Észak-Magyarország, 1959. április (15. évfolyam, 76-100. szám)
1959-04-04 / 79. szám
uÉfe#, fife®. At ««ZÄKMAGYAKORSZAK 7------- -......................- I ii ...—-----—-—• •■ K azincbarcikai uze móri ások ” f> ' • - ^ x- W; ,y Kazincbarcika, az egykori kis bányászfalu is sokat fejlődött a fel- szabadulás óta. Az épölő Békeváros környékén új, hatalmas gyáróriások hirdetik felszabadult munkásosztályunk alkotókedvét. A képen látható erőmű hazánk egyik legnagyobb és legkorszerűbb üzeme. Megyénk e szép büszkesége nemcsak a környező üzemeknek, de Budapestnek is szolgáltat vföamosenergiát; A kazincbaircikiaá szénosztályozó is jelentős helyet fogába! el Borsod megye modern üzemei között. A felszabadulás óta épült üzemóriés nagy szerepet játszik a borsodi szén minőségének javításában, egységesítésében; Naponta száz és száz vagon szállítja ide a környező bányák szeneit. hály 7 hold, meg a kaszáló, amit már tegnap kijelöltünk... Árvái Lajos 10 hold, meg a kaszáló, mellette, a hídtól lefelé... Ambrus András 6 hold és a kaszáló, a patak túlsó partján ... A szőlőket is felosztjuk, de erre csak a jövő héten kerül sor, ha a mérnök felméri az egészet... Ilyen szorgalmat még sohasem látott az egykori grófi határ. Szaporán ■mérték a földet, zsinórt húztak, cölöpöket vertek. Megváltoztak a mes- gyék s mire feljebb szállt a köd, feldarabolták a földet. Mindenütt ott fehérlett a frissen faragott karó, az újgazdák nevével. —• Szomszédok lettünk, öcsém szólt az öreg Rábai Kovács Péternek. r— Eddig is azok voltunk —* válaszolt amaz röviden s már indult volna tovább, de Sándor bácsi megállította: Azok, de akkor más volt... Mindig úgy beszélsz, te Péter, hogy ne passzoljon a szó... igaz, szomszédok voltunk, de csak azért, mert együtt szántottunk, vetettünk, küszködtünk ... de nem magunknak. Emlékszel? Tavaly ilyenkor még az intéző úr parancsolgatott. Kovács Péter felegyenesedett, az intéző emlegetése valamit eszébe juttatott, mert hirtelen olyan vörös lett az arca, mint a felkelő nap, amely már ott úszott a tokaji Kopasz-hegy felett. *== Ha most a szemem elé kerülne, beverném cölöpnek a gazembert! Az anyja úristenül ~ Csak most már siessen a jó idő — terelte el a beszéd fonalát az öreg, mert nem akarta, hogy az emlékek, a. sok keserves év az ő szívét is ösz- szeszorítsa, mint a Kovács Péterét, aki talán mindegyiküknél jobban gyűlölte az intézőt, amióta beállt az uradalomba. VETNI KELLENE ss motyogta tovább Rábai. ==» Vetni, mert elmaradunk ... Kovács Péter az ölezővel haladt tovább, Sándor bácsi meg árkot húzott az árok és a kőfal között. Lassan eltávolodtak egymástól. Egészen kivilágosodott. A patak parton már rügyekbe pattant a füzes, az utak mentén, a fák tövében s mindenütt a végtelen mezőn zöldülni kezdett a fű. A megújuló természet, a párolgó föld friss illata kavargóit a levegőben. Már szépen idelátszottak a távoli szőlőhegyek. A nagy művész, a tavasz egyre sűrűbben szórta a remény színét. Most már minden tisztán látszott a felkelő nap fényében. Az öreg Rábai, meg a többiek szinte hallani vélték, amint az örök forradalmár, a tavasz lerázza magáról téli rabláncait, hogy felvidítsa az emberi szíveket. Mert a tavasz mindig fiatal, örök fiatal, friss, erős, biztató, s nemcsak a rügyeket, lombokat, a föld ezernyi virágát, az embert is serkenti, erősíti, mint a jó orvosság a beteget. A NAPSUGÁR, a tavasz minden varázsa szétömlőit a párolgó földeken, tiszta friss levegőt árasztva az emberekbe, akik valamennyien érezték: más ez a tavasz, mint a többi. Szebb ... frissebb a levegő... szabad az émber... Már szépen látszott a távol, a szőlőhegyek, a teg)iapi cselédházak hosszú sora. A tokaji hegy is ott kéklett a füzes mögött s mikor Rábai Sándor bácsi a föld végén újra összetalálkozott szomszédjával, már teljes fényességében ragyogott a táj. Az öreg a földet kapargatta a kapájáról, fel sem nézett, úgy szólt oda Kovácsnak: — Látod, felszállt a köd... a mi életünkről is felszáll... — Fel — válaszolt mosolyogva Péter s még mondani akart miamit, Április 4 FÁINTOS ÉLET tisztel elére 15 tonna kábel — terven felül Az április 4-i versenyben született ez a túlteljesítés a December 4. Drótműben. A gyárat ez főleg az exporttervek teljesítéséhez segíti hozzá. így az indiai export- kötelezettségnek hiánytalanul eleget tehetnek. Igen jelentős esemény volt a vállalat életében a tegnapi nap: 800 000 forintot oszr tottak szét a dolgozók között jutalom- és nyereségrészesedés címén. • Átvették a vándorzászlót Meleg ünnepség keretében vették át jó munkájuk elismerő jutalmát, a Minisztertanács és a SZOT vándorzászlaját a Hejőcsabai Cement- és Mészmű dolgozói. 2 250 tonna cementtel gyártottak többet a negyedévi terven felül. Tegnap 60 fő között 25 000 forint jutalmat osztottak szét. Kitüntettek 15 munkást kiváló dolgozó jelvénnyel. • Húsz nappal előbb készül el a korszerű gy érmek kórház Vatmh néni “UerLlf el! áll a csodálkozástól. Sok furcsaságot megélt életepárja oldalán, közel ötven esztendő alatt, de ilyet, mint ez az utóbbi, hát ilyet még nem. Hogy a csudába ne, amikor ma reggel, borotválkozás közben egyszercsak megállt a kés a Lajos bácsi orra előtt, huncut szemét rávetette s így szólt hozzá: — Mondd csak, Kati lelkem, voltál-e már naccságos asszony? Azzal a borotva tovább, ficánkolt ,a borostás állón,.Lajos bácsi meg az istenért se mondott volna egy szót se többet. Hát lehet ezt érteni? Balogh néni már az este, jobban mondva közelebb az éjfélhez, mint az estéli harangszóhoz, tudta, hogy valami nincs rendjén az öreggel. Nem szokott ilyen későig elmaradni, ha meg igen, beszámol távollétének okáról. Az éjjel hiába kérdezte, Lajos bácsi csak annyit felelt, hogy a tsz- irodán volt. Se többet, se kevesebbet. Nem is vacsorázott, csak lefeküdt, magára húzta a dunyhát és sóhajtozott. Meg szívta a cigarettát, egyiket a másik után, egészen reggelig. Kati néni nem forszírozta a dolgot. Gondolta, majd kiönti a szívét az öreg, ha akarja. De az öreg nem akarta. Nem szólt és nem kérdezett egyebet, csak reggel annyit, hogy „voltál-e már naccságos asszony?” Még hogy ő, Balogh Lajosné, szüle— Sehol. Kati néni azt se tudta hirtelen, szaladjon-e vagy ott a helyszínen sajnálja Lajos bácsit. Egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy zsebkendőjével a könnyeit itatta. — No, azért ne sírj. Tudod, lelkem, Katikám, nehéz lesz megszokni. Mert ebből a hatvannyolc évből még óra is kevés volt, amit ne munkával töltöttem volna el. Hiszen tudod, no... És hát igaza is van a vezetőségnek. Kiöregedtem, a reuma is többet kínoz, mint békét hagy. Majd csak él- éldegélünk lassacskán ... Balogh Lajos bácsi esetének híré hamar elterjedt a szomszédok körében. Ebben persze ludas volt Kati néni is, akinek sehogy nem fért a fejébe, miért hagyta ott a szövetkezetei az öreg. Mert bár igaz, nem való már neki a munka, dehát a téesz- ben kaphat könnyebb munkát is, ha kér. Eddig annyira bele volt gaba- lyodva a közösbe, hogy élni se tudott nélküle, most meg egyszerre .. . No, dehát valamiből csak élni keil! percenként nyílt az OifF/:eí£ ajf.ó Baloghéknál. Elsőnek a Bóta András jött, aki hosszú idő óta vacillált, belépjen-e vagy se. — Igaz-e, szomszéd, hogy nem dolgozik többet a csoportban? — kérdezte. Lajos bácsi magyarázkodás nélkül felelte: — Igaz. Aztán a Csutorás-Kerekesné következett. — Tegnap történt a dolog? — kíváncsiskodott. — Tegnap, a vezetőségi ülésen. kopogtatott. Ö semmit nem kérdezett, A határidő úgy ígéri, hogy június 30-án adja át a Bányászati Építő Vállalat az ország egyik legkorszerűbb, legjobban felszerelt gyermek- kórházát. Az építők azonban vállalták, hogy a határidőt lerövidítik, s most elmondták az építkezés vezetői, hogy a munka jó ütemben halad és az ünnepi verseny is biztosítja ezt. Juhász János építésvezető kezdeményezésére még az év elején elhatározták az építővállalat dolgozói, hogy megmentik azokat az anyagokat, melyek az építkezések területein szétszórtan hevernek. A fogadkozás nem volt alaptalan, az építőmunkások nem nézve időre, munka után számtalanszor ottmaradtak munkahelyeiken, hogy egy kupacba rakják a homokot, sódert, össze- gyűjtsék a téglákat, mindazokat az anyagokat, amelyek fontos értéket képviselnek. A fáradságot siker koronázta, s most megtudtuk Juhász Jánostól, hogy az ígéret megvalósult: 100.000 forint értékű anyagot mentettek meg társadalmi munkában a pusztulástól. A vezetők igyekezetét dicséri az is, hogy helyesen szervezték meg a munkát, jól gazdálkodtak a béralappal, nem került sor túllépésre, mint az korábban történt. tett Rostás Katalin naccságos asz- szony! Szent ég! Biztosan meghibbant az ember. Ebbéli hiedelmét csak megerősítette, amikor reggelre kelvén látta, hogy Lajos bácsi kicsinosítja magát, felveszi az ünneplőt, s mintha az éjjel nem is sóhajtozott, hanem vigadott volna, jókedvűen és legény esen, komótosan cigarettázva és ráérősen kiballagott az ajtón. De már ekkor nem állta meg Kati néni, hogy utána ne kiabáljon. — Hová mész, te ember? Meú méltóságteljesen visszafordult, s a világ legtermészetesebb hangján felelte: — Hová! Hát ahová szoktam, az Aranykalászba. — Ünneplőben? — Ma abban. Láthatod. No, erre aztán nyelt egyet Kati néni. Még a' jószágok etetéséről is megfeledkezett, annyira nekikeseredett. Ült a konyhában, köténye sarkával a szemét törölgette. — Vajon van-e ma rendelési idő, jön-e a körzeti oítvos? Vagy beszaladjon a tanácsra, hogy telefonáljanak a vámosba? Nem tudta, mitévő legyen. — | Ügy gondolta, vár még egy kicsit, leg- falábbis addig, míg hazajön az em- ) bér, hátha rendbe jön minden — bár •az már csoda volna. ► Hanem a csoda elmaradt a Lajos \ bácsi részéről. Megint csak Kati né- }nin volt a csodálkozás sora, amikor fdél tá.tban iiazaéíHított a gazda. Mert fnicsak, ismét milyen furcsát kérde[ zett. — Mit főztél anyjuk? f Kati néni a szemét meresztette, r — Mit fő-őz-tem?? Nem főztem »én még semmit. Jól tudod, hogy csak Iestére .szoktam főzni, amikor hazajössz a szövetkezetből. Ebédre hide- Iget viszel, este meleget eszel. Az ör- í dög se tudta, hogy ma... ma külö- t nos napod van. Tán ünnepeltetek a Itéeszben? £ — Miért ünnepeltünk volna? — Ihunyorgott Lajos bácsi. I — Akkor minek öltöztél ünneplőibe? I — Ahá, szóval ez fúrja az oldalad! »Hát, tudd meg anyjuk... Tudd meg... I — Mit tudjak meg, nyögd már ki »végre! — izgult Kati néni. Lajos bá- tcsi meg, tán csak hogy nehezére esett J kimondani a szót, vagy szándékosan ?ingerelte oldalbordáját, egyre késle- * kedetfc a mondókával. Ráérősen le- Jvetette fekete kabátját, hanyatt dőlt Ja széken, rágyújtott, s miután kettőt- Jhármat szippantott, akkor mondta ki: — Szóval anyjuk, tudd meg, hogy Tén már nem dolgozok többet ebben Ja fáintos életben ... f — Nem dolgozol??? f — Nem. Y — A téeszben, vagy hol nem dolgozol? csak merőn figyelte az öreg Ba- loghot és jelentős pillantásokat váltott Kati nénivel. Elmenőben oda is súgta neki: — Nagyon zavarosak a szemei... Azt hiszem, itt már a ráolvasás se segítene. Bice-Balogh talán a tizedik lehetett — Lajos bácsi névrokona. Nagy garral szónokolt, hogy: tudta ő, előbb-utóbb „kifúrják” a téeSzből Balogh komát, hiszen közismert szókimondásáról, egyenességéről. Most aztán itt van, tessék!... Lajos bácsi eddig csak hallgatott, de erre már éppen szóra akarta nyitni a száját, amikor a kopogtatás után Berkes Mihály lépett be. — Gondoltam, hazafelé menet benézek — mondta a téesz elnöke,, sorra parolázva a bentiekkel — és megkérdem a pesti címét. — Hanem ahogy ezt kimondta, Kati néniben még a lélek is kihűlt. Hát végképp megkergült ez az ember? Pestre akar menni?! Most aztán egyszerre előtört belőle a felgyülemlett indulat. — Hallod-e Lajos. Végképp nem tudom, mit képzeljek rólad. De most aztán ki vele, hová mész Pestre?! — Megyünk, lelkem. A Lajcsihoz, meg a kisunokánkhoz. A cím meg azért kell, hogy megírják az elnök elvtársék, mit ellett a Zsófi: üszőt vagy bikát. Elvégre érdekel, hiszen én neveltem a Zsófit is. — Most aztán igazán nem értem. Mi közöd neked ezután a téeszhez?! Nem azt mondtad, hogy ... arcán feszült várakozás ült. Bice-BalogH, aki az elnök érkezésekor kettéharapta a saját szavát, úgy figyelt, hogy majd kiesett a saját szemén. Lajos bácsi és az elnök szelíden mosolygott. — Én csak azt mondtam lelkem — emelte fel az öreg a hangját —, hogy nem dolgozom többé. És ez igaz is. — Hát mit csinálsz? — Pihenek. Eszem, alszom, néze- lődök. Pestre utazom — szóval úgy teszek, mint akinek semmi gondja. Te meg naccsága leszel. — Hallod-e, Lajos! Most aztán ne járasd velem a bolondját. Mert látom, hála istennek, te nem hibbantál meg, de engem se tarts annak! Ezt már az elnök se bírta kacagás nélkül. — Hogyan, Balogh elvtárs, maga még nem mondta meg? Az öreg a kobakjára ütött. cA iz&ititzé(L&k óz’// !•//». r, latja, én- JCiL, az aíd&pú, csak fecse_ gek, hogy így, meg úgy lesz, de azt elfelejtettem, hogy miért. No, hót tudd meg asszony, hogy én tegnaptól kezdve nem vagyok paraszt... én, szóval én állami nyugdíjas vagyok. Nyug-di-jas'V’ CSALA LÁSZLÓ de az öreg hirtelen a távolba muta- a tott s már mondta is: ] — Látod már a tokaji hegyet? J — Látom... milyen szépen ra-i gy.og... — hangzott a válasz, s Ko-» vács máris indult tovább, mérni a\ földet, az országút irányában. A tá volból visszakiáltott az öregnek: a — Sándor bátyám!... Meginti eszembe jutott az az ezer év? Nem\ lesz az sok egy kicsit? f Az öreg felnevetett: J — Hát ha soknak tartod, a fene 1 bánja... Legyen kilencszáz... Csakj hát... mégsem lehet, öcsém! A töv-i ténelem ezer évről beszél... \ — A történelem? i — Az bizony! { — Akkor jól van, Sándor bátyám...{ A történelmet nem lehel megváltoz-\ tatni... Igaz-e ? ^ Rábai jót nevetett a legény oko£-{ kodásán s már éppen válaszolni i akart, hogy dehogy nem, éppen most 3 csináljuk ezt a történelem-változta-1 fást, de a legény ekkorra már hátat1 fordított. Aztán jobban meg kellene { magyarázni a dolgot, most pedig ^ erre nincs idő. Majd máskor, szántás á után, vagy nyáron, hiszen úgyis szom A szedők lettek, majd elbeszélgetnek cn világ s a maguk dolgairól... Mert{ rendes, jóravaló ember ez a Kovács} Péter, csak még nem tudja, hogy \ most már éppen ő formálja a törté-1 nelmet, az új paraszti életet... itt, ] ezen a szántáson, a saját földjén, ke-^ zében azzal az ölezőszerszámmal... \ RÁBAI SÁNDOR még nézte egy^ darabig az egyre távolodó legényt,4 aztán munkához látott. Most kedve { támadt volna a beszélgetésre, de egy \ újabb nevetéssel elintézte az ügyet. Azon vette magát észre, hogy ő is fü-( työrészik, mint Kovács Péter, viací-l man, mint egy szerelmes, fiatal, mint{ a pacsirta ott a magasban, éppen a{ feje fölött.
