy épülő új társadalmunknak mind több művelt és egyre műveltebb álkÖtóra, hasznos munkáiéra van szüksége és tudják, hogy a könyv a tudás forrása.

Valóban, ilyen értelemben csökkent a könyvnapok jelentősége. A mi társadalmunkban a könyvnap nem a tőkés kiadóvállalatok elfekvő készletei piacra dobásának „ünnepe”, hanem irodalmunk, íróink és kiadóvállalataink seregszemléje, demonstrációja. És ilyen értelemben ünnep a könyv minden barátja számára. Ünnepi seregszemle, amelyen bemutatjuk irodalmunk kincsestárának gyöngyszemeit, felhívjuk a figyelmet a legújabb alkotásokra. Ünnep, amelyen elsősorban demonstrálunk és nem kereskedünk.

Az idei könyvhéten ismét kivívják kiadóvállalataink, népünk és a határokon túl élő barátaink elismerését. Nyolcvannál több mű kerül kiadásra a könyvhéten, sokszázezres példányszámban és köztük figyelem- reméltóan magas százalékot képviselnek az élő magyar irodalom jelesei.

A régi hagyományokhoz híven, újra eljönnek az írók a vásárlók, az olvasók közé. Mennyivel más ez a kapcsolat ma, mint a régi könyvnapokon! Ma nem egy felsőbbrendű valaki ereszkedik csodálói közé, hanem azok az írók, akik többségükben az olvasó népből lettek, életüket annak soraiban töltik, problémái, gondjai, örömei közösek az olvasóéval. Ismerősként jönnek hozzánk és mi szeretettel várjuk és fogadjuk őket. Szeretettel köszöntjük a könyvhét megnyitása alkalmából hozzánk ellátogató Mesterházi Lajos írót, az Élet és Irodalom felelős szerkeéztőjét, Gergely Mihály Sándor írót, városunk szülöttét, a diósgyőri tárgyú, nagysikerű Józsáné című regény szerzőjét és Mezei András írót.

óriási méretekben nőtt meg a közönségnek az irodalom iránti érdeklődése. Ilyen hatalmas érdeklődés a kultúra iránt csak közvetlenül a fel- szabadulás utáni években volt. Akkor a kapitalista elnyomás szellemi rabsága alól felszabadult tömegek óriási aktivitással kezdték a kultúra elemeit elsajátítani, ismereteiket bővíteni, képzettségüket növelni; a legszélesebb tömegek váltak a kultúra befogadóivá, élvezőivé. A mai közönség érdeklődése sok tekintetben más jellegű. A mai olvasóközönség felnőtt, érett, amely nemcsak befogadja az irodalmi hatásokat, hanem igényével, magasfokú eszmei követelményeivel alakítja is az irodalmat. A közönség egyre inkább mint kultúrát formáló tényező lép fel.

Az ellenforradalmi nézetek nagy hangsúllyal hívták fel dolgozó népünk figyelmét az ideológiai és kulturális kérdésekre és fokozták népünk ideológiai éberségét. Ma az ideológiai és kulturális kérdések dolgozó népünk érdeklődési körében nem másod-, vagy harmadrendűek, hanem a legfontosabbak egyikét jelentik. Népünk megértette és magáévá tette pártunk művelődéspolitikai irányelveinek célkitűzéseit, kezdi gondjaiba venni az irodalmi és művészi élet fejlődését és ez nagyon helyes dolog.

Hisszük, hogy az idei könyvhét, kulturális életünk e hatalmas seregszemléje, győzelmes kultúrforradalmunk jelentős mérföld jelző je lesz. Első napján örömmel köszöntjük.

íz Ünnepi Könyvhétre jelenik megt

BERKESI ANDRÄS:

VIHAR UTÁN

11.

i/ a marás körülnézett. Ujját a szá^ jára tette.-,

— A szomszéd utcák tömve vannak ruszkikkal, meg bolsikkal, pszt! Az az utasítás, hogy a nők azonnal lépjenek le... pszt!... Amilyen gyorsan csak tudnak. Maga pedig, szakikám, sürgősen jelentkezzen az Akácfa utcában. Sürgősen.

— Én? — csodálkozott a férfi.

— Magát küldték ki, vagy nem?

— Én nem onnan jöttem — szabadkozott a férfi.

— Tudom, hogy nem onnan jött —• Kamarás gyanakvó szemmel körbe nézett —, de most azonnal menjen oda. Keresse Kohout urat. Nem felejti el? Kohout urat... De siessen!

— Maguk pedig — fordult az asz- szonyok felé —, ha fel akarnak vonulni, igyekezzenek a Dimitrov térre ... átcsoportosítás van ... — Ránézett az órájára. — De ha részt akarnak venni, akkor ,ki kell ám lépni.

— Szóval, nem innen indulunk? —> kérdezte az agárképű.

— Mondtam már, szaki. Menjen és értesítse a többi csoportot is.

Az agárképű eltávozott. Kamarás nézte, amint odament három-négy csoporthoz, mondott néhány szót és továbbállt.

— Na, mit beszélt velük? — kérdezték Koczóék, amikor a hegesztő behúzódott a kapu alá.

— Útba igazítottam őket — mondta az öreg.

— Nem voltak sokan — jegyezte meg Erzsi.

Koczó gondolkodott, felhúzta a szemöldökét.

— Ügyes taktikával dolgoznak. Elindítanak pár tucat embert, és a többiek menetközben csatlakoznak.

Fél óra múlva megérkezett az ösz- szekötő:

— A kommunisták fegyelmezetten vonuljanak fel a Körúton és követeljék a rend megszilárdítását. Provokálni nem szabad.

Perceken belül mintegy ezer ember állt négyes sorokban. Koczó és a sebhelyes, magas fiatalember haladt élőt. Kibontottak két-három nemzetiszínű zászlót és megindult a tömeg.

Ütemesen dobbantak a léptek.

Törzsi nézte a járókelők csodálko- zó arcát. Furcsa érzések kavarogtak benne. Félelem, büszkeség töltötte el a szívét. Ránézett Béla kipirult arcára. Vámos kissé görnyedt hátára és mintha szűnt volna a félelme. Aztán hátrafordult. Látta, hogy a járókelők közül sokan csatlakoznak a menethez. Valahol a sor közepe táján, mint egy megzavart madár, félröppent a kiáltás: — „Ren-det a-ka-runk!” Erzsi halkan mormolta maga elé:

— Ren-det a-ka-runk... — Aztán átvették a többiek is. Először csak halkan, majd egyre erősebben és pár perc múlva már ezer torok kiáltotta és ezerszeresen verték vissza a sérült házfalak:

— „Ren-det a-ka-runkV'

Az első sorok elején magasba emelkedett egy vörös zászló. Belekapott a csípős decemberi szél, kavarta, lobogtatta...

Karhatalmistákkal tömött teherautó robogott el a sorok mellett. Nevető arcok, biztató szemek kísérték útját.

A házak mentén összezsúfolódott a tömeg. A vörös zászló láttán eltorzultak az arcok, gúnyos kiáltások röppentek, öklök emelkedtek a magasba fenyegetően.

A kommunisták egyre szaporodó csapata tovább vonult a romokkal sebes pesti utcán, tovább vonult a vérrel áztatott köveken...

Az alacsonyan úszó szürke felhők betakarták az eget.

Erzsi azt hitte, leszakad a feje. Először éles, szúró fájdalmat érzett, aztán lüktetni kezdett az agya. Lába megroggyant, gyomra kavargóit és ha Béla nem fogja meg a karját, elvágódik. Fájdalmában kiáltani akart, de torkán akadt a szó, amikor kabátján meglátta a végigpergő, piros véf- cseppeket. Tenyerét a homlokához szorította. Ragadós nedvességet érzett. Homlokából ömlött a vér. Könny fátyolos tekintete előtt megmerevedett az eltorzult arcú tömeg, a követ dobálók vad serege.

Munkáslábak ezreinek ütemes dobajától rengett az utca, felharsant a kiáltás és megremegtette a leszakadt villamosvezetékeket, osszekoccantot- ta a csupasz körúti fák esőverte ágait, aztán feltört a magasba, diadalmasan lebegett és csapkodva szárnyalt a vörös zászlókkal mene- telők felett: „Mun-kás ököl, vasököl, oda sújt le, áho-vá köll!” És dobbantak a léptek és harsant az ütemes kiáltás.

A lány szívét marokra szorította a rémület. Gyermekkorában, amikor egyszer beszakadt alatta a jég, akkor félt így, mint most. Mint dögkeselyűk sötét raja, úgy repültek feléjük az apró, diónagyságú kavicsok, az ökölnyi tíazaltkövek, a fél- téglák és a házak ablakából, a kö- művesállványokról a malter, a mész. És az egyik ház ablakából lövés dör- rent. A vörös zászló mögött felbukott valaki, de a zászló tovább úszott a levegőben.

Kiáltani akart ő is. Szerette volna átvenni a jelszó ütemét, de nem jött ki hang a torkán.

„Ren-det aka-rurik!”

A falak ezerszeresen verték vissza az elszánt csapat kiáltásba sűrűsödött akaratát. A vörös lobogó alatt menetelők úgy törtek előre az úttest két oldalán összeverődött tízezrek között, mint tiszta vizű hegyipatak piszkos szürke, hordalékos medrében. A lány látta a feléjük nyúló, fenyegető öklöket, hallotta az oCsmány szitkozódást, perzselte a becsapottak, a félrevezetettek szeméből áradó vad gyűlölet és tudta, hogy ott kering fejük fölött a tragikus összecsapás feketepiros réme. Látta Béla összeroncsolt bokáját, Kárász vérző fejét, Gúlás felhasított arcát, és érezte maga is a kínzó, lüktető fájdalmat a fejében. Rettegve várta, hogy a hamis jelszavakkal megszédített tízezrek megrohanják a rendet, a nyugalmat, békés építést akaró ezreket, akik ma még kevesebben vannak, de mégis ők az erősebbek, mert hitben, lélekben, igazságban gazdagabbak. A szörnyű percek félelmet szültek. Eltemették az elszánt akaratot, s felnövelték helyette az ösztönt. Élni! Élni! Élni, bármi áron is!

És eltűnt minden, elmosódtak az évek szép emlékei, elmosták a kegyetlen pillanatok. Menekülni, amíg nem késő! Menekülni, mert mit ér az élet, mit ér az igazság, ha gyűlölet keríti be? Mit ér az áldozat, miért áldoz, kiért áldoz? Menekülni! Élni* Fiatal teste nem arra teremtődött, hogy széttapossa a vak gyűlölet.

A vér elborította a szemét, nem látott, de érezte Béla erős karját. Aztán a vérző Kárász is a hóna alá nyúlt, és most már ketten támogatták. Érezte a vér sós ízét, felzaklatott tudatában szétszakadt a múltat takaró homály, megjelent emlékezetében a lábánál felakasztott ember megcsonkított teste, érezte a megkínzott hős elevenen égő húsának édeskés szagát, látta a mártír bicskával kivágott szívét a céda undorító tenyerében... és remegett és félt. Thalami ismeretlen erő mégis fog- * va tartotta. Ott tartotta a gyilkos kőzáporban, a dobbanó léptekkel haladók között, akik tovább meneteltek. S mintha valaki kiáltott volna, de a kiáltás belőle jött, szerelmes, hű szíve kiabált: „Ne félj! Győzd le a gyengeségedet! Erős vagy! Ne az elbutított, fenyegető tízezreket nézd, előre nézz!

öt nézd, a v.örös zászló mellett menetelő magas férfit. Látod friss forradásoktól, ütlegektől elcsúfított arcát? öt nézd, őt, aki a halálból jött vissza közétek, és most már megint testével védi a vörös zászlót. És apád is itt van, Bruckner József kazánfűtő és béna lábával vonszolja magát előre. Vámos is, pedig mi zártuk be ártatlanul és évekig a magánzárka mélyéről álmodott a jövőről.

v Társaidat nézd, akik vérző fejjel, tépett ruhával, egymást támogatva és erősítve lépnek melletted. És nézd az asszonyt, ott előtted. Egyetlen gyermekét orvlövész golyója terítette le és látod, mégis megy előre, ősz haján csillog a piros vér, a hűség pecsétje. Nézd az ismeretlen munkást, a katonát, az orvost, az öreget, a fiatalt: Nem fagy ajkukra a kiáltás, arcukat nem sápasztja el a félelem. Őket nézd, akik sebezhetők, de

le nem öyőzhetők. Lángol az arcuk, akár a fejük felett lebegő, legyőzhetetlen vörös zászló, az ezerszer megtépett, drága tűzmadár, amelyet ők emeltek, ti emeltetek magasba, hogy soha többé, soha többé ne hulljon a porba.

Erzsi érezte, hogy tüzel az arca, érezte, hogy szívébe viszatér a dac, testébe az erő. Ajka átvette a dübörgő jelszó mindent elsöprő ritmusát, lába már keményen dobbant. Szemét a vörös zászlóra szegezte, melyet vasmarokkal fogott az öreg Riegler. Szívét büszkeség töltötte el, a pionírok büszkesége, átélte a forró pillanatok történelemformáló erejét. Érezte, hogy azok, akik most ott menetelnek konok akarattal a tépett, vörös zászló alatt, hulló vérükkel történelmet írnak, ők az igazi forradalmárok, a 17-esek, és a 19-esetz igaz utódai, ők a párt, a vérben, szenvedésben újjászületett párt első katonái. Mert van már párt, van már élcsapat, van már cél, van már erő...

Megmozdult a tömeg és mint a gátját szakító fekete áradat, rázúdult a kommunisták csapatára. Karok emelkedtek a magasba, hullt a kőzápor. Riegler kezében megingott a zászló. De ott termett Vas Béla, Doktor, Koczó, Vámos ... Kárász kezében megcsillant a hatalmas csökulcs, Képes öklében a vasrúd... Csak megingott a zászló, csak megingott, mert nincs többé hatalom, mely kitéphetné az acélos kezekből.

Valahol egy nő ajkán felcsendült a munkáshimnusz, a kommunisták harci dala és az ének ütemét átvették a többiek: „Föl, föl, ti rabjai a földnek...” Éneklik a dalt, magasra emelik a zászlót és mennek. Már nincsenek egyedül. A munkás-paraszt hatalom hűséges fiai, a forradalmi ezred karhatalmistái törnek előre. Munkások és tisztek... Elől egy tábornok, mellette Simon alezredes, az öreg, ősz hajú Bruckner ... honvédtisztek ... Lövések dörrennek és felcsattan a hurrá!

A z erő tört előre a pesti utcán^ És lebegett a vörös zászló, dob1 bánták a léptek a véráztatta köve1

ken. Mentek előre, megállíthatalla* nul, mint az idő... A párt menetelt, az újjászületett, a legyőzhetetlen párt.