Észak-Magyarország, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)
1958-08-10 / 188. szám
6 ESZAKMAGYARORSZ* Vasárnap, 1958. augusztus 10. BORSODI GYUtA: Néhány meg jegyzett megyénk mai irodalmáról Jfi vállalkozhatna arra, hogy teljes, átfogó képet adjon megyénk mai irodalmáról? Hiszen az erőket sem tudtuk még hiánytalanul számbavenni s amit eddig mutattunk az ellenforradalom óta, az nem a leghűbb tükröződése az írói összmunkának. Mi a célom ezzel az írással? Megkezdeni annak a nagy résnek a betöltését, amely az irodalmi elvi állásfoglalások, az irodalmi agitativ munka területén megvan s nem utolsó sorban összefoglalni mai próbálkozásaink történetét, ezzel beilleszteni egy láncszemet az egyetemes magyar irodalom történetébe. Kétségtelen, sokan leteszik majd a maguk obolusát ehhez a szerény munkához, tehát nem lesz fölösleges e néhány gondolatot papírra vetni annak reményében, hogy közös erővel, mások segítségével többé- kevésbé sikerül körvonalaznunk, hol is tartunk tulajdonképpen. Bár sohase jött volna közbe 1956 októbere. Az ellenforradalmi események nemcsakhogy szétzilálták az írók sorait, de hosszú ideig olyan ideológiai zűrzavart idéztek elő, amelyből csak lassan lehetett kievickélni. Nem mintha az írók nagyrészében nem kezdődött volna meg már nagyon korán valami tisztulási folyamat, hanem főképpen azért, mert presztízs-kérdéssé vált a hovatartozás. Kinek a védőszárnyai alatt kezdődjék meg a szétszaladt nyáj összegyűjtése? Szóba került a Hazafias Népfront és a TIT. A viták éle ide irányult, holott valójában arról kellett volna beszélni, hagyjunk fel a vitákért indított vitákkal, a rendelkezésünkre álló megjelenési fórumokat ne semmitmondó, a nagy kérdéseket átlépegető írásokkal töltsük meg, hanem olyanokkal, amelyek azt a törekvésünket fejezik ki, amelyért nem írói. hanem másik, munkáslényünkkel nap-nap után dolgoztunk. Olyanokkal, melyek a béke, a rend helyreállítását célozzák, örömmel üdvözlik a gazdasági és politikai élet megerősödését és maradandó emléket állítanak az ártatlanul meggyilkolt pártfunkcionáriusoknak, egyszerű kommunistáknak, de nem utolsósorban azoknak, akik neves, vagy névtelen harcosai voltak az új élet megteremtésének. Nem lett volna ez az irodalomhoz méltatlan feladat. Az elmúlt két esztendő ezernyi témát adott, amelyből nemcsak Borsod, de szinte az egész ország irodalma alig-alig dolgozott fel valamit. A z volt az oka ennek, hogy a fegyverek közt hallgatnak a mú^ zsák? Aligha. Leginkább talán az a tisztázatlan légkör, mely egyeseket körülvett közülünk, azokat, akik most már sajnálatosan, de akkor jószándékkal és jóhiszeműen — a pesti példák által félrevezetve — resztvettek a rosszemlékű funkcionárius vitában s a konszolidáció után talajt vesztettek, az új vezetők némi kétkedéssel nézték őket, a jobboldali behatásokkal átitatott rétegek rágalmazták őket. Ilyenformán méltatlannak érezték magukat arra. hogy ezekhez a témákhoz nyúljanak. Mindez nagyon helytelen volt, s ma kimondjuk nyíltan: joggal várhatott volna tőlünk több harcosságot és bátorságot a párt és az egész nép. Szomorú tandíjat fizettünk, de megtanultuk, mi az író feladata. Nem vagyok pesszimista abban a kérdésben, pótolható-e ez a mulasztás. Igenis pótolható. Ma már nem kell hangsúlyozni, hogy értsük meg egymást, úgy érzem, megértettük. Érezzük a párt jóindulatát, most már csak az kell, hogy mógjobban megmutatkozzék a miénk is. Ehhez elsősorban jó írásművek kellenek. Nem célunk megnyitni a zsilipeket a középszerű, vagy ennél is gyengébb művek előtt, mert mai életünknek ennél többre van szüksége. A konszolidáció időszakában a párt lapja, az Északmagyarország, elsőnek ajánlotta fel hasábjait a megye írói számára. Ennek a lapnak szerepe megyénk irodalomtörténetében nem lebecsülendő, ellenkezőképpen, jelentős. Hogy az itt megjelent anyagok között felszínre kerültek olyanok is, amelyek művészi színvonal tekintetében nem érték el a kívánalmat, az a mi hibánk, akik az irodalmi oldalakat összeállítottuk. Először egy széles frontot akartunk teremteni, aztán szelektálni és ezért helyet adtunk olyan nézeteknek, hogy ez fiatal, ez még diák, kezdő, hozzuk meg a kedvét. így bizonyos értelemben felhígítottuk a termést. lennek a liberális szemléletnek egyszer s mindenkorra végetve• tettünk. Kötelességünk ez elsősorban a Párt lapjával, de nem utolsósorban az olvasókkal és önmagunkkal szemben is. A TIT irodalmi szakosztálya, amely mellett jelenleg az írói munkacsoport működik, reméljük, rövidesen elmondhatja: jól működik a csoport. Ehhez már csak néhány baráti beszélgetés és megértés szükséges. Szót kell értenünk azokkal, akik még mindig ábrándokat kergetnek és nem reálisan mérlegelik az erőket. Ugyanakkor valamennyi megjelenési fórumunknál magasabbra tesszük a mércét. Bízunk abban, hogy amit így megteremtünk, az már olyan irodalom lesz, amelyet majd örömmel és büszkén nevezhetünk mai irodalomnak. If MMíM|Hl*»****l*^**,tl>m*<l***,>*>**>>*<>t'**>**>**^<*>***<************<1*1 KASSAI SÁNDOR: Tücsökcirpelés A megtett út elfáraszt, tudom, de előbbre visz minden lépés. Időt veszít az, aki megáll hallgatni tücskök cirpelését. Vigyázz! A mezőn még találhatsz számtalan, ilyen kis dalnokot Ismert hangja bár messze hangzik szavát megérteni nem tudod. (1958) Fekete testét mutogatja, olykor felül a fa hegyére, Hiába fürdik gyöngyharmatban még sem mossa magát fehérre. Ez a különös bogár-szerzet kárából még sohasem tanult, Hitte, hogy néki örök a nyár a dértől mégis a földre hullt. B. FEHÉR ANNA: Elkésett tavasz (Egy epizód emlékére) Áradt erembe tavaszi zene, Az egész március visszhangra kelt. Csengő villamos tocsogó tócsa, Kedves, bolondos tavaszi szél. * Átvette ütemét akta papírja, Mind a sok holt tárgy, s mind ami él. S fejed tréfából karomra hajtva Benned is frissebben pezsdült a vér. Vértünk páncélján pattogó szikrák Váltottak titkos üzenetet... Kamasz-szerelmek csak ilyen tiszták. Mit akarunk mi, elkésettek. — (1958.) VÉKONY SÁNDOR: KÉT VERS (BateikaL áld&ttiás A Pince-hegyen villannak a fények a vidám pincék nyitnak nagy izemet. A várost nézik, a holnap óriását, melyben mint dolgos, szorgos méb&cre mészporos, izzadt, sáros emberek szerszámmal írnak nagy szimfóniát. - A pianókat és fortissiraókat szélkölykök hordják árkon-bokron át. A Pince-hegyen villannak a fények, dal tölti be a pincék gádorát, mórba poharak cimboráznak vígan • Pince-hegy köszönti Barcikát. Szénakordát Zilált volt a széna a szekéren — első ízben rakott szekeret —, Hólyagosra törte tenyerét a villa de ő nem ejtett gyáván könnyeke Bátran emelte fel-fel a magasba az acélt és nőtt a rakomány. Zizzent a széna, illatot röpítve s csillant a fény a villa ágsorán Mikor a púp szent dicsőséggé nőv útnak indult a rakott szekérén, villáját a rét hajába szúrta és baktatott a kopasz földeken. c 3 MEZÍTLÁBAS csapat irtai BARAlH LAJOS X teesötétedéskor, úgy tíz óra után % Lß indulhattunk el hármas szaka- Xszókban. Szép világos, szellőtől hűsí- Itett este volt. A sarló alakú Hold Imár az újfalusi hegyek felett járt, s Xamíg bőkezűen szórta ezüstjét, cso- %dálkozva lesett le a völgybe szorult, lapró falusi házakra. 5 A kertek alatt, végig a vasúti töl- Xtés mentén mentünk le a Halmos Xgróf kertjéig. Tóth Lajcsi, a szakasz X vezető je, s legsoványabb, de legbát- Xrabb embere előre ment szimatnak. 5 A falusi nyáresték rojtos csendje Xtakarta a tájait. A végtelenségbe nyú- X 1 . n».gauíst egy-egy holdraéhes ku- Xvasz vonyítása szakította meg; majd lújra feketén ásított a némaság. Az teste titokzatos váltakozását éppen ‘úgy szerettük, mint féltünk tőle. 2 Jóleső volt az összerezzenés, s minidig megnyugtató a csend. ♦ Amíg Tóth Lajcsi jeladására váratunk, a csillagok között bujkáló fel- Xhőfoszlányok képzelt játélcát lestük. 2 — Én pilóta tiszt leszek, — szólalt imeg minden bevezető nélkül Jancsi, ts mert látta, nincs hozzászólásom, t tovább magyarázkodott. « — Édesapa azt mondta, hogy most ♦ már lehetünk mi is. Hiszed? 4 — Ühüm — riadtam fel. — De téiged bajosan vesznek fel. Kicsi vagy. ♦ Oalkó Jancsi válóban kicsi volt. t Alig ütötte meg a 120 centit, s 1 másodikosnak se nézte az, aki nem t tudta, hogy már 12 éves. A falusi fi- %úk el is nevezték Pityinek. Mi per- isze nem a gúnynevén neveztük, hisz t hozzánk, »angyalföldiekhez« tartó- lzott. 4 — Az nem baj, a repülőben úgy is | ülni kell. Mert az olyan, tudod? ... A magyarázat ezúttal elmaradt, !mert Lajcsi adta a jelt. — Sóós-pa-lii-sóót-see-ér! — fü- työlte. Ami annyit jelentett: mehetünk, de csak kúszva. Úgy is másztunk át a vasúton és a töltésen, s ? a közel kétméter magas vaskerítésen. ÍA rozsdás vasrudak meglazult szigetesei élénk nyikorgással tiltakoztak tmerényletünk ellen. A másik oldalon la kastélykert félelmetes, ezernyi rej- %telme fogadott. Rigók trilláztak bele X a némaságba, s az egyik bölcs kuvik X visszahuhogott rá. Titokzatosan mo- X tozott a vén fák között a szellő, mint- Iha súgott volna valamit a mély ölű 2 lomboknak ... Azok pedig méltósá- Jgosan bólintották rá. .4 Valahol X a tó körűi száraz ág roppant, s a Xzörgös levelű pusztán bokrok árul- Xkodva zörrentek. m — A német, —s lépett vissza J öntési. ♦ — Szamár vagy. Valami menyét ziehet — “torkoltam le, de azért én lsem mertem mozdulni. 1 Mintha megannyi ördögfióka lej- itett volna táncot az ürességtől csen- igő kastélykertben. Ág roppant, vakítani suhant az éjszakában, a kastély t ablakában láthatatlan lidércek lángo- 1 kát sercentettek. A baglyok a nyurgáira tekintő szellőzőablakból bor- Izálmas hangon huhogtak, nagy fé- Íny es szemeik villogtak. A hátsó be- 1 járattal szemben, az orgonák közötti t vízgyűjtő aknában valami súlyos 1 tárgy csobbant, összerezzentünk. Z — A német. A halott német lehet t— súgtam Jancsinak. 4 A front visszavonulásakor tör- 4 tént. Az előretörő román csa- Ipátok ellen a magyar katonák nem X akartak harcolni. Egy szakasz németiét vezényeltek ki. hogy ellenállásra X kényszerítsék a magyarokat. A sza2 kosz parancsnoka, egy hosszú, szőke X SS őrmester tíz erdélyi fiút a falhoz ♦ állított. Felállt a kivégző osztag, s ♦ amikor az őrmester jelt adott a tü- *zelésre, mindössze két lövés dörrent. XMindkéttő az őrmestert találta... + Ide dobták be holttestét a vízgyűjtő Xaknába. Mesélik, hogy a német lelke Xfeljár a kútból. Félelmetes hangon *tűzparancsot harsog szellemrégiók- |nak. Trombitás Jenő látta is egyszer, Xamint csontos újjávál a falra mutat^ ♦ és tüzet vezényel. De csak a kezét* ♦ látta. A test többi része beleolvadt ai ♦szürke homályba. ] X Ez jutott mindannyiunk eszébe.1 iMég Tóth Lajcsi is megtorpant, ami-1 \kor látta, hogy mi nem mozdulunk.1 ♦ — A futbal, akkor../. — szólt fe-\ ♦ lénk. . J ♦ Ez a szó erősebb volt mindben* |misztikus képzeletnél: szellemeknél,* Xlélekrégióknál, bagolyhuhogásnál,* Xzsíros gazdák csálánverésénél. átok-; inál, amelyet ránk »kommunista‘ Xfattyúkra-M olvastak a rózsafűzért „ Xmorzsoló vénasszonyok, a pap kipré-* %dikálásánál, a jegyző úr fenyegetőzé-^ f\sénél. A sötéten összeboruló bokrok;, :felett sárgás-barna futballabda lebe-' ,gett. képzeletünkben. Olyan, amilyet Murci látott Pesten. Bele is rúgott / kettőt. Azt mondta, jó volt belerúgni. *Én Miskolcon, az egyik kirakatbanK ♦ láttam ilyet. De csak láttam, Még« meg sem simogathattam, esetleg a tekintetemmel. Éppen úgy nem rúgtak a többiek sem soha életükben igazi futballabdába, mint én. De el tudtuk képzelni, milyen gyönyörűséges is lehet. S ha most meghátrálunk, talán meg sem kapjuk. Meg aztán a becsület, az becsület. Ha vállaltuk a plakátok kiragasztását, s két hónapon keresztül szorgalmasan ragasztottuk is, akkor annak ma is meg kell lenni. ji z volt az utolsó éjszaka: 1947. ^ augusztus 30. Holnap reggel nem mindegy, hogy a palánkokat és házfalakat, — amikor a falu népe a Népházba igyekszik szavazni — milyen plakát díszíti. A fogadalom jutott eszünkbe, amit csak mi tizenegyen. a mezítlábas csapat tagjai ismerünk, — hogy más párt plakátja nem maradhat a falon — az szent és annak meg kell lenni. S ha most, az utolsó éjszaka meghátrálunk, akkor hiába volt minden eddigi! Nem volt érdemes a gazdák csalánveréseit elviselni, a pofonokat és vesszőcsípéseket összeszorított foggal eltűrni, letagadni Tóth Jani bácsiék előtt, hogy nem mi vagyunk azok, akik a többi párt plakátjait letépdesik, akkor gyávák vagyunk. Nem érdemeljük meg, hogy egy igazi futballabdát kapjunk. Egyszerre mozdultunk Lajcsi után. Már nem féltünk az ágak roppanásaitól. Tudtuk, hogy az a száradás következtében természetes. A gyűjtőakna vizében pedig a leváló vakolat csobban olykor-olykor. Igazat adtunk Tóth Lajcsinak, hogy aki egyszer meghal, annak vége. Nincs szellem, se lélekrégió. A német lelkének hazajárását is csupán a gyerekek ijesztgetésére találták ki. A bagoly huhogására pedig Jancsi — visszahuhogott. Erre a bagolypár annyira meglepődött, hogy visszahúzódott fészkébe. A zsidótemplom kertjére nyíló kiskapun át kijutottunk a falu főutcájára. A községháza előtt sötét alak gubbasztott. Elrejtettük a Bánócziék kapujában a plakátot és a csirízestálat, aztán közelebb lopakodtunk. — Az öreg Horváth — ismerte fel Jancsi. .— Eredj! —r intett nekem Lajcsi. Ne félj! /y e kifohászkodva elindultam. " Amikor a Sóváriék kapuja elé értem, Horváth már kint állt az utca közepén. — Hová kujtorogsz? ■=» állított meg. — Csak úgy sétálok.«• —• Éjfélkor? — Mindegy az.-.-. — Már hogy volna mindegy. Gyereknek ágyban a helye ilyenkori Rosszban töröd a fejed, kölyök ... Ügyetlenül megfordultam, mintha el akarnék futni. Elkapta az ingem gallérját. — Na, na! Ne szaladj csak! A többiek hol vannak? Kinek a gyümölcsét akarjátok megdézsmálni? Ki vele, mert agyoncsaplak! Megszeppentem. — Mond meg. akkor nem bántlak! — engesztelt sunyi módon. — Nem szabad, mert akkor ők kerülnek bajba. Meg tetszik őket fogni! — Hijnye, a teremtésedet! Csak nem az én körtém? — De bizony azt. Kinn a szőlőhegyen. — Elmentek már? — Most indultak. Engem azért küldtek erre, hogy meglessem, odahaza van-e. — Aztán honnan tudtad volna meg? — Hát tudom, hogy a csűrben alszik. Erre aztán minden kétsége eloszlott. Káromkodott egy nagyot és keresztül a szövetkezet kertjén, elindult a szőlőhegyre. — Gyertek! — sziszegtem Lajcsi- éknak. — Hozzátok a plakátokat... W;vM ásnap reggel, a vasárnapi nap- fény mosolyogva nézett a falu ■vörös-csillagos plakátokkal díszített házfalaira, kerítéseire. Az emberek meg csodálkoztak. Még a malomi munkások is. A hét párt közül egyedül az MKP-nak volt kiragasztott plakátja. Senki sem tudta, hogy ki tette, hogyan tette. A nagygazdák morogtak. Akiket a plakátőrzéssel bíztak meg, szégyenkezve hallgattak. Nem merték elárulni, hogy az egyikük a dinnyeföldjét, a másik pedig a gyümölcsöskertjét őrizte a plakátok helyett;; s * Szeptember utolsó napjaiban történt. A vénasszonyok nyarának szürke egéről ugyancsak erősen nézett le a nap. Meleg volt, lehetett 28 fok. Bágyadtan kuksoltam az utolsó- előtti padban, pontosan az ablak mellett. Lajos bácsi a katedrán ülU s azon gondolkozott, kit válasszon áldozatául. Vígh néni az iskola pedellusa nyitott be. Valamit súgott az ősz igazgató-tanító fülébe. Mindketten kimentek. Negyedóra sem telt bele, Lajos bácsi újra visszajött. Lassan, méltóságteljesen végigsétált a padok között. Gondolkozott. — Álljanak fel azok, akik benne vannak a mezítlábas csapatban r=i szólalt meg végre. Tízen álltunk fel. Murcit, a csapaA kapitányát polgáriba íratták be ez őszön és oda is járt. — Gyertek ki. — Visszaült az asztal mellé. — Készültetek? Persze, hogy készültünk. Legalábbis azt mondtuk. Van olyan diák, a fai a kérdés feltevése előtt bevallja, hogy egy kukkot sem tanult? Én még nem találkoztam eggyel sem. Nyomasztó csend ült a teremre. Vártuk a kérdéseket. Az előszobában léptek koppantak. Egy erősebb és egy gyen* gébb, egy csizma és egy félcipő. Eb* bői megállapíthattuk, hogy idegenek lehetnek. Fellélegzettünk. Tóth Jani bácsi és egy idegen* kdSSSÄi» köszöntünk. — Dícsértessékajézuskrisztus-ke» zitcsókőlom! Mert akkor még így kellett fcő* szönni. Az idegen elhúzta egy kicsit a szájaszélét, Jani bácsi meg dörmö* gött -valamit a bajusza alatt. — Ezek azok — mutatott be ben* nünket Lajos bácsi az idegennek. Ai felénk fordult: — Na, fiúk. hát ti jártatok plaká* tot ragasztani? — Mi — válaszolt Tóth Lajcsi he* lyettünk is. — Akkor talán mehetünk — for* dúlt az igazgató felé. Lajos bácsi be* leegyezően bólintott. — Gyertek utánunk — szólalt mmg Jani bácsi. Az MKP irodájába mentünk. Nem messze az iskolától, a Hidasy féle kúriában volt. Leültettek bennünkett Jani bácsi átment a belső szobába. Két futballabdával és egy köteg piros ruhafélével tért vissza. Az idegen férfi valamit beszélt. De egyikünk sem hallgatta. Néztük meresztett szemekkel, sóvárogva és boldogan a sárgás-barna futballabdákat és az apró, piros ingecskéket. S amikor átnyújtotta őket Jani bácsi — mindegyikünknek egy-egy dresszet, Tóth Lajcsinak és nekem a futbalt — és azt mondta, hogy ez most már a miénk, a mezítlábas csapaté, bár ke* zünkben volt a futballaoda és az ing is, a szemünket lassan elborító öröm-, könnyektől nem láttuk... tt azon nyomban magunkra öltöttük a dresszeket, kivonultunk a temetőközi pástra, s megtartottuk első igazi tréningünket, igazi futballabdával. S a piros ingek? Én abban aludtam, jártam iskolába, —• ugyan úgy, mint a többiek. I PÁLMAI ZOLTÁN: @i.ak az anyák izaaazzanak Ha ellentétek élesednek, gyűlölet tornyoz újra bajt. kapzsiság békés milliókat megint vérázott útra hajt, ha fegyvert kínálgatnak ismét bujtogató, ravasz szavak, szavazás döntse el a kérdést! De csak anyák szavazzanak! Ne legyen többé senki sértett és senki, aki sérteget; okosan, szívben melegítve cserélgessék az érveket. Ám, ha vészessé vált vitában követelő maradna csak. szavazás döntse el a kérdést! De csak anyák szaivazzanakl Mindenkinek volt édesanyja, • és mindenkinek drága volt. ahogy bimbózó életére, védőn, reszketve ráhajolt; szavukat hallgassák meg újra mind a gyengék, s hatalmasak. Kényes kérdést szavazás döntsön, de csak anyák szavazzanak! Hiszen az anyák szent szívére a leggyötrőbben lép a kín, mikor eltűnt fiat siratnak dúlt otthon omladékain, az anyák szívét marcangolják, mikor népek marakszaruzK. Háború, s béke kérdésében csak az anyák szavazzanak!
