Észak-Magyarország, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-31 / 205. szám
(Bml&cLl t&LL —■ QjőviőcLí toli —— 03őrlődi t&LL 03or~iodi toLL 0)őfu%dl t&LL Iván Szergejevics Turgenyev halálának 75. évfordulójára Most, amikor világszerte kegyelet- teil.ies tisztelettel és szeretettel emlékezik meg a haladó szellemű emberiség Iván Szergejevies Turgenyev, a nagy művészről, halálának 75-ik évfordulója alkalmából. méltatva életművének jelentőségét, önkéntelenül is választ kíván kapni arra a kérdésre, hogy melyek Turgenyev alkotó művészetének azok a tartalmi és művészi jegyei, amelyek birtokában művei kiállták az időik próbáját, s ma is élő, eleven erővel hatnak, mint letűnt időik fontos történelmi tanulságai. Turgenyev az oroszországi »Felszabadító mozgalom« nemesi forradalmár költőinek szellemkenyerén nőtt fel, Puskin, Lermontov ihletében. Bár már az oroszországi »Felszabadító mozgalom-« második ú. n. forradalmi demokrata szakaszához tartozott, nem volt forradalmár, de Nyugat-Európában tett körútja rádöbbenti hazája elmaradottságára és lantját a haladás és népellenes, kegyetlen jobbágy-tartó cári rend kan- csukauraílma leleplezéséinek szolgálatába állítja. Első világsikert aratott műve a hazánkban is népszerű »Egy vadász feljegyzései« című munkája, amelyben a valósághoz hűen tárja fel a cári Oroszországban a népel- nyomó jobbágyrendszer szörnyű kegyetlenségeit. Egész sorát megrajzolja a legkülönbözőbb parasztiípu- soknak: ezek közül néhányan alázatosan beletörődték az évszázados járomba, embertelen robotban sínylődve tengetik nyomorult életüket, néhányat azonban csak megedzett az elnyomók féktelen terrorja, s ezek valami sokat sejtő diadalmas optimizmussal hittek felszabadulásukban. A »nemesi fészek« tipikus neveltje Turgenyev, akiről feljegyezték. hogy »urnák született, nevelését és jellemét tekintve arisztokrata volt« — a realista művész szemével nem kendőzte el a valóságot, s kíméletlen kritikával leplezte le az orosz arisztokrácia földesurait, akik a maguk világában a »comme il faut« konvencionális, tartalmatlan életét élték, s állítólagos »jól neveltségük- kel« össze tudták egyeztetni azt az embertelen bánásmódot, amellyel jobbágyaikat illették, akiket nem is vettek emberszámba. Turgenyev világosan látta a nagy realista művész szemével, hogy osztálya felett a történelem kimondta hallálos ítéletét. A nagy francia Balsachoz hasonlóan, aki a francia nemesi osztály végromlásának képeit festette megrázó, együttérző képekben, Turgenyev művei is az orosz arisztokrácia fájdalmas, panaszos hangú elégiái. Turgenyev hiába próbálja a korabeli orosz nemesség legjobbjait is szerepeltetni. Még a magukat szinte hipo- chonder önkritikával marcangoló művelt, jóindulatú, n agyrahivatott arisztokraták is a néptől elszakadva, kizsákmányoló mivoltjukból fakadóan erkölcsileg eltorzulva semmittevésre vannak kárhoztatva az arisztokrata nevelés rákfenéje, s a cári rendszer viszonyai által is. Ezek a »felesleges emberek« nem képesek megtalálni a munka és a társadalmi tevékenység szférájában a hasznosság és szükségesség tudatának boldogító, életértelmet adó légkörét. Ily módon a »felesleges emberek« útja nem lehet más, mint amelyet később SZEGEDI LÁSZLÓ: Este a hegyen Reszket a sápadt furmintlevél, Szőlőfürtöt csipeget a szél. Tüzet gyújt, búcsúzik a Nap, Fején a felhő véres kalap. Földre koppan a sárga dió. Félve rebben a sárgarigó. Őrtállnak bátor szőlőkarók, A szőlőtáblák mustos hajók. Egy ember ballag, megyen haza, Vállán tarisznya, kapa, kasza. Árnyak lopódznak észrevétler Békák zenélnek lent a réten. Olyan a völgy, mint üres nagy üst, Sötét az alja, nem száll a füst... Egy fás szekér nyikorog lassan. Hallom hangját itt a magasban. Villámlik távol, az ég morog ... A hegy mögött már eső robog ... Hazaindulok, megázom itt.., Holnap talán eljövök megint. Itt gyógyító a csönd, e tájon Amit keresek megtalálom ... rAKÁG ISTVÁN: Uj utakon Az ősembert látom én, amint a lét konok kapuját döngeti, dorongot tör, tüzet fakaszt, s a tépő, hideg széltől fázó testére hullnak könnyei. Avult mesékben már nem hiszek: korunk karja a cél felé mutat, azt a küzdő, messzi Embert elődömnek vallom és rólad dalolok, fénylő öntudat! Goncsárov rajzolt meg Oblomovjá-J ban: a szellemi és fizikai tunyaság,* tespedés fertőjében a patópáiszerű* kóros semmittevésben, parazita élet-? módban való teljes elmerülés. ♦ Turgenyev legismertebb regényé- ♦ ben az »Apák és íiúk«-ban — mint» írja — »a d -ynokrácia diadala« kö-J vetkezik be »az arisztokrácia felett«? ... mivel ez a regénye a »nemesség 1 mint osztály ellen irányul«. Ebben f a regényében nemcsak a nemesség * szükségszerű pusztulásának kórképét J adja, hanem bemutatja az újtípusú J embert is, a múltszázad ötvenes-* hatvanas éveinek forradalmár típu-J sát. a mindenttagadás démonától J megszállott nihilistát Bazarovot is,; akinek előfutárát Turgenyev talán J még vonzóbb korábbi regényében, aj »Napkelte előtt« címűben InszarovJ forradalmár alakjában mintázta meg.J Turgenyev .osztályának elLenségeiiről,* kora haladó foaradalmárairó'l, haj nem is minden tekintetben hű képet* festett, e hősök puszta megjelenései a realizmus fényes diadalát jelenti.; mert az általuk lehelt forradalmi; szellemmel ezek a »pozitív hősök«* bomlasztották a minden eresztéké-♦ ben reesegő-ropofíó feudális nemesi* világot, s bebizonyították azt, hogy* Turgenyev a művész, a realista áb-J rázolás terén túl tudott lépni osztály- t korlátain. I »A kor minden bánata és problé-t mája ott van a szívében« — írta» Turgenyevről Bjelinszkij. az orosz; haladó esztétika és kritika halhatat-; lan alakja. Valóban Turgenyev mes-; terművei a jobbágytartó cári Orosz-; ország kórképévé szélesedtek, az; igazságot ismerték meg belőle világ-* szerte az olvasók, ezért arattak világ-* sikert. Turgenyev leghíresebb műn-; Jkái: az »Apák és fiúk«, a »Napkelte J ♦előtt«, az »Egy vadász feljegyzései«, »Nemesi fészek«, a »Rudin«, az ♦»Első szerelem«, a »Füst«, «»Tavaszi ♦ hullámok«, a »Punin és Baburin« ♦a realista tartalom és a sajátos ízű, | művészi megoldás ritkáin tapasztalt í $szerencsés ötvözetei. Kora lelkese-X ♦dett leheletfinom lélekrajzaiért, cső-; ♦dálatot keltő mesteri ábrázolásáért.! ♦Az orosz táj legnagyszerűbb festő-; ♦jét ünnepelték benne. Maguk a fran-* ♦ciák többre tartották, mint Dumast.t jvagy Daudet-t. Nyugat-Európát le-J -nyűgözte, Turgenyev írásainak szép-| sége, erkölcsi tisztasága, páratlanul* gazdag nyelvezete; Maupassant, X Goncourt. George Sand a »zseniális; óriást« látták benne. George SandJ így vallott róla: »Tanítónk! Nekünki mindnyájunknak az ön iskolájábaJ kell járnunk.« * Turgenyev világirodalmi jelenteni sége kétségtelen. Az utóikor kegye-t lettel őrzi a nagy művész emlékét,* ; akinek halhatatlansága a műveiben* »megszólaló igazságból, tiszta gondo-t j tatainak értéké bőd. nemességéből,* ♦hazaszeretetéből, az ember iránt ér-* ♦zett miély humanitásából, s a jövőbe* $ vetett hitéből veszi éltető erejét.. * Gárdus János* LAKÁRDY ÉVA: Egy tanító emlékére A kis faluból elköszönt a nyár; este borzongva bújik meg a nyáj, ha hazahajtják egy karámba mind. Szeptember van. A gyerekek megint tanulni mennek, ha fel jő a nap, hogy minden homályt eloszlassanak. Kicsi táskájuk nagy gonddal teli: benne ki-ki a vágyát cipeli. Akarását, hogy egyszer több legyen, hogy feljebb jusson azon a hegyen, ahol szülője félúton megállt, mert szikla, gyom volt útjában a gát. A tanítójuk tárt karral fogad pajkos fiúkat, szöszke lányokat. A tekintete lágyan megpihen cgy-egy kipirult, kis buksi fejen. Úgy öleli a nagy szívére mind, mint a kertész, ha szép virága nyílt. Az én Apám is így kertészkedett, így szeretett sok virág-gyermeket. Napként szórta a szíve melegét, s felnőtt a kezén rózsa, margarét. Míg nyesegette vadhajtásukat, látnoki szemmel mesélt álmokat. ... A bágyadt égen felhőt űz a szél, benne Apámnak meleg hangja kél. A fehér felhő — krétája nyomán — üzen, hogy milyen szép a tudomány. A bárányfelhő Tőle égi jel, s úgy érzem, minden diák Rá figyel. Értékes Tompa-emlékeket fedeztek fel megyénkben A II. Rákóczi Ferenc Könyvtár kezdeményezésére megyeszerte rendezik Tompa Mihály halálának 90. évfordulója alkalmával az ünnepi megemlékezéseket. így történt ez Susa községben is, ahol Turgonyi László járási tanácselnök emléktáblát leplezett le a „Tompa-fa” törzsében, melynek árnyékában fogant meg a legenda szerint „A gólyához” című híres költemény gondolata. A susai ünnepség alkalmával Koncz József járási könyvtárvezető értékes Tompa-reliquiákat fedezett fel Tompa Mihály oldalági rokonánál, a Susán élő Losonczy Lászlónál. így előkerült két Tompa-arcképmetszet, melyet a költő röviddel halála előtt feleségének ajánlott fel és sajátkezű dedikációval látta el. Az egyik ■— Ráth Mór kiadásában megjelent és 1855-ből való — arckép aláírása: „Az én szeretett Emíliámnak. 1868 A másik arckép megható ajánlása így hangzik: „Emíliámnak, forrón szeretett nőmnek, boldogságunk, szerelmünk emlékére, lelkem áldásával. Hanva, mart. 1868. Tompa Mihály.”A két értékes és ritka Tompa-emlék mellett előkerült egy 1855. kiadású Fáncsy-Album, melyben Tompa költeményei is szerepelnek, a belső oldalon a tulajdonos kézjegyével: „Soldos Emíliáé Ugyancsak komoly irodalomtörténeti értékű az a — Tompáné Soldos Emilia végrendeletének tekinthető — kissé rongált levél, melyet az özvegy tíz évvel férje halála után intézett unokahugához és nevelt leányához, Lévay Irénhez, putnoki magányából Hanvára. Itt a levélnek csak befejező sorait idézzük: „A legelső és utolsó kérésem, mely lelkedre kötöm, hogy en- gémét a Hanvai sírkertben, kedveseim mellé temessetek el. Tegyetek le csendesen, csak egy imádságot mondjon értem a tisztelendő. Nem kérek egyebet. Nincs szükségem másra!... Csendes, észrevétlenül hozzatok el Putnokról.” Tompáné kérése teljesült, ma mindketten a hanvai sírkertben pihennek. Emléküket, még fellelhető ereklyéiket tisztelettel őrzi a hálás utókor. KORDOS LÁSZLÓ »♦»♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦»♦♦♦♦♦♦*♦»♦♦♦ MAR RÉG NEM LÁTTAM ÉV AT. Van vagy három éve, hogy néhány hetet együtt töltöttünk egy tanfolyamon. Azóta sokszor gondoltam a kis szőke csitrire — akkoriban lehetett vagy tizenhét éves — és megvallom, egy kissé szerelmes is voltam belé. De nemcsak én, még jó páran a tanfolyam hallgatói közül, fiúk, férfiak. Persze komollyá nem válhatott az ügy, mert a szigorú napirend, a sok elfoglaltság erre kevés alkalmat adott, nomeg a kevés alkalomra egy kissé — enyhén szólva — túl sokan voltunk. Aztán meg nem hiszem, hogy Éva bármelyikünkkel is komolyan foglalkozott volna, hiszen — mint mondtam — fiatal volt még, de bizonyára tetszett neki a bámulat, mellyel fiatalságának és szépségének adóztunk. Nem mondhatom, hogy bármelyikünkkel kivételt tett volna, csupán értett hozzá, hogyan vonja magára és tartsa meg érdeklődésünket.. Mégis, úgy tűnt, hogy nekem, mintha egy árnyalattal több figyelmet szentelt volna. Érintkezésünk ugyan legtöbbnyJte abban merült ki, hogy segítettem neki a tanulásban, kérdezett tőlem egyet-mást, amit. nem értett meg mindjárt. Személyes jellegűvé ritkán váltak beszélgetéseink, inkább a tanfolyam vége felé, amikor elmondott egyet-mást magáról, problémáiról. Rendkívül vonzó jelenségnek ismertem meg, s ami legfőképpen tetszett benne, az a? ilyen fiatal korban szokatlan határo- SPttság, erély volt, mely gondolkozásában, mozgásában, szinte minden cselekedetében megnyilvánult. Szenvedélyesen gyűlölt minden előítéletet, a feltétlen egyéni szabadság híve volt, mindenről megvolt az egyéni véleménye, melyhez szinte az önfejűségig ragaszkodott. Aztán vége lett a tanfolyamnak, én vidékre kerültem, ő Pesten maradt. Valahányszor Pesten jártam, mindig eszembe jutott, de nem tudtam a címét, már én is más irányban voltam érdekelve. Vagy egy féléve én is Pestre kerültem, s ma délután véletlenül találkoztam vele. * A KÖRÚTON JÁRTAM ügyesbajos dolgaim után, egyúttal elszó-; rakozva az utca lármás forgatagán és a kirakatok csoéálnivalóin. Hirtelen felfigyeltem egy ismerősnek tűnő elegáns hölgyre, aki elhaladt mellettem. Egyedül volt. Karcsú és mégis telt alakján divatos zöld ruha feszült, gyönyörű szőke haja fiúsra nyírva remekül illett napbarnított finomvonalú nyakához. Kecses ringó léptekkel haladt a tömegben, megállva egy-egy kirakat előtt. Nagyon ismerősnek tűnt. Feltűnés nélkül léptem mellé, amint egy pár cipőt csodált meg éppen. Felém fordította az arcát s nagyot dobbant a szívem, ő volt, Éva. — Szervusz — mosolyogtam rá —, micsoda gyönyörű nő lett belőled! — Te viszont nem változtál — nevetett vissza — mert lám, mindjárt ezzel kezded. De azért ne gondold, hogy nem esik jól hallani, különösen tőled, hiszen — ha emlékszel még rá — a te véleményedre mindig sokat adtam. — Ennek örülök, feleltem — de mit szólnál hozzá, ha ezt a véletlen viszontlátást nem itt az utcán ünnepelnénk meg, hanem egy csésze fekete mellett? — Remek — válaszolt készségesen —, ha Te nem szólsz, én javasoltam volna. És már léptünk is be egy eszpresszó ajtaján. Jó hűvös volt odabenn. Kényelmesen elhelyezkedtünk, s míg a feketét megrendeltem, elémtartotta cigaretta- tárcáját. — Gyújts rá — kínált meg —, s míg szándékos lassúsággal válogattam, szép kezében minél tovább gyönyörködhessem, észrevettem, hogy a balkezén jegygyűrűt visel. — Irigylem a vőlegényedet — jegyeztem meg a gyűrűre célozva. — No, én nem, — nevetett pajkosan, miközben visszatette cigaretta- tárcáját retiküljébe, abból egy fénykép hullott a földre, összekoppant a fejünk, amint egyszerre hajoltunk érte. Én lettem a győztes. — Most megkritizálom, arra elkészülhetsz, szóltam, gondolva, hogy a vőlegényét ábrázolja a fénykép, azonban meglepetésemre egy két év körüli gyönyörű szőke kislány nevetett rám a képről. — Ki ez a csodaszép gyerek — kérdeztem, bár a kérdés feleslegesnek tűnt, mivel a hasonlóság Éva és a gyermek között feltűnő volt. Éva egy pillanatra elkomolyodott. — A kislányom — felelte. Nagyon csodálkozó képet vághattam, mert nem bírta kacagás nélkül. ~ Olyan buta képet vágsz, mint aki tengeri kígyót lát, — nevetett; Zavarban voltam, mert nem akartam kellemetlen kérdéseket feltenni, viszont láthatta arcomról a nyilvánvaló csodálkozást. — No, csak ne törd a fejed, úgysem találod ki, mosolygott rám — inkább elmesélem neked az egészet. Tudod, úgyis a bizalmasom voltál, aztán meg hallottam, hogy azóta valami íróféle lettél, így talán témának sem lesz rossz, felhatalmazlak tehát, hogy megírd, ha akarod, okulásul az utókornak a történetemet. Nem szóltam semmit. Éppen hozták a feketét. Éva elgondolkozva ka- vargatta egy darabig, majd kezébe véve a csészét, hátradőlt a kényelmes fotőjben és elkezdte. * NEM SOKKAL AZUTÁN, hogy annak a tanfolyamnak vége lett és én visszakerültem az üzembe, megismerkedtem egy fiúval. Együtt dolgoztunk és együtt jártunk a DISZ-be. Égy táncmulatságon tűnt fel nekem, sok fiú között. Nem táncolt, de éreztem, hogy sokszor van rajtam fekete szeme. Akaratom ellenére én is gyakran néztem arra, ahol állt és szinte vártam, hogy felkérjen. De csak nem kért fel egész este. már valósággal kezdett izgatni a dolog. Már majdnem vége volt, mikor végre meghajolt előttünk. Nagyon csinos, elegáns, feketehajú, sötétszemű fiú volt. — Szabad? — kérdezte. — Szinte illetlenül gyorsan hagytam ot> előző partneremet s fordultam feléje. — Ottó — mutatkozott be. Táncoltunk. Nem szólt jóformán semmit a tánc alatt, csak nézett, hogy szinte már zavarba jöttem. Elkértek tőle. nem adott. Ijedten szóltam neki. hogy ilyet nem lehet csinálni. Csak annyit felelt: — Bízza rám. Nemsokára vége lett az utolsó táncnak s akkor így szólt: — Hazakísérem. Nem tudtam nemet mondani, bár elhatároztam, hogy neveletlenségéért megbüntetem. Kettesben mentünk hazáig, s az úton azután megeredt a szava. Csak ő beszélt, s én nem is tudtam, hogy mit mond, csak jólesett hallgatni a hangját. A kapuban megcsókolt. Én visszacsókoltam. így kezdődött. Kiitta kávéját és folytatta. Ettől kezdve nagyon sokat voltunk együtt. Kettesben jártunk mindenhová, főleg táncolni és moziba, mert más nem igen érdekelte, és mindig későn jöttem haza. Hiszen olyan jó volt együtt lenni vele. Egyszer eljött hozzánk is. Anyukának is bemutattam. Anyukának nem tetszett. Azt mondta, hogy olyan vizsga, ragadozó szeme van. Óvott tőle. Nem tetszett neki, hogy annyit vagyunk együtt és hogy mindig későn járok haza. Én azonban nem hallgattam rá. Közben nyár lett és sokat elvitt motorozni; Egy vasárnap a Dobogókőre mentünk kirándulni. Gyönyörű idő volt, csodaszép a vidék, bár ez őt nem nagyon érdekelte. De azért kedvemért jött velem, sokat mászkáltunk, virágot szedtünk, rengeteget kacagtunk. Délben ebédet főztem kis bográcsban, s úgy ettünk, egy bográcsból, egy kanállal. És utána . .. megtörtént. Az övé lettem, hisz úgy kért, és én is akartam. És azután is, sokszor. Néhány hónap múlva éreztem, hogy gyermekem lesz. Először megdöbbentem, de azután kimondhatatlan öröm fogott el. Elhatároztál«, hogy nem szólok neki, míg észre nem veszi; örömteljes meglepetésnek szántam, de nem bírtam sokáig egyedül a nagy boldogságot, s elmondtam neki. És ő, ő nem örült. Nagyon keserves arcot vágott s haragudott, hogy csak most mondom meg, a-mikor már a harmadik hónaobao vagyok. HORVÁTH LÁSZLÓ: TISZTÍTÓTŰZ
