Észak-Magyarország, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

S SSZAKMAGTARORSZÄG Vasárnap, 1958. június 1. c /S KUZMANYI GUSZTÁV: DAL A GONDRÓL ~\ ÉLETVESZÉLYES VÁLLALKOZÁS Egy árny osont, be titkon, csendesen ^házunk falán mély, késő esteken, Í s én meg sem láttam mint vidám gyerek, milyen lidérccel néz farkasszemet sók györtö terhű, nehéz éjszakán, együtt virrasztva Apám és Anyám. »Én nábob voltam. Házban, udvaron értem volt minden s túl a kőfalon, 'a csöndes utcán és a rét gyepén lúgy éltem, mint korlátlan, víg legény. jA jószomszédok és idegenek .gyakran mondták: De okos. szép gyerek! \Akkor rá sem hederítettem ám, )de büszkék voltak szüléim reám, .értem dolgoztak, — jaj, hány év tanú? — [s a Gond, a rút, a százezerkarú íhiába nyújtott felém száz kezet. )derűs szivemhez egy sem férhetett: £bren őrködtek álmaim fölött és minden bú, baj rajtuk megtörött. Így égtek ők az áldozat hevén, így égtek el s észre sem vettem én! De egy napon, egy sötét éjszakán megakadt szemem Anyám hóhaján. Virrasztóit, mint a jóság angyala s a betegágyban szendergett Apa. Szerettem volna felkiáltani: Hová lett szép sötét bajad, Mami?! Arcod fehér, s a sok-sok szarkaláb mikor vert bús szemed sarkán tanyát? Vak voltam eddig, tékozló gyerek, hogy nem láttam meg sok gyötrelmetek, drága szívetek vérző védfalát csak éreztem, de sosem láttam át. Derűs és szép volt minden eddig itt. éltem a meleg otthon fényeit. Be most... kinyílt a védvár ajtaja és belépett a szörnyű rém maga. A sóhaj még számra sem érhetett és máris megmarkolta szivemet, szorítja mind, vad karma iszonyú: a Gond, a rút, a százezerkarú!....-ooo­PALMAj ZOLTÁN: Nem szabad meglapulni Ma már nem szabad mcglapulní azzal, hogy csak parány vagyok, a szavam úgyis semmitérő, sorsom formálják a nagyok, tőlem független dirigálják nemzetek hatalmas karát.. . Nem! Hisz cseppekből áll a tenger, porszemekből az Ararát! Apró cseppekből áll a tenger. És dönt sziklát, bont partokat, így a népek nagy óceánja roppsmt erőket tartogat. Vigyük bele most tétovátlan mindnyájunk apró cseppjeit, torlaszolni gonosz erőt, mely már kétszer vérbe, szennybe vitt. Dübörögjön világkiáltás: Álljatok, latrok! Még lehel! Ne akarjatok' békét ölni, gyermekmosolygást, életet! Vérpárától még émelyegve friss torra hangoltok ti húrt? Nem látjátok új csillagunkat? mely intőn végtelenbe szúrt? Tiltón csattog a kalapácsunk, intőn csikorog az ekénk, tilalmat perceg fürge toliunk: Ne hozzátok a vészt felénk! Követeljük szóval ... sőt tettel! Sohsem kapott a nép, ha kért. S ti pusztulhattok a halálért, de mi győzünk az — életért! Nem! Nem szabad ma meglapuini azzal, hogy csak parány vagyok, a szavam úgyse messze hallik, intézik sorsom a nagyok. Helyünk ott a népóceánban! Légy munkás, dolgozó paraszt, időt értő értelmiségi: Most le kell tenned a garast!-OOO­TARBAY EDE: ESTE A TANYÁN nap. Azt hiszem anyu-k-Sm, hogy ezek valami rosszban töriik a fejüket. r e] lek-mul tak a napok. Kalapá- * lástól volt hangos az udvar. Nővéreimnek ugyancsak furdalta az oldalát, hogy mit csinálunk, de el nem árultuk volna tervünket a világ minden kincséért sem. Faggatását, vallatását anyám intette e: — Hagyd őket, csak szögezzék azt a régi ládát, ha kedvük tartja, így még aránylag csendben és békesség­ben vagyunk tőlük. Ezzel rosszat nem csinálnak... Ezután egy héttel igen érdekes lát­ványban lett volna része annak, aki a kerítés hasadékán át. vagy a kapu rácsa között az udvarra bepillant. Az eperfa ágai közül ruhaszárító kötél vezetett ki. A kötél elég jól ki volt feszítve és igen meredek szögben lej - tett. A kert túlsó határán egy kerí­tésoszlop derekához volt kötve a vé­ge. Az eperfa lombok közül — üt­ött — egy ládának oldalai villantak ki. A láda laposvas tartókon füg­gött és a tartók között fehér porce­lán csigakerék csillogott. Ez volt tit­kos álmunk: a nagy sodronypálya. Nem mondom, elég otromba szerke­zet volt. Egyáltalán nem lehetett ösz- szehasonliítani az én kis finoman, el­készített »igazi« benyomást keltő művemmel. Ennek azonban egészen más volit a szerepe. Kalandvágyun­kat kívántuk kielégíteni a kert felet­ti utazással. Tervezgettük, szimez- gettük, hogy milyen is lesz az. ha vé­gig »ke -ikázunk« a kert fölött. Szé­pen lesikiimk majd... Közben pedig anyáméknak fogunk integetni. Úgy képzeltük, hogy amikor elindulunk, nagyot kiabálunk, erre mindenki ki­szalad. mi pedig zsebkendőt lobog­tatva büszkén »elhúzunk« fölöttük, a pálya végénél földet'érünk-és kiszál­lunk a nézők örömujjongásától kí­sérve. Mondom: így képzeltük, így t erveztük... Eleinte tervünkkel egyezően sike­rült minden. A fa ágairól ügyesen bemásztunk a ládába, amely indulás­ra készen himbálózott a kötélpályán. Amikor mind a ketten beleültünk, nagyot ordítottunk: — Tessenek kinézni! — CZ zzel egyidejűleg pedig élikötöt­*— tűk a légi pályakocsinkat. Az táncolva, lengve, vadul kezdett ve­lünk rohanni. Rettenetes érzés volt... Egyáltalában nem hasonlított az el­képzelt szép lesikláshoz, vagy lassú kocsikázáshoz, ami közben kedvünk szottyant volna a nézőiket zsebken­dő lengetéssel üdvözölni. Nem bi­zony... Inkább hasonlított ez olyan hegyről lefelé száguldó szekérhez, Inas testükbe szúr a zsibbadás, kenyérteremtő nappalok robotja, amint a tűzbe nyúlnak, megkotorva mélyét, s ha roppan már a friss parázs, mesélni kezd az egyik — halk szavára meg-megborzon-g a porlepett akácfa# AKÁC ISTVÁN: CJ-eümény helyett Szendergő délután varázsa méláz a csöndes táj felett, s a napnak fényes lobbanása beragyogja a kék eget. Fehér virágok, kékek, sárgák és rózsaszínek nyílnak itt, s pajkos kacajú, lenge lánykák tépik a fák friss szirmait. Amott komoly parasztok szántják az anyaföld szent kebelét, ekéjüket a földbe mártják s hintik a holnap kenyerét.. *. A vén Avasnak oldalában öt-hat gyönyörű, tiszta lány kacagva fut, keringve, lágyan, villanó térdük halovány. A messziségben nagy hegyeknek körvonalai látszanak, .... barnászöld mezők integetnek a bíborruhás ég alatt. A jó öreg Miskolc szelíden ringatja házak ezreit, piros tetőknek tengerében zászlóikat meglengetik PATAKY DEZSŐ: a karcsú füst tűnő hajói, vidoran búcsút int a nap. csillagok hava kezd már hullni, s tollászkodik az alkonyat. Szivem fölé... Simítsd el ráncos, barna homlokom, Te légy velem, ha megfáraszt a gond, ha majd szememben halványul a tűz, — szivem fölé halk csillagot Te tűzz! Ajkam ívét bűn s ha kín lezárja: dalra sírok, tiszta dalra vágyva dalolj nekem, mint szél — völgyhajlatán, Te légy velem, szeplőtelen Anyám! •-----------------—------------000------------------------­' Különös kedvvel sétálnak a lányok. 'Különös kedvvel lépnek a legények, finden új palánta önmagára ébred. , Egyik este sem olyan, mint a többi, , gazdagon a Lét leönti i termékenj’itő párával a zöldet. iNem elég a vadonatúj tollak sóhaja, idétlen jajongássá válik a mélytengeri , lények éneke, és képtelen elmondani i a titoktudó állatok szeme ... az olajfa leveleire felkent ezüst, vagy a füst, ami a Végtelenbe téved, a csecsemő, kit mosolyogni látunk, mind csak sejteti, de nem fejezi ki hatalmas boldogságunk! f GULACSY «MAGDA: * * Asszonyok májusi éneke Elpárolog nyelvünkről a sós nyál, izgatott lábunkon táncot jár a Láz. Mint a magasfeszültségű áram a rátapadó hámot, egyre az érdesség borzongása ráz! Nincs enyhülés. Hiába várunk ... Atlaszt sem szül anya, ki széles vállain hordaná szerelmi vágyunk! Nekünk olyan a mentha hűvöse, az ezerkarú szűz-üvegcsillár, a sötétlila-csillagokra bomló ólomkristály, vagy a nagy Casals gordonkaszólama, mintha bennünk zsongana szapora sóhaja kedvesünknek, mintha viszketne a gyógyuló sebszáj körül mintha a gerincünkbe fúródna a villám! És bennünk az egész győzedelmes, asszonyiság örül, mert jobban szeret kilencszázötvennyolc májusában a férfi, mint hajdan az antik istenek! ■000-------------------------­HUDY FERENC: FÉNY ÉS VIHAR Már elképzelnek vérző, vadként csúf irgalmukért könyörögve; ilyen munkán Don Basilio mesteri lelke is derülne.:: Ö, kevesek! Méregkeverő, nyálas, sziszegő, meddő falka felismertünk, nincs hatalmatok gyere Mari, nevessünk rajta! ROMI-LAZ A nagy spanyol-járvány után következő évtizedben lépett fel jár- n ványszerűen és napjainkban olyan arányokat öltött, hogy le­küzdését a legkiválóbb elmegyógyászok is reménytelennek mondják. A veszedelmes kórt négyfajta bacillus terjeszti: a treff, pick, káró és coeur bacillusok. Ezek abban különböznek a többitől, hogy szabad szem­mel is igen jól láthatók. Valóságos óriások. A betegséget hazánkba bizonyos Joly Jocker nevű, kevésbé vonzó külsejű gentleman hurcolta be, aki jelenleg harmadlagos stádiumban leledzik, ami abban nyilvánul, hogy állandóan vigyorog. Ez a vigyorgás sajátságos hatással van azokra, akik a kórba már beleestek: mihelyt Joly Jóéként látják, az Ő arcuk is Joly Jockeréhez hasonlóvá alakul, elárulván, hogy similis simili gaudet, hasonló a hasonlónak örül. A römi-láz súlyos tünetekkel jár és feltétlenül halálosvégű, amennyiben csak a halál vet neki véget. A legsajátosabb tünete a kór­nak az, hogy a beteg memóriája fokozatosan gyengül. Ez eleinte ki­sebb mérvű feledékenységben mutatkozik meg. A beteg elfelejt például uzsonnázni vagy borotválkozni, a nők otthonfelejtik a retikült a púderes dobozzal és rúzzsal. Később már vacsorázni is elfelejtenék, majd memó­riájuk kezd kihagyni a mindennapi élet legelemibb követelményei te­kintetében is. A családfő elfelejti, hogy gyermekei és felesége van, elfelejt hazamenni, elfelejt munkahelyére járni. Nőknél a szimptómák nem any- nyira szembetűnőek, mert a nők feledékenysége már régebbi keletű: a bubifrizura és a táncőrület korszakának kezdetéig nyúlik vissza, ők már akkor kezdték elfelejteni, hogy fiúk — vagy lányok, meg hogy a ház­tartás vezetése tulajdonképpen az ő hivatásuk. A römi-láz az ő feledé- kenységüket addig fokozta, hogy a römi-beteg nő még táncolni is el­felejt. A römi-betegek kisebb-m agy óbb csoportokban asztalok körül ta­nyáznak, Lkét pakli kártyán osztozkodnak, bizonyos jellegzetes önkívü­leti állapotban. Ez az állapot lázzal jár. amely filléres poénnel kezdő­dik és ötven fillérig emelkedhetik. Amíg az önkívületi állapot tart — előfordul, hogy a súlyosabb betegeknél naponta negyvennyolc óráig — a betegek csak füsttel és alkohollal táplálkoznak. A betegség egyébként gyanútlan kibiceléssel kezdődik és mint már említettük, csak a test ki­múlásával ér véget. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a kór egyformán pusztít a legkülönbözőbb társadalmi rétegek Den. Kiváló orvosi szakvélemények szerint a preventív intézkedésnek^ szóval a kór megelőzésének egyetlen módja lehetséges: aki mztos véneimet akar ellene, mielőtt lcüirr: kibi- celni, hörpintsen fel egy-két deci tömény ciánkáli oldatot. Ez immunizál: Í1929) u — 4 Irta: Marton Szilárd EZ él napig is bámultam a sod- * rony pályát azon a nyáron, amikor vidéken töltöttem a legelső vakációm egy részét. Lenyűgöző lát­vány volt hat éves szememnek, a rét tarka virágszőny egéből kinőtt álL váinyosziopsor, amely messze távol­ban, a domb mögö tt tűnt el, a k i fe­szített sodrony huzalok,kai és a sor­ban guruló csillékkel. Még zenélt is a szerkezet. Legalább >& annak vet­tem az egyik pályán szénnel megra- kottan, nehézkesen döcögő, a másik oldalon pedig játszi könnyedséggel, — üresen, vagy bányafával tűzdel­ten — visszafelé tartó csillék kere­keinek nyikogó zakatolását. Képze­letben magam is valamelyik csillén ég és föld között utaztam a rakodó­hoz, ahol a kis gőzmozdony csühög- ve tolja a vasúti vagonokat a csuzda ailá, amelyből ■ ömlik az imént még er­dők és mezők felett odakocsikázott szén. Az egész olyan érdekesnek, olyan vonzóan szépnek tűnt, hogy a vakációm hátra lévő részében csak egy cél lebegett előttem: kis sodrony- pályát csinálni otthon. A nagy munkában apám segített. Taníthatott, tanácsot adott. Néhány kísérlet után már ügyesen kezeltem a lemezollót, a lyukasztót és megta­nultam szegecselni is. Remekbe ké­szült a kis csille. Be is festettem szép acélszürkére, a kerekét pedig pirosra- Teljesen igaziként hatott, amikor a kert fölött kiteszi tett huzalon végig­zakatolt. A végnélkül! ventatóköte- let — már amennyire a spárgát an­nak lehet nevezni — a végállomá­son kéziforgattyuval ellátott közlő­műről hajtottam. Napokig csák a sodrony pályával játszottam. Egy napon azután távirat hozta hírül, hogy nővérem érkezik fiával, <az én Mátyás öcsémmel, aki velem csaknem egyidős, hiszen ugyanab­ban az évben születtünk. Nagyon jó pajtások voltunk. A tá­virati úton jélizett látogatást megelő­zően, talán fél évvel találkoztunk utoljára. Alig vártam, hogy újra ta­lálkozzunk... Azaz, hogy valami kü­lönös aggodalomfélét kezdtem érezini: mi lesz a sodrony pályámmal ? Abban “biztos voltam, hogy művem érdekel­ni fogja az öcsköst, de abban már nem voltam olyan biztos, hogy a mű épségben 'túléli az érdeklődést. El­határoztam, hogy ideiglenesen lesze­relem és elcsomagolom az egészet. Cl lhatározásomat már-már majd. nem tettre váltottam, amikor eszembe jutott, hogy azért csak jó lenne megmutatni neki: ime, mit tu­dok én csinálni. A mű féltése és a dicsekvés vágya kelt bírókra egy­mással. Csak nehezein tudtam dön­teni. Végül is az egész úgy maradt felszerelve, ahogy volt. A vendégek érkezésekor izgatottan vártam a hatást: vájjon mit fog szól­ni az öcskös a sodrony pályára?... De csak nem szólt ő egy szót sem. Azt kellett■ hinnem, hogy nem vette ész-' re. Éppen ezért ebéd után kivezet-1 tem a kertbe és megmutattam neki1 a szerkezetet. Még a csillét is végig-1 hajtottam a pályán. Ő csak állt,1 mintha megnémult volna. »Nini, még1 meg sem tud mukkanni az öcskös,1 úgy elbámult« — gondoltam magam-1 ban. 1 1— Na, mit szólsz hozzá? Milyen? kérdeztem kis idő múlva, alig1 leplezve türelmetlenségemet. — Ez semmi — hangzott az egy-1 szerű válasz. — Egy vacak. Nem ilyen1 kell ide, hanem nagy. Amibe bele-1 ülhetünk! Erre nem számítottam." Első pilla-1 hatban dült-fult bennem a harag,1 azt váltotta valami megnyugvásféle; mp lám, nem is érdekli, nem is fogja bántani, tehát meg van rá minden re­mény, hogy a kis szállítóberendezés, épségben átvészeli az öcskös látoga-j tását. Ezt pedig a kíváncsiság félté-( madása követte: ' — Miiből csináljunk olyan nagyot,, amibe beleülhetünk, mi hajtsa azt?..., 1— kérdeztem félig-meddig magam-, mák szegezve a kérdést. , Nem olyan kérdések voltak ezek,, amilyenjeikre azonnal válaszolni lehe­tett volna. Ehhez hosszú tanácsko-, zásra volt szükség. Napokig tervez-, gettünk, sugdosóditunk. rajzoltunk,, méregettük a kertet széliében, hosz-, szában. Többször felmásztunk az, eperfára is; vizsgáltuk az ágakat. Soki ötletet felvetettünk, még többet el-1 vetettünk. A legfeltűnőbb az egész-1 ben az volt, hogy már három napja; Bálunk volt az öcskös és mégcsaki bajba sem kaptunk. A nővérem! mondta is anyámnak: ' — Nem tetszik nekem a /két kö­lyök viselkedése, Sugdosódnaik egész • Láttak prunket együtt sétálni. • Megindult a csöndes suttogás, — • tudnak, jósolnak, magyaráznak, | rágalmat szór sok álszent fohász. • Alattomban dagad a métely. 1 Készül az új, modern aréna, • ahová hitet vesztve zuhan •két tisztaszívű elalélva. amelyet megbokrosodott lovak rán­gatnak közben, jobbra és balra. Nem is tudnék számot adni arról most .sem, hogy mennyi ideig tartónak éreztem az. utazást. Csak az öcskös kétségbeesett, rémült arcára emlék­szem. Falfehéren kuporgott velem szemben a rohanva táncoló láda fe­nekén. A pályáinak úgy középtáján jár­tunk éppen, a sző lő lugas felett, ami­kor hirtelen elszakadt a kötél, olyan hangot hallatva, mint amikor elpat­tan a húr. Utána recsegés, csatta­nás... N em zuhantunk túl nagyot. A pályát, ugyanis a terhelés any- nyira lehúzta, hogy a lugas teteje fe­lett nem voltunk fél méternél maga­sabban. Azért így is beroppant a sző­lővel befuttatott gyenge kis faépít­mény kátrány papírral bevont lécte­teje és zuhanásumíkat még vagy más­fél méterrel megtoldva, éktelen csat- tanással állapodtunk meg a lugasr ban álló asztal tetején. Ekkor az öcskös — gondolom a náluk otthonos háza szokások teljes ismeretében — egy szemvillanás tö­redéke alatt ugrott ki a ládából és menekült. Azaz menekült volna, de nővérem a lugas ajtajában úgy csíp­te nyakon, mint héjjá a zsákmányát és mindketten eltűntek a szemem elől. Csak odabentről hallottam olyan ordüozást, visítozást, hogy még a lé­lek is reszketett bennem. — Hát te mit csináltál már me­gint? — kérdezte anyám szelíden. És amíg én a szavakat kerestem, hogy kellő magyarázatot adjak, így, folytatta: i — Erről majd még beszélünk. Most, gyere mosakodni, ebédelni. A nyaka-, tokát törhettétek volna ki... i Ebédnél mindketten lapítottunk:, az öcskös is, én is. Olyan jók voltunk, akkor, mint azelőtt még soha... Pe-, dig a büntetés még csak ezután kö-, vetkezett. Ebéd után apám vett.elő, bennünket. Főleg hozzám beszélt: — Ha valaki nem tudja kiszámí­tani a kötél teherbíró képességét, azt, hogy milyen meredek pólyán milyen sebességgé] halad egy ilyen teher, az ne csináljon ilyesmit. Vagy kértél volna tőlem tanácsot, vagy ne csináltad • volna. Az életetekkel ját-! szót tatok. Vedd tudomásul, hogy most már nem tekintelek kis tech­nikusinak, hanem csak ostoba kölyök- nék. Szegyeid magad... N ekem nem kellett több. ügy peregtek a könnyeim, mintha záporeső hullott volna. Ez a gyerekkori életveszélyes vál­lalkozásom hiteles története. 1 Mint jó komondor, porba dűl a csenc 'költögeti egy vonat messzi sípja, a kútnál tücsök fiait tanítja, vödör nyiszorog, jobbra-balra leng. A ház előtt apróka emberek, kemény, kiszikkadt nagy rögök tanyáznak barázdált arcuk bánatos, kifáradt, mögéjük gyűl a sok kopasz gyerek. i ' -

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom