Észak-Magyarország, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-17 / 194. szám

Vasárnap, 1959. augusztus 17.

ÉSZAKMAGVARORSZÁG

7

TOLI

HAMAR JÓZSEF:

A DARUSLANY

SZEGEDI LÁSZLÓ:

KÉSZÜL A MÜ

Még fönn a csúcson szikrát vet a tűz,

De lenn a parton már sápad a fűz.

Még nyár van, s szerte zöld lomb hajladoz, A vén fenyőkön bámul a toboz.

A zöld között már lobban rozsdaláng És fonnyad, elhull, pereg a virág.

A lombok alján lépeget az ősz.

Már száraz gallyat szedeget a csősz.

A bükki fákról csöndben útrakél Egy siető, megsárgult kis levél.

A nagy festő, az ősz már színesít.

Keveri titkon csodás színeit.

Augusztus egy nagy vásznat feszít,

Melyre szeptember festi képeit.

Nagy ecsetjéről néha lecsepeg.

Ahol lombot ér. sárgán lepereg.

Mi lesz a vége, éppúgy, mint tavaly.

Újra torz vázzá változik a gally. Szeptember a nagy keverőtálat Mind ‘kiönti, átfesti a tájat.

Sebaj, hulljon a Bükk sok levele.

Csak az fáj, jaj, más is elszáll vele. Elkopik az élet, úgy mint a fák,

Peregnek az évek, életcsodák.

(Lillafüred, 1958. VIII. 12.)

FORGÁCS KÁROLY:

Valló

más

Nincs miközöttünk levegő sem, csak vákum, mely jog, nem ereszt; te vagy az alma és én benne a ki nem fejthető gerezd; te vagy a tinta s vagyok a toll én, mely üresen csak semmit ér, vagyok a puska, s te a töltény, külön semmi: együtt: ítél; huzal vagyok, s te vagy az áram, j hullám vagyok, s te hátamon,

HUDY FERENC:

A szőlő vallomása

Mi gyűjtjük a legtöbb napfényt magunkba, ezért vagyunk tűz a lét dallamában; aki a vérünkkel tölti poharát, didergő télben érezze, hogy nyár van.

Jííari

Te gyújtottad meg bennem a tüzet, oltsd hát csókkal, hittel, gyöngédséggel; nincs szebb, mint ha két élet gyertyája szeretetben, megértésben ég el.

Mindig új vágyat ringat az öröm, neked fogom őrizni a tengert; szemed tükre tiszta ragyogását, mely rám villant és örökre elnyelt. n

—-------—---------------------OOO----------- - mii i

J

tOZMA IBIBE:

Kukoricaföld

Zászló alatt áll már a század.

Övükön bojtos gránátot duzzaszt a szél. Köztük járok kapával. Száraz forró földet tapos mezítlen lábam. Derekam fárad. Városi mellem áléi. Szörnyű kazán az ég. Fáradtan csügg

a harcosok karja.

Hátamon sósvíz erecske csurran alá.

Színén

Aranyhalak úsznak: virágpor szemek.

Bőrömet marja

mégis e tajték. Rágódom a kék távol

ízén . . .

IVffVwwwwww

TARBAY EDE:

ROMÄIMC

Hajad kibomlott, szerteszét terült a szála s rámborult, míg nyíltak kinn az estikék.

Ott kombájn gyűrűz a kalásztavon. Szeles táblába mar acél kaszája A kevély búza bús alázattal hajtja dagadó gyümölcsét alája. Nézzétek a "széles tarlón növő zsákbazárt kenyeret!

Mi a múlt vagyunk, ők: jelen s jövő.

A gyár szirénája még nem hasí- |totta bele az éjszakába a tíz órát, de ♦Nagy Pista, a blokksor ifjúsági hengerészeinek a vezetője már kétszer Xvégigszaladt az egész soron.

* Mindent megvizsgált. Figyelte az ♦előtte lévő műszak utolsó akkordjait. ♦Látta, hogy bizony azok keményen ♦dolgoztak a délután. Már az eddig ♦kihengerelt mennyiség jóval túl van taz előíráson. De kellett is ez, mert ♦a tervet ugyancsak nehezen teljesí♦ tették a negyedév utolsó hónapjáéban. Most nemsokára rajtuk a sor. [Be kell hozni a lemaradást és töb- Ibet, jobbat kell hengerelni.

Nézte a perzselő acélbugát, nézte, [hogyan fordítják a hengerek alá a [Kovács Berci csoportjának a tagjai. [Ment a munka, izzadtak az emberek, [de mindegyikük szemén valami elszántság, megszállottság tükröződött.

• Ma behozzuk a lemaradást, és ‘holnap már terven felül hengerlünk - ragyogta minden szem.

Nagy Pista valahogyan nem tudott [nyugodni. Odaállt a verseny tábla [elé és elkezdett számolgatni.- Ha a felajánlást is teljesíteni ♦akarjuk, akkor legalább százharminc ^darabot kell hengerelni.

[ Még egyszer megnézte a gurítókat. [Talán csak érezte, hogy valami nincs

rendben, hisz a sor pompásan dolgozott.

— Csak még a mi műszakunkon kitartson... — gondolta.

Míg ezen tépelődöt, elindult a már gyülekező fiúk közé. Együtt nézték meg a kemencében miként áll az anyag. Elmentek a darushoz is, a fiatal Tóth Icához. Megbeszélték újra a már sokat használt kéz- és karjeleket, mert sohase lehet tudni... Ica még nem régen került a darura, és bizony sokszor volt bosszúságuk miatta. A darut már elég jól vezette ez a sötétszemű, karcsú, barna lány, de gyakran igen lassan hajtott végre egy-egy fogást

— Hiába no. . , a gyakorlat hiányzott nála. Szorgalmas, csendes lányka volt, nem nagyon társalgott senkivel. Állandóan figyelte a darut, keze mindig az indítógombon állott. Tudta, hogy nem egvszér miatta maradt el a csoport, s úgy szeretett volna már dolgozni, hogy soha senkinek semmi kifogása ne legyen a munkája ellen. Különösen ne ennek a kicsit hullámos hajú, szőke fiúnak, Nagy Pistának, a csoport vezetőiének.

Ica fiatal szíve mindig megdobbant, ha Nagy Pista hozzá fordult. Dehogy tévesztett volna, ha ő dirigálta a darut.

Most is odajött hozzá, valami sejLAKÁRDY ÉVA:

Für Elise

mint hang és fény mindenen által gördülve vagy a Hatalom!

Segíts, hogy elválaszthatatlan tapadjak hozzád: semmi se fejthessen kétfelé bennünket, se ég tüze, se föld vize; ragyogj ámyéktalanul égve, te fény! És hang: szólj emberül, te Eszme! Kiért milliárdnyi emberszív él, harcol, hévül!

Fekete, vénhedt zongorán átreszketett egy halk futam. Csontbillentyűn vértelen ujj. és az ujjaknak szíve van.

A homlokába hajfürt hull, bús szemeit megöleli, a fiú toluló könnyét letörleni mégsem meri.

A tíz ujj oly engedelmes, úgy tolmácsolja a zenét, mintha spiritiszta szeánsz zengné Beethoven szellemét.

... Egyik fülével átfigyel a. falon túl, ott hall-e neszt? & elpirulva égy barna lány trillázva énekelni kezd.

Elhallgat lassan a zene, némaságba hull az ének, s komor bérház ablakából lány és fiú összenéznek.

Csacska szavak, kis levélkék hólabdaként átrepülnek, s a készülő törvény mellett szent szerelmük szörnyű bún lesz. ... És a fiú egyre sápad. Száműzött lesz, furcsa némber,

— elhallgat a „Für Elise” — gőgös fehérek közt: néger.

... Sok év pergett, s a két diák kálvárián megőszült vén. Elnémult a fiú ujja, s boldogtalan, épp úgy, mint én.

VÉKONY SÁNDOR:

Sark

any

Kipp-kopp, kipp-kopp, kipi-kopp apró mankó kopogott.

Szaporázta Réti Pista,

hogy a versenyt ő is bírja

a kacagó víg sereggel,

mely fürge sárkányt ereszt fel,

fel a magaslő egekre,

hol a sárkány tekeregve,

illegetve hosszú farkát

ég s föld között vívta harcát.

Mint a többi gyermek tette

Pista is az eget leste,

hol a sárkány vörös teste

a mennyei tengerekbe

mint egy rózsaszirom úszott.

Hej ... micsoda izgalom volt idelenn a kis seregben.

Jajj, csak el ne menekedjen.

A roppant nagy izgalomba pirultak az arcok sorba, s mert a sárkány úgy kívánta botladoztak a nyomába.

Pista is ment, kipi-kopp apró mankó kopogott.

Egy mankó s egy kicsi láb most áz egyszer mit se fájt. Sárkányt lesve elfeledte, hogy egy rettenetes este odalett az egyik lába, és azóta mankón járja ... kip-kop, kip-kop ... kipi-kop.

telmesen jó meleg járta át a belsejét. Pista elmagyarázta neki, hogy ma éjjel megpróbálják a lehetetlent Százharminc darabot kell kihengerelni, hogy a lemaradást behozzák. Nagyon nagy szükség van arra, hogy ő, már mint Ica, a lehető leggyorsabban dolgozzék.

— Hisz ha maga dirigálná a darut — mondta hirtelen, tűzpirosra vált arccal a lány és két dióbarna szemét belefelejtette a fiú tengerkék szemébe —, akkor menne is minden, mint a karikacsapás.

Pista rácsodálkozott a lányra. Meglátta annak pirosságát.

— Ez egy szerelmi vallomással is felér — gondolta boldogan, s kezet adott a darusnak.

— Fog ez menni anélkül is — kiáltotta — és szerette volna karjai közé kapni ezt a nagyon helyes lányt. Valami csodás érzés zuhogott át rajta villámszerűén, és tudta, hogy a csatát meg kell nyerni. Ma éjszaka el kell érni a blokksoron azt, amit eddig senkinek sem sikerült.

A gyár szirénája felbúgott és kezdődött a műszak.

Ica úgy állt a darukosárban, mint egy hajóskapitány a tengeren, és várta, amíg felemelkedett a kemence ajtaja.

Valami nyugodt érzés ömlött el fiatal, de erőteljes alakján. Szeme figyelte az ajtó nyílását, és a kellő pillanatban lecsapott a tüzes bugára a daru kétfelé álló csápjával.

Amikor kihúzta a kemencéből az anyagot, elindult a hengersor felé. Ott már várta a csoport és az ő kéksze- X mű Nagy Pistája.

Boldogan mosolygott, amikor rátette a bugát a gurítókra, hogy az kígyózva szaladhasson tovább a hengerek éhes szája felé. Vigyázva engedte el a darabot és utána már rohant is a darujával vissza a kemencéhez, hogy a másik sornak is hozza az adagját mielőbb. Csak úgy száguldott a daru a műhelyen keresztül. I Az emberek mosolyogva nézték s

♦ sugárzó Icát, amint keblét nekifeszí- | tette a forró levegőnek a repülő da♦ run.

♦ Ezalatt Pistáék sem álltak tétlen,

♦ Nyúlt a buga, mint valami tűzkígyd X a soron keresztül. Le, majd vissza*

♦ hogy mindig hosszabb és hosszabb | legyen. Már-már úgy látszott, hogy

♦ minden rendben lesz, reggelre elérik

♦ a legnagyobb teljesítményt, amit ed- X dig-még senkinek ■ sem sikerült. Pista

♦ testéről csakúgy csörgött a veríték.

♦ Homlokát állandóan törölgetrti kel♦ lett, mert szemébe folytak a keserű

♦ izzadságcseppek,

t Már a negyedik óra derekán jár♦ tak, amikor egy nem várt reccsenés...

1 és a buga nem ment tovább. A sof

♦ elején az egyik nagy gurítónak a ten- X gelye eltört.

X — Hej, azt a leborult... — szaladt

2 ki Nagy Pista száján a káromkodás. i — De most mi lesz?... Az nem

♦ lehet, hogy ők ne érjék el ma a ki♦ tűzött célt. Törött gurítóval azonban

♦ nem lehet dolgozni.

♦ Már szaladt volna az üzemvezetői

♦ iroda felé, de Hajnal elvtárs, az üzem

♦ éjszakás vezetője éppen ekkorra ért

♦ oda. Már hallotta a bajt messziről.

♦ Hozott magával négy embert a gépé♦ szeti dolgozók közül.

t (Folytatjuk)

©

Toll pihent a párna ráncán fejed mellett.

Ráfújtam. Lebbent, gyáván nyakad alá bújt A csendet nevetésed megkarcolta.

©

Látod, megjött a tolvaj reggel, elűzött tőlem villogó sereggel.

B. FEHÉR ANNA:

Sóhaj

Fiatal vágyó’"

S szép,

Tudom.

Hű tükrök mondják. Férfi-szemek.

De ember vagyok. Megöregszem...

S a tükreim Azok — jaj —•.

Nem öregszenek,

ff edvére való témát MARTON SZILÁRD:

^. tűzött tolla hegyére az író. Olyat,

X amely önmagától adta a X forma kerek egységét, és friss volt, mint az illatos, forró péksütemény. A mű feszültsége, mint a villamos távvezetéké. Életveszélyes volt a gyanútlan olvasóra nézve. Sodrása a sebes hegyipatakokéval vetekedett, amelynek hideg vizétől köszvényt kap az ember.

Rakétaként száguldott a papíron a toll, s az érdekes mondanivaló tolmácsolásának művészi magaslatáról, szédülve tekintett az író az alatta tátongó feneketlen mélységbe: társai alacsony színvonalú, művészietlen fércműveire, amilyenek Xcsák mások írásai lehetnek, de a saját művek X soha. Mert azok fényes igaz-gyöngyszemek az | irodalomban, amíg holmi barbár lektori kéz, te♦ metésük álltaiméval rájuk nem keni a kritika

♦ gyászos kulimázát.

Pontot tett a remekmű végére és elégedetten csettintett a nyelvével akkorát, hogy a modern falak túlsó oldaláról a lakótárs pontos időt kényszerült közölni:

— Tíz óra két perc! Tessék csendben lenni. Mégis csak disznóság legszebb álmaimból így

♦ felijeszteni, önnek a csendrendelet semmi?!

♦ Az időjelzést az író szépen megköszönte, s ma♦ ga is szükségét érezte, hogy nyugovóra térjen, mivel másnap reggel kemény csatának nézett elébe: be kell majd vennie a lektorátus várát. Sarcot kell kivetni: közöljék írását.

A féltett kéziratot először párnája alá helyezte, de azután meggondolta: ezek a nyomdászok, amilyen precíz emberek, képesek' még a X gyűrődéseket is kinyomtatni... Mit lehet tudni? - Az irományt ezért inkább az éjjeliszekrényre helyezte át.

T) efordult oldalára és elnyomta az álom.

Szörnyű lidércnyomás: a lektorok képe, sorra egymásután megjelent előtte. Valahányan voltak, tanácskozni kezdtek új müve felett.

sä Nem tehetség! Nulla! Közönséges Mtkr

HiHeTeTlEN EsEt

*

száth-epigon tele egyéb hatásokkal, mint sündisznó a tüskékkel.

Az író álmában is pontosan érezte, hogy a lektor még Ady és József Attila utánzattal is vádolni akarta, s ezt csak azért mulasztotta el, mert idejében észbekapott, hogy az új költők verseinek jellemzésére is kell valamit tartogatnia.

— Többféle szempontból nem tartom közlésre alkalmasnak — így egy másik lektor. — Először is azért, mert nem tartom célravezetőnek, hogy hülyeséget árasszunk az olvasó felé. IJgy- is elég hü ... izé ... hogy is fejezzem ki magam...

Szóval úgyis elég jóindulatúnk az olvasók, és minden butaságot, ha hascsikarás árán is, de elolvasnák.

— Tiltakozom! — emígy egy harmadik. — Ettől az írástól máris megfájdult a fejem, pedig az elég edzett az ilyen merényletekkel szemben, de most gondoljunk arra, hogy a becsületes olvasó zsenge, raffinálatlan feje milyen bántálmákat szenvedhet, ha ezt elolvassa. Állítom, hogy egy rövid felezési-idejű rádióaktív izotóp veszélye ehhez az úgynevezett műhöz képest csak merő lekváros palacsinta, esetleg uborkasalátával. Bizonyára lesz olyan, aki menten gutaütést kap tőle, és bennünket tesznek felelőssé.

Az író eközben egy nanvbajuszú lektor gondolatait olvasta ki. Meggyőződött arról, hogy az most akarta elsütni a nagy ágyút. A külföldi irodalom jelesei közül akart megnevezni valakit, hogy ráfogja: attól plagizálta elejétől végig az igényes írást. A bökkenő csak az volt, maga sem tudta,, miszerint az eszébe ötlő idegen név, írót, költőt, vagy netán feltalálót fedett-e valaha.

•— Rövid véleményt kérek! Közölhető vagy nem?! — dörögte szigorúan a főlektor.

A lektorok egyenként felszólaltak újra:

— Nem közölhető! Teljesen értéktelen hitványság.

— Közölhető! Kiválóan jó írás. Magas színvonalú és van eszmei mondanivalója. Alkotója tehetséges írónak bizonyult.

— Nem közölhető! Nem lehet célunk a tehetségtelenek, a dilettánsok előtt megnyitni a zsilipet.

— Több vélemény nincs?! — nézett szét szemüvege fölött a főlektor, de erre már csak az alvók hortyogása volt a válasz. — Na, majd magam döntök!

Eddig tart az álom, és most jön a való. Amikor az író egy héttel később felkereste a lektorátus vezetőjét, az ilyesmit mondott:

TJehatóan foglalkoztunk művével. A magam részéről alapjában jó írásnak tartom.. . Kár, hogy a befejezés egy kicsit lapos... Azt tanácsolom, dolgozza át és domborítson ki valamit a végén.. Kerekítsen hozzá egy kis mesét. Nem árt, ha az elejét is átnézi. A közepét nyugodtan elhagyhatja: az terjengős, kusza és unalmas. Mához egy hétre hozza be újra.

Az író naphosszat rágta a ceruza végét. Fir- kálgatott, gondolkozott. Mindhiába. Nem ment az írás: képtelen volt művét átdolgozni. Elhatározta, hogy tanácsot kér.

Zsebregyűrte a lapokat és futott vele vtsz- sza.

— Nos, elkészült? — fogadta örömmel a fő- lektor. — Csak semmi beszéd! Az írás itt a döntő — nyúlt a lapok után.

— De kérem... — kezdte rá az irö.

— Pillanat türelem... — intette a lektor. Előbb elolvasom.

A z író magábaroskadva várt. Alig telt él fél óra és a lektor lelkendezve felkiáltott: *

— Nagyszerű! Nagyon jó! Ezigy egészenmÁS, Látszik, hogy műgonddal dolgozta át. így mér közölhetői