Észak-Magyarország, 1959. április (15. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-19 / 91. szám
4 CSMRMAti í ABirn« Jt Ao Vasárnap, 1959. április 19. SCHULLER TÍZÓRAIJA h'/Y.\r Liihi/Lr/*ei mellékutcába vitt utam.Men- ßöJ nui/viirot>L tem a fces/ce7ly> macskaköves járdán, s egyszer csak ismerős arcot látok. Húsz éve, hogy utoljára láttam ezt az arcot. Húsz éve, még az iskolában. És az arcban Schultert ismertem fel. A rongyos, az éhes Schultert, aki a Pipacs utcában lakott, arra, ahol az apró házikók az Avas penészes oldalának vetették hátukat. Onnét járt be Schuller az iskolába. Télen „váltott” műszakban járt az öccsével. Csak egy pár cipőjük volt... Úgy emlékszem erre, mintha ma lett volna. Fakó, agyonfoltozott és hatalmas zakót hordott Schuller. Az egész osztály rajta nevetett. Különösen akkor, amikor Martinkó, a vaskereskedő fia úgy fogalmazta meg Schullert, hogy „nem ő hordja a zakót, hanem a zakó őt.” Mi nevettünk ezen a tréfán, Schuller pedig sápadtan, félszegen állt a gúnyolódó kör közepén. Schullert éhenkórásznak tartották. Mert ő sohasem hozott tízórait. S ha meglátta valamelyiket, hogy kenyeret vagy zsemlét eszik, odament hozzá és kért tőle. — Adján neki abból — mondta érdekes kiejtéssel, könyörgően. Kezét előrenyújtotta, és a szeme vadul, kérőn villogott. — Akkor is megeszed, ha a cipőm talpát megtorlóm vele? — nevetett egyszer Schuller szemébe Martinkó, a vas-nagykereskedő fia. Húsos ajkai közé közben erőszakkal tömte a vajas-szalámis zsemlét, s pudding-színű orra, amely félöklömnyi csomóban végződött, rázkódott a kéjes élvezettől. C<mrln í/í »hecc” volt. Schuller még így is megl^SUaa JO ette a zsemi£t. Ette? Nem, valósággal falta a szendvicset. Embert én még úgy enni nem láttam. Engem polgáriba írattak be. Schuller maradt az elemiben. Később annyit hallottam róla, hogy otthagyta az elemi iskolát és a gyárba ment dolgozni — 12 éves lehetett akkor. Ott állt előttem. Levetette kabátját, csak úgy, ingujjban dolgozott. Egy szoba-konyhás ház körülkerítésével foglalkozott. A ház kicsi volt, de kőből és téglából épült, félemelet magasságban. Falai még vakolatlanok, de a franciaerkély es ablakot fehér csipke- függöny takarta. —: Szervusz, Schuller! —• kiáltottam kitörő örömmel. — Szervusz! No nézd csak, hát te élsz? 1Bevallom őszintén, lopva a Kezetraztunk. tenyer^e néztem. Mert én ezt a kezet mindig tenyérrel felfelé láttam magam előtt, ha eszembe jutott. Most éllel nyújtotta felém. Beszélgetésre egy hét is kevés lett volna. Sok minden történt azóta vele is, velem is. Schuller most lakatos. Ahogy mondta, világéletében az volt. Amíg beszélgettünk, egy tíz év körüli fiúcskára leltem figyelmes. Megállt mellettünk és pislogott ránk. — Ez a fiad? — Eltaláltad. Hasonlít rám, ugye? Valóban. A szeme, a vértelen ajak, az arc, a fitos orra, minden, minden a húsz évvel ezelőtti Schullerre emlékeztet. De valami mégsem! Az a Schuller más volt! Alapjában véve más volt. Mi hiányzik erről a gyerekről? — A zakó! — kiáltottam fel. — A te nagy, foltos zakód! A meglett férfi, aki gyermekkorom perceit juttatta eszembe, szomorkásán elmosolyodott. Mintha egy kicsit szégyellné magát, meg mintha büszke is lenne. — A zakó is, de még más valami is. Figyelj csak rám — súgta. Szigorú apaarcot vágott és a gyerekhez fordult. — A tízóraid? A hl* ulls>r a földre sütötte tekintetét. ElJi hlS ocnuuer pityeregte magát. — Nem volt időm a szünetben... Fociztunk, — táskájából reszkető kézzel egy szendvicset és piros almával töltött nylonzacskót húzott elő. Bűnbánóan nyújtotta oda apjának. Schuller rámnézett. Hirtelen a zsebébe nyúlt és egy kétforintost vett elő. — Na, itt van fagyira... Különben majd este számolunk. A vasárnapi matinétól azt hiszem elbúcsúzhatsz. A gyermek elszaladt. — A vakolásra nincs pénzünk ez évben. Esetleg szeptemberben... Ruha kell, tudod, itt a tavasz ... Nem engedhetem őket így iskolába. Gondosan megtörölte a fia tízóraijának szánt almát és beleharapott... BARÁTH LAJOS Borsodi földrajzírók és csillagászok a XVI—XIX. században frisnyák Sándor előadása az Értelmiségi Klubban BORSOD- AB AU J-ZEMPLÉN megye haladó földrajzi hagyományai a XVI. század első felére nyúlnak vissza. Benczédi Székely István szikszói iskolamester geográfiai munkássága jelenti a kezdetet a megyénkben folyó földrajzi ismeretterjesztés történetében. Benczédi az 1538-ban megjelenő „Kalendárium magyar nyelven” c. munkájában az általános tudnivalókon kívül először közöl magyar nyelven földrajzi jellegű írásokat. Ezután egész sor olyan geográfus élt megyénkben, aki országos, sőt európai hírnévre tett szert. Különösen kiemelkedő munkát végzett Szep- si Csombor Márton telkibányai taAz ifiúsácr énitkezésfi A kraiwpy szintetikus kaucsukgyár építkezése sokezer csehszlovák fiatal szívügye. Ez évben teljes ütemben megindul a munka. nító, Csécsi János sárospataki tanár, Benkő Sámuel miskolci polihisztor, Vass Imre földmérő és Ballagi Károly megyei tanfelügyelő. Rajtuk kívül csaknem ötven olyan tudósról, tanárról, iskolamesterről, orvosról és természetvizsgálóról van tudomásunk, akik földrajzi és csillagászati ismeretterjesztő tevékenységet fej* tettek ki. Haladó geográfusaink mel lett voltak olyanok is, akik a tudományos vizsgálódás helyett a földrajzi jelenséget babonás, misztikus, vagy éppen vallási alapon igyekeztek megmagyarázni. Pl. Kisztei Péter gönci prédikátor az üstökösökről írt könyvében „a bé vett szokások szerint jövendölt az égi jelekből”. Egy miskolci csillagász pedig 1821-ben a kopernikuszi tanokkal szállt szembe és azt bizonygatja, hogy a föld forgása józan ésszel fel nem fogható. BÜSZKÉK VAGYUNK ARRA, hogy a borsodi geográfusok többsége a haladást, a természettudományos gondolkodást és a hazai földrajztudomány fejlődését szolgálta. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyében folyó földrajzi ismeretterjesztő és kutatómunka több mint négyszáz éves történetét fiatal geográfusunk, Frisnyák Sándor, a TIT természet- tudományi szaktitkára dolgozta fel többévi kutatómunka alapján. Kutatási eredményeiről a Borsodi Földrajzi Évkönyv 1959-es kötete részére írt tanulmányt, s ugyanerről április 22-én este 7 órai kezdettel az Értelmiségi Klubban tart tudományos előadást. FARKAS GYULA tanár, a TIT földrajz-geológiai szakosztályának tagja. ahol öröm dolgostul Járás, IZGŐ-MOZGÓ UTTÖRÖCSO- PORTOK, őszbevegyült hajú énekkari tagok, lázasan rendező pedagógusok, népművelési dolgozók fogadták Szerencsen, a cukorgyári kultúrotthon nagy udvarán, a vonattól érkező bíráló bizottság tagjait. Az ízlésesen berendezett, modern kultúrotthon dísztermében hallhatták egymást Hegyalja, Hegyköz, Hennád völgye és Miskolc dalosai. A találkozót már alkalmunk volt a Tavasza Zenei Napok plakátjain olvasni. A szereplő tizennégy énekkarból öt felnőtt kórus volt, a többi a boldog utánpótlás reményét keltő úttörő együttes. A jól pergő rendezésnek köszönhető, hogy egy óráig mindenki bemutathatta műsorát. Az egész dalostalálkozón valami boldog ünnepélyesség érződött. Mi okozta ezt? A nagy összefogás, amely a járási tanács vezetősége és a helyi pártvezetőség részéről látszott s mindkettőnek — az énekkarok s a kórusvezetők: munkája iránti — megtisztelő jelenléte. A bemutatót Aranyosi István, járási népművelési felügyelő vezette be, majd Kovács Antal elvtárs mon- dptt lelkesítő szavakat a pártbizottság részéről a jelenlévő ifjaknak és felnőtteknek Az egész műsort, végighallgatta és — úgy éreztük — saját dalosaiért végigizgulta maga a járási tanácselnök is: Koleszár István elvtárs. A zárószót Benke János elvtárs, a járási tanács elnökhelyettese mondta s osztotta ki az okleveleket és ajándékokat is a kórus- vezetőknek. ÖRÖM OTT DOLGOZNI, ahol ilyen lelkesen vesznek részt a vezetők is a zenei megmozdulásokon! Kiemelkedő eredményt mutatott a szerencsi általános fiúiskola kóru-. sa, Tóth Miklós vezetésével. Meghatóan kedvesek voltaic a tarcali alsótagozatú kis furulyások, pirospety- tyes szoknyócskákban, jól hangolt furulyákkal, a fehérhajó tanítónénijükkel: Mészáros Ferenonével. Megérdemlik, hogy egy megyei bemutatóra is behozzák mindkét együttest. Sok muníka és fáradság volt a többi együttes munkájában is, ha még ezt a kiemelkedő eredményt nem is érték el. így elsősorban Puskás Károly szerencsi leánykórusára kell felfigyelnünk. A járás egyik legjobb énektanára most nem tudta azt a képet tökéletesen kihozná, amit kiváló szakmunkája mellett várnánk. A kórus valószínűleg az influenza okozta rekedtség n nem olyan tiszta, mint már más ízben hallottuk. Feltétlenül tanultak a dalosbemutatkozáson a tallyai, bekecsi, tiszalúci, erdőbényei, tarcalá, prü- gyl általános iskolások, hogyan kell halkan, tisztán énekelve elmondani egy-egy zeneszerző elképzelését. A felnőtt kórusok közül az abaúj- szántói énekkar, Bakonyi Béla karnagy vezetésével, felfrissített, üde hangokon szólt. A farkaslyuki bányászok kórusa már Miskolcon is feltűnt a Zenei Napok megnyitása alkalmával, igen jó karnagyuk — Vámos József — szép eredményt ért el velük. A miskolci KlSZÖV-kó- rus, Engi István vezetésével már ismert rutinjáról. Mindhárom kórus jó példát mutatott a most induló felnőtt kórusoknak s kívánjuk, kövessék a példát, a szántói énekkar jeligéjére érezzék, hogy »boldog, aki énekel.-« HIÁNYZOTT A MŰSORBÓL három szép szám. Szeretnénk tudni, a szerencsi munkásé nekkar miért vonta meg tőlünk ezeknek az élvezését? S miért nem használják ki azt a helyzetadta lehetőséget, hogy kitűnő karnagyuk munkáját hasznosítva, annak eredményét be is mutassák? Erdélyi Lásdóné ^ T1 f i lm jegyzetek mvwvwuuu «fwvwwuww uvtwwwvwu Érettségi után Csehszlovák film. A csehszlovákoknál is komoly problémát jelenthet, hogy a vidékről városi iskolákba került fiatalok, az iskola elvégzése, képesítésük megszerzése után, nem akarnak visszamenni vidékre és foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy a városban maradhassanak. Inkább más munkaterületet is választanak, csak ne kelljen megválniok a várostól, amelyet az iskolai évek alatt megszoktak, megszerettek és a vidéknél kellemesebb lakóhelynek éreznek. Erre utal a most bemutatott Érettségi után című film meséje, mondanivalója egyaránt. Egy ápolónőképző iskola végzős növendékei — annak ellenére, hogy egyetlen prágai sincsen köztük — mindenképpen Prágában akarnak maradni. Ide köti már őket a meg- szokottság és ide köti sokukat az udvarló, vagy éppen vőlegényjelölt is. Minden eszközt megpróbálnak, hogy maradhatásukat biztosítsák, még öngyilkossággal is fenyegetőzik egyikük, de nem tudnak változtatni az elhatározáson, ősz- szefognak, hogy tanulmányi eredményeiket lerontsák, hátha ez segít. De nem. Menni kell vidékre. Alvajáró Végső ötletként néhány an hirtelen férjhez mennek, abban a hiszem- ben, hogy így férjük révén a fővárosban maradhatnak. Egy ilyen hirtelen házaspárnak néhány kalandos napját kísérjük végig, elhatározásuktól — a lakáskeresés és a szülőkkel való összetűzés gondjain át — addig, amíg végre mindketten belátják, hogy eddig helytelen úton jártak és elindulnak vidéki munkahelyükre. A helyes mondanivalót — a magasabb képzettségű fiatalok vidéken való elhelyezkedésének szükségességét — a film csak éppen sejtteti. Éppen a derűs prágai képek bemutatásával szinte alátámasztja a fiatalok helytelen álláspontját és nem indokolja kellően a filmtörténet-végi hirtelen változást. Általában a film meséje eléggé vérszegényen szolgálta az eszmei mondanivaló kifejezését. A rendezőnek sem sikerült a szövegkönyvi hibákon segíteni. A cselekmény bonyolítása nem egyenletes, sok helyen vontatott- vak hat és ezért csak némileg kárpótol Prága szépségeinek sétotköz* beni bemutatása. Bonifác Francia film. A könnyű szórakozások, a mu- ^ láttató filmek kedvelői nagy izgalommal várták Fernandel, az ismert és — egyes korábbi filmjei alapján — nálunk is népszerű francia komikus új filmjét. A film bemutatása után csalódottan kellett megállapítaniok, hogy kedvencük és maga az egész film, messze alatta marad a várakozásnak és meg kell állapítani azt is, hogy azt a népszerűséget, amit Fernandel az Apa lesz a fiam, az Első számú közellenség és más filmekben megszerzett, mindinkább kezdi elveszíteni újabb filmjeivel, például az ötlábú birkával, vagy éppen a most bemutatott Alvajáró Bonifáccal. Hihetetlenül alacsony kultúrigé- nyű nézők kívánságaihoz szabták ezt a filmet alkotói. Egy. még bohózatban is elfogadhatatlanul valószínűtlen mese pereg a néző előtt, amely látszólag elsősorban Fernandel figurájára épült, de ő sem tud abba életet önteni. Grimaszai, tétovázó mozdulatai már Százezer Jawa A csehszlovák motorkerékpárgyá- rak legalább százezer motorkerékpárt akarnak exportálni a világ több mint száz országába. Ez körülbelül tízezerrel több, mint a világrekord, amelyet Nagybritannia tart 1951. évi 90 000 exportált motorkerékpárjával. Nagy sikereket értek el a csehszlovák motorkerékpárok a sport terüleelcsépeltnek hatnak és ha fel is csattan gyakran a nézőtéren a nevetés, azt semmiképpen nem a művészi szellemesség szüli, hanem a sűrűn egymásra halmozott, legolcsóbb vásári trükkökkel operáló helyzetkomikumok sorozata. Nevet rajtuk a néző, de félperc múlva már el is felejti és ha előadás végeztével visszagondol a filmre, nem tudja megmondani, min nevetett. A film tipikus példája a nyugati kommerz-filmbohózatoknak. Nem kíván nemesen szórakoztatni, nem kíván semmilyen eszményt szolgálni, pusztán — a várható érdeklődés folytán — kasszasikerre törekszik. Ez jó üzlet lehet a tőkés filmvállalkozóknak, de nem lehet jó film nekünk. — Még akkor sem, ha a minden bárgyúságon nevetni tudó és elsősorban ilyen szellemi termékekkel táplálkozni akaró közönség minden előadáson megtölti a nézőteret. (bm) és CZ exportra tén is. A legnagyobb és legnehezebb nemzetközi versenyben, a Hatnaposon, a háború előtti években néhány aranyérmen kívül semmiféle jelentősebb eredményt nem ért el Csehszlovákia. 1947 óta a csehszlovák vei> senyzők Jawa és CZ gépeken ötször győztek a főversenyben és hétszer nyerték el az Ezüst vázát.
