Észak-Magyarország, 1958. december (14. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-03 / 285. szám

Szerda, J9M. december 3, ÉSZAKMAGYARORSZAt.---------..... ----------------* Munkásörök a Csanyik-völgyi úttörövárosért IiASSAN HÁROM ÉVE LESZ AN. tíAK, hogy Miskolcon először fel­merült egy modem úttörővárois épí­tésének ötlete a lillafüredi út men- toéii. A kies fekvésű táj, az úttörők öröme, az első hetek lelkesedése, tár­gyalások itt-ott, nyersanyag és építő- munkák, — egyszóval minden, ami egy ilyen építkezéshez kell, készen állt volna, ha közbe nem jön az el­lenforradalom, amely megyénket is olyan súlyosain érintette. A pusztulás és rombolás közvetve és közvetlenül kihatott az úttörőváros sorsára is. Tavasszal aztán ismét megindult a tervezgetés. Lapunk is napokon ke­resztül közölte a tervrajzokat, ame­lyeknek az egész megyében híre fu­tott. Mindenkit fellelkesített a terv, hogy a csillebércinél nagyobb, moder­nebb gyermekváros épül majd hazánk természeti szépségekben gazdagon bővelkedő táján. Mindenki várta, mi­kor lesz hangos a Csanyik-völgy, mikor indulnak meg a munkálatok. Sajnos, hiába vártuk. Az újság sem cikkezett tovább. Leállt a kivitele­zés. Ha valaki most arra sétál, egy épületet talál a fák között. Ez az úgynevezett tábori ház. Egyetlen jele annak, hogy itt valamikor készült va­lami. ÉS A NAPOKBAN ISMÉT gondo­san felülvizsgálták a tervezetet. A jövő gyermekvárosának vázlatait szép albumba ragasztották gondos kezek, amelyek készek arra, hogy ezeket a szép vázlatokat • valóra is váltsák. Rövid tanácskozás után el­döntötték. hogy ők fogják felépíteni az útitörők egész éven át működő vá­rosát. A proletárhatalom fegyveres őrzői a nép legjobb fiaiból alakult mun­kásőrség, számukra egészen új do­logba kezdett. Társadalmi munkára szervezte meg az egész megye terü­letén fennálló egységeit. A munkás- őrök nagy lelkesedéssel fogadták az újszerű feladatot. Már eddig is segítettek az úttörők­nek. A legkülönbözőbb iskolákat pat­ronálták és patronálják ma is meg­alakulásuk óta. Eljárnak az úttörők csapafgyű Léseire, összej ö vet eleikre. A tapasztalt, idősebb elvtársak taná­csokat adnak felnövekvő, új generá­ciónknak, megismertetik őket a múlttal, magyarázzák a jelent és elő­készítik őket a jövőre. A jól dolgozó csapatoknak ők adják át kitüntetés­képpen a zászlót. S most ők, akik maguk is apák, esetleg nagyapák, elhatározták, hogy nem csupán felépítik az úttörővárosi;, de a nyersanyagot is saját maguk fogják kitermelni a saját munka te­rületükön belül. Hogyan is nézne ki az úttörőváros? A fás, bokros terület legnagyobb részét a lakó-, úgynevezett tábori épületek foglalják majd el. Emellett építenek sportpályát, ahol a fiatalok minden sportágat űzhetnek, konyhát, éttermet, fürdőmedencéket, szabad­téri színpadot. Az apró lakók nagy örömére nyáron a városka egyik leg­szebb helyén fagylaltozó épül. A vas­útállomáson kívül igen szép termés­kő alapzatú bejárati épületet is ké­szítenek majd. AZ ELŐZETES ELGONDOLÁSOK SZERINT még most. ezév telén oda­szállítják a szükséges nyersanyago­kat és márciusban benépesül a Csa­nyik-völgy — elkezdik a munkálato­kat. A jövő év végén a munkásőrség vállalta a fagylaltozó, a bejárati épü­let. és a tábori épületek végleges el­készítését. Egyúttal megindulnának az úttörő­városhoz vezető kisvasútinak az épí­tési munkálatai is. A 'kisvasút jelen­leg az erdőgazdaság kezelésében van és közvetlenül ott visz el az épülő városka mellett. Három állomásépü­letét szintén a munkásőrök fogják felépíteni. Egyet közvetlenül a bejá­ratnál, egyet az út alsó és egyet a felső részón. Mintegy 7 millió forint beruházást igényel az úttörőváros felépítése. A munkásőrség széleskörű szervező­munkát indít a tömegszervezetek kö­zött, főképpen pedig a KISZ felé és igyekszik bevonni őket az építő mun­kába. Mindezt természetesen csak ak­kor, ha már a munkálatok ténjdege- sen beindulnak. Erre a társadalmi segítségre nagyon nagy szükség van és azt hisszük, hogy különösebb szer­vező munka nélkül is mindenki bele fog kapcsolódni a megyében. Hiszen mindannyiunknak érdeke, hogy mi­nél előbb kényelmes, modern üdülő­helyet biztosítsunk gyermekeinknek, akik jó munkájuk jutalmaképpen felváltva két-két hetet töltenék majd a Csamyik-völgyben. DICSÉRET ILLETI A MUNKÁS­ŐRSÉGET, hogy hozzákezdett e nagy­szerű terv végrehajtásához és remél­jük. hogy lelkesedésük, anyagi és er­kölcsi támogatásuk nagyon szép eredményhez vezet. U. N. R.-ooo­A Műsorkalauz decemberi száma megjelent. A 24 ol­dalas füzet a miskolci és megyei mo­zik legfontosabb darabjainak ismer­tetését és teljes havi műsornaptárát tartalmazza. Közli ezenkívül a. TIT összes decemberi rendezvényeit, a szabadegyetem híreit, az ismeretter­jesztő előadások decemberi sorrend­jét. Ismerteti a Miskolci Nemzeti Színházban és a miskolci Kamara­színházban bemutatásra kerülő dara­bok szereposztásait és a teljes havi műsornaptárt. Tájékoztatást ad a de­cemberi filharmonikus ltoncertről, ismerteti a Lenin Kohászati Művek Bartók Béla Művelődési Házának ha.vi programját, valamint a megyei könyvtár fontosabb híreit. Ugyan­csak a. füzet tartalmazza az általá­nos- és középiskolások mozibérleté­nek szelvényeit is. — Énekkart szerveznek a 100 sz. MTH Iparitanuló Intézetben. Eddig mintegy 120 fiatal jelentette be rész­vételét. — Nekem kis szput- nyik kell, Télapó! — Hogy hívnak? ‘— Tóth Pisti — Hol laksz? — Itt, a Széchenyi ut­cán ... Tetszik tudni, hiszen fel van az már írva ott a nagykönyv­ben.. . — Jól van, kisöreg ... de miért éppen szput- nyik kell? — Mert már -vonatom és autóm van, de ilyent még nem kaptam... Gyerekzsivaj, kérdé­sek özöne innen is, on­nan is. A kapualjakból özönlik a gyereksereg, szaporodik a már egyéb­ként is népes, tovaha­ladó kis csapat. Télapó az esti órákban rendszeresen kirobog fo­gatával »palotájából«, az Állami Áruházból. Méltóságteljesen ül a csábító játékokkal díszí­tett apró szekéren. Ke­zében nagy füzet, ceru­Tj élapó rfúíjata za. Biborpalástját haty- tyúprém szegélyezi, hosz- szú, ősz szakálla a mel­lét verdesi, óriás süvege alatt jóságosán csillognak szigorú szemei. Póni lo­vának lábai alatt ezer szikracsiUagot vet a Szé­chenyi utca kövezete. Hátán hatalmas fehér mackó lovagol, mintha bizony ez volna a tanult mestersége. Télapó alig győzi jegyezni a sok-sok kívánságot. Egyszeresük megáll a fogat. Télapó nagy botjára támaszkod­va a gyerekek közé lép. A sok kis apróság — megszeppenve ugyan, — a közvetlen találko­zás örömétől pirosra gyűlt arccal nyit utat a »Babaházba« érkező ven­dégnek. Itt vette kezde­tét a »hivatalos<* foga­dás. Télapó alig jut szó­hoz. Egyszerre tizenöt­húsz gyerek ostromolja. — Hozzánk mikor tet­szik jönni? — Télapó vitte el a perselyemből a pénze­met? Szöszke, csöpp leányka, szepegve ismételgeti: =» Én mindig jó vol­tam-, mindig szót fogad­tam anyukámnak... A »Babaházban« köny. nyű a gyerekeknek dön­teni. Körülöttük a pol­cokon tengernyi játék kínálja magát. — Télapó, nekem azt a nagy hajas babát tes­sék ... — Télapó, azt a vona­tot. — Azt nem neked, ne- kém hozza, — tépi ki magát apukája kezéből egy tüzes legényke. — Télapó ezt... Tél­apó azt — mindegyik­nek van valami kíván­sága. — Mindenkinek viszek ajándékot) de csak úgy, ha jók lesztek... — Jók leszünk! — zen­gik kórusban. — No. majd. figyellek benneteket. Úgyis min­den nap négy órától hal óráig közietek leszek »szolgálatban« 4.. hát csak vigyázzatok, szüléi­teknek szőtfogadjatok.., Nehéz a. búcsúzás. Tél­apó alig tud fogatához férni, de amikor már fenn ül a játékok között, még akkor is kedveske­dik egy kisfiú: — Én tanultam egy verset a. Télapóról... — No, ez derék.. -. Hadd halljam. — Nagyszakállú Tél­apó, Jó gyermek barátja, Almát, diót, mogyorót, Hoz a puttonyába’.. 4 —sz—m Tizennégy évvel ezelőtt I Jfiv PmlplíC7Pm rá' tizennégy esztendő távlatából is, mintha Uyy emieKSZem ma ienne. ^ szomszédunknak volt egy rozoga rádiója, azon lestük a nagyvilág híreit, a németek „tervszerű visszavo­nulásár ól”, nagy harci „sikereiről” szóló meséket. A kutya se hitt már akkor a német fegyverek lebírhatatlan erejében, a nácik hatalmas hadi­gépezetének foga beletört a nagy próbálkozásba, a Szovjetunió kemé­nyebb fának bizonyult, mintsem gondolták volna. Mi gyerekek, akiket agyonimádkoztattak a „dicső német fegyve­rek győzelméért” és a kommunistaellenes propaganda boszorkánykonyhá­jának legcukrosabb mérgével tápláltak, már mi se „hittünk”. Ha nyelv­tanóra helyett kihajtottak bennünket lövészárkot ásni a határba és visszafelé csörtető, toprongyos magyar katonákkal találkoztunk, a ka­tonák odakiabálták nekünk: — Mi van a kezetekben, gyerekek, — csodafegyver?! Az ásó újdonsült nevét roppant ötletesnek találtuk és felkaptuk, mint egy olyan viccet, amilyenen jókat lehet derülni. A német győze­lembe vetett hitünket ugyancsak megtépázta tanítónk is, aki amikor azon a tragikus virágvasárnapon megindultak a német motorizált egy­ségek, arra biztatta a gyerekeket, hogy álljanak ki az országúira és in­tegessenek a „dicső célért harcba induló katonáknak”. Aztán lepergett a négy év a háború szörnyű homokóráján, a várt győzelem vereséggé, csúfos kudarccá omlott a vörös hadsereg csapásai alatt. A mi tanítónk egyre kevesebbet beszélt a németekről. A 48-as szabadságharcnál hosszan elidőzött és a legpiszkosabb fajtájú katonaként méltatta a magyarság nagy szabadságharcát vérbefojtó német labancokat. A nagy pálfordulást még betetőzte egy emlékezetes tettével, melyért a németek ugyancsak elverték volna rajta a port. ha tudomásukra jut. 1q/M márohie véQén történt. A németek felrúgták Magyarország március látszatfüggetlenségét is, megszállták hivatalosan is Magyarországot. Tanítónkat mintha kicserélték volna. Állandóan fizi­kát, számtant, természetrajzot, nyelvhelyességi tudnivalókat adott elő, nem mert hozzányúlni a magyar történelemhez, irodalomhoz, melyét át­járt a magyarságnak a német gyarmatosítók elleni gyűlölete. Félt, hogy elszólja, magát. De aztán mégiscsak elárulta németekkel kapcsolatos nézeteit. Szünetben az egyik gyerek kifutott az országúira és a vissza­felé özönlő német katonáknak odakiabálta a tanítótól tanult „varázs­igéket”. — Gyere csak ide! — ordított a megszeppent gyerekre. — Mit csináltál? Nem szégyelled magad! Hazád elapróznak szalu­tálsz?! — és durr, akkora pofont kent le a gyereknek, hogy csak úgy csattant. Az a pofon persze a tanító urat illette volna, hiszen ő verte a kis magyar fejekbe a német katona „feltétlen tiszteletét”. Radikális kritikái gyakorolt több éves nevelési munkája felett. A háború pedig folyt tovább. Esténként összebújtunk a szomszéd rádiója körül. Ha a hullámkereső eltévedt a hivatalosan engedélyezett hullámsó,vökből, különös hangok ütötték meg a fülünket. „Halál a, német megszállókra!” „Munkások, ne dolgozzatok a németeknek! Csak tovább nyújtjátok vele a nép szenvedéseitV* és effélék hangzottak fel a zavaró­állomások recsegő hangzavarából. Naponként hallottuk azt a szomorú figyelmeztetést, mely Miskolc lakosságának szólt: „Miskolc, figyelem! Légitámadás várható!” Az alig ötven kilométerre lévő várost sohasem láttam, de szüleim elbeszélései alapján nagynak, gazdagnak képzeltem, erdőnyi gyárkéményével, eme­letes házaival. Amikor felharsant a figyelmeztetés, a szomszéd lekattin­totta a villanyt, csak a rádió kísérteties fénye vetődött ránk, torzonborz árny ékfiguránkat a hófehér ablakra vetítve. „Mindjárt itt lesznek! — suttogtuk fogvacogva. Nem kellett sokáig várni. Nagymessziről felmoraj- lott a föld, a fakult szentképek megmozdultak a falon, mintha élet köl­tözött volna beléjük. Nyögött, jajongott a távoli város a bombák zápo­rában. Olykor kiszöktünk, felrohantunk a falu fölött emelkedő dombra és onnan fürkésztünk nyugat felé. Az égő Miskolc visszfényei megfestet­ték az éj távoli horizontját. Nemsokára a gépek is megjelentek, az eget lestük, hogy kitapogassuk szemünkkel az irdatlan magasságban morajló repülőket. Ha sütött a hold, a gépmadarak meg-megmllantpttak acélos testüket a holdfény ezüstös zuhatagában. Nem feltünk tőlük, tud­tuk, hogy a mi kis falunkra nem pazarolják bombáikat. Egyszer aztán a pesti rádió nem szólt többet Miskolcról, mintha a város eltűnt volna á térképről. S Miskolc valóban meghalt a Pesten uraskodók számára. 1944 december 4-ét írtak akkor — Miskolcot felszabadítottak a szovjet katonák. ' . . „. ' GULYÁS MIHÁLY SZERZŐK - MŰVEIKRŐL A szovjet tiép hűségére gondolok Madarász Emil: Hűség Az elbeszélő költeményt azokban a komor és véres napokban kezdtem írni, amikor a hűség — kemény ki­állást és harcot jelentett. A szovjet nép hűségére gondolok. Ez a hűség, mint ismeretes, 1956 őszén haladék­talanul segítségére sietett keményen Klem szeretem a telet, persze Tél uraság rá se hederít, hogy én mélységes ellenszenv­vel gondolok rá. Ha az időjárás belelapoz a de­cember zordon naptárába, nem sokat teketóriá­zik, deresére kap és belevágtat életünkbe. Nem törődik azzal, hogy van-e elegendő tüzelőnk, me­leg ruhánk; a dupla villanyszámla se az ő zse­bére megy, mi emberek isszuk meg a levét an­nak, hogy három teljes hónapig hívatlanul egünk alatt vendégeskedik a tél. Mondom, nem szeretem, s ha hatalmamban állna, szívesen mondanám neki: kívül tága­sabb! Nemszeretésemnek is megvan az oka. Ne­kem, mióta az eszem tudom, mindig csak a kellemetlenebb oldalát mutogatta. Amikor tü­körsima jégpáncélt borított a Patak bokáig érő vizére, apám maga elé rendelt és a telkemre kötötte, hogy óvakodjak a téli sportolástól, ne nagyon simukázzak (csúszkáljak), ha leszakad a lábadról a csizma — úgymond —, ülhetsz itt­hon, nem járhatsz iskolába. Én megértettem a dolgot. Addig csúszkáltam, amíg három hétre nem szabadságolt az iskola lábbeli-hiány miatt. Három hét alatt előnapszámolta apám a talpa- lás árát, de amikor átnyújtotta a megifjodott csizmát, leoldotta a nadrágszíjat és ezeket mon­dotta: „nadrágot is adok, nehogy elfelejtsd, amit a múltkor mondtam”. Szavatartó ember volt az apám. Megkaptam a nadrágot és búcsút mondtam a téli örömöknek, az egyetlen sport­eszközt, ami rendelkezésemre állt, a csizmát eredeti szolgálati körébe utalta a szigorú apai intelem. Nem volt merszem ujjathúzni a „szol­gálati szabályzattal”. A téllel gyakran meggyűlt a bajom, mint minden magamfajta gyereknek, akinek mz apja abból élt, hogy másoknak, a módosak­nak kenyeret keresett. Erre a tudományos fel­ismerésre persze nem akkor jöttem rá, jóval később. Akkoriban más volt a világ. Az iskola, a társadalom igyekezett a maga képére for­málni a gyermeket, hogy ha felcseperedik, be­letörődve vállalja sorsát. Még ma is elfog valami különös félelem, amikor megjelennek az első hópelyhek, hogy fe­hérre másítsák a világot. Nagy vacogások em­r~ h l------zJ l ékeit ugrasztja ki régmúlt gyermekkoromból a téli kép. Amíg ez a szomorú hangulatú kép­zettársítási folyamat lejátszódik, újraéli az em­ber a múltját. Látja magát, amint literes üveg­gel kezében a szatócshoz lohol petróért, majd lefagy a keze, de csak egyiket rejtheti rongyai alá. a másikkal azt az átkozott üveget szoron­gatja. Hazaérve, a mama riadtan fürkészi a gyerek könnyes arcát, majd a kezébe veszi a jéghideg gyermekkezet, mint a jószívű erdész a fagyott madarat, hogy teste melegével öntsön bele életet. „Körme alá ütött a hideg” — mond­ja a mama. Az apa is segíteni akar csemeté­jén: „Dugd meleg vízbe, az segít”. A jószán­dékkal adott tanács visszafelé sül el. Leírhatat­lan fájdalom ráng át a gyermek arcán, sírna is, nevetne is, aztán mégiscsak a sírást yálasztja. Az apa azonban nem szereti a bőgő gyereke­ket, rá mordul. Sok-sok éven át tréningeztem, de nem si­került megszoknom a hideget és nem sikerült megbarátkoznom a téllel. Meggyőződésemmé vált, hogy nem is lehet — csak akkor, ha kellő fegyverzetben néz farkasszemet vele az ember, ha jól nekiöltözik a harcnak. E z évben András-napkor küldött egy ke­véske kóstolót jövendő nagy fehérségé­ből a tél. A háztetők elfehéredtek, a gyermek­arcokon kigyúlt az öröm pírja. A ródlik, szán­kók az „érdeklődés reflektorfényében sütkérez­tek”. De olyan ez a kevéske hó, mint a koraszü­lött: vagy megmarad, vagy elviszi az idő. Re­méljük, elviszi, bízunk a tél több ezer éves gya­korlatában, csak december 21-től jöhet a mara- dandóság jogával, addig nem vesszük komo­lyan, a természet törvényei alól ő sem vonhatja ki magát. Apám is másult egy kicsit gyerekkorom óta, nem veszi már olyan szigorúan, hogy a „sze­gény kölyköknek semmi keresnivalójuk a Patak jegén”. A legkisebb öcsémet (14 éves) azon kap­ta a fészerben, hogy valami szánkófélén mes­terkedik. Körülmustrálta a tákolmányt és le­vonta róla a lehangoló következtetést: — No, tebelüled se lesz asztalos. Aztán nekiállt ő a dolognak. Olyan szán­kót farigcsált össze, hogy még egy szakmabeli is megirigyelhetné. Szaladt is az öcskös vele rög­tön a dombra, hogy kipróbálja a frissen hullt havon. — Le a kalappal előtte — mondám a mes megtámadott, gyalázatoson meghur­colt népünknek. A proletárnemzetköziség iránti szo­cialista hűség — az alapgondolata az írásnak. Még akkor is, ha az alap­gondolat csak epizodikusán jut kife­jezésre a költeményben. Ez a, hűség hatalmas és dia­dalmas erőnek bizonyult mind, a belső, mind a százszorta veszedel­mesebb külső ellenség elleni harc­ban. Ezt persze igen nehéz egy poé­mában méltóan kifejezésre juttatni, mert ilyesmihez igazában korszakok történelmi tanulmányai, vagy népek folklorikus alkotásai kellenek, hiszen az adott esetben az imperialista és szocialista erők jelentős összecsapá­sáról volt szó. Ám. a költő százszor bűnös, ha hallgatagon és némán megyen el döntő jelentőségű politikai esemé­nyek mellett, ha tolla fegyverével nyíltan és teljesen nem áll népe ügye mellé, nem küzd együtt az igaz ügy győzelméért és nem válik maga is harcossá. Megírtam ezt a. verses elbeszélési hangom és lantom erejéhez képest,* mert oda, kellett állnom, mint más harcos társamnak, a magyar nép leg­szentebb ügye, szabadsága, függet~ lensége, boldog fejlődése mellé. E legszentebb ügyünk mellett állt 1956 novemberében Pavcl Vologyin temek az elismerés hangján —, de azért nem szép magától, hogy amikor én kölyök voltam, el- szovjet páncélos főhadnagy, miután hallgatta előttem ezt a tudományát. Ha szán- tapja, Fjodor Vologyin határőr had- kózni látott, még meg is rakott. |nagy 1941 nyarán élete árán védte a — A7, más- .Azó*a. sok /fe lefolyt * Pata -fszovjet tot4rt „ némct fasisztáktól ^ kon. Mas világ volt akkor. fiam. Draga ♦ volt a lábbeli... ♦ A »Hűség* Pavel Vologyin (G. M.) * történetével foglalkozik. élete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom