Észak-Magyarország, 1957. november (13. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-17 / 270. szám

Vasárnap, 1957. november 17.

iSSZAKMAO^ ÍRORSZÁG

5

Makett

iiiiitiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiittiiiiiiiiiiiiiiiitiiii||||||||||||||||||||||||||||||||||||||t||||||||||||||i|||||a||||||||

A z ellenforradalom tobzódása ■r*- idején gombamód szaporodtak a »népboldogító-« elméletek. Hogyan lehetne kievickélni abból a lehetetlen állapotból, amibe az események sodorták az országot? A legjobbak aggodalma abból fakadt, hogy látták a bajt, a szakadékot — a gazdasági és politikai összeomlást és számoltak a következményekkel.

A nyugalomhoz, rendhez és kávéházi asztalhoz szokott polgárok átkozták a fejetlenséget, az anarchiát. Az utcán rosszarcú férfiak méregették a jobban öltözött járókelőket. A legnagyobb »forradalmár« polgár jóindulatával se lehetett kinézni ezekből a fegyveres martalócokból emberséget, szívjóságot. A nemzetőri szolgálatra beosztott gimnazisták sem nyújtottak valami bizalomgerjesztő képet. Kés, villa, olló — nem a gyerek kezébe való, hát még a fegyver! Nyitott pisztolytáskával feszítettek posztjukon és nem adták volna egy vak lóért, ha előránthatták volna a »col- tot«, hogy durrantsanak vele. A békés lakosság előtt hiába népszerűsítették a nyugati adók és a hazai pro- tezsálók a börtönökből szabadjára engedett alvilági alakokat. Senki sem tudhatta este, mire ébred reggel.

A vagyon- és életbiztonság hiánya megfeküdte az emberünk lelkét. A zárt ajtók és ablakok mögött rettegés vert tanyát. Törvényért, biztonságért si- kongott a hajszálon függő élet rémülete, hogy megint utcára merjünk lépni, dolgozzunk és gyarapodjunk, hogy éljünk.

A kivezető út keresése ebből az idegőrlő káoszból megmozgatta a fantáziákat, s ha az októberi események első napjai leleplezték az arcokat, november első három napja a telkekről rántotta le a leplet. A szegénység osztályélményeire emlékezők »urat nem ismerünk« jelszóval keresték a kivezető utat. A volt urak régi hatalmukra, gazdaságukra emlékeztek. Egy háztulajdonos öregúr »magasze- * rezte vagyonkáját« pörölte vissza, és • a lakóknak minden teketóriázás nél- ♦ kül kinyilatkoztatta, hogy nem enged t a 21-ből (értsd alatta a »forradalmi ♦ vívmányokat«), ezentúl nem a kom- ♦ munistáké a lakbér, hanem az övé, X s ha valakinek nem tetszik a »rend- X szerváltozás«, kiteszi a szűrét. A la- ♦ kók, akadt köztük »forradalmár« is, ♦ megrökönyödtek a bejelentés halla- J tára, de különösen azért mérgesedtek, $ mert az öreg kevesell ette a bért. »Száz J forintért csak a bolond ad nektek J kétszobás lakást« — mondotta. De * nem mindenki találkozott az ellen- J forradalom ennyire nyílt megmutat- ? Hozásával; t

A

z egyetemisták körében a tértől « és időtől független »magyar • nemzeti kommunizmus« hangoztatása mellett voltak olyanok is, akik a polgári demokrácia illúzióját festeget- ték az ábrándok egére. »Elvi megalapozottsággal« hajtogatták, hogy a magyar nép még éretlen a szocializmusra. A földet kapott zsellér vagyo- nosodni akar, legalább középparaszti szintre szeretné felhízni magát. A munkásnak saját villa, gépkocsi és effélék kellenek. A népi demokratikus rendszer korlátok közé szorítja az egyéni vagyonosodás lehetőségeit, stb. Megfeledkeztek ezek a »lánglelkű« népboldogítók arról, hogy polgári demokrácia burzsujuralom nélkül elképzelhetetlen. A polgári demokrácia minta-államában, Franciaországban is azoké a politikai prímás-funkció, akik a nemzeti jövedelem nagyobb részét vágják zsebre, bár kevesen vannak — a kizsákmányolóké.

— Bánja az isten, ki ül a trónon, csak ’/—>n mindenem — mondották az elvtelenek. És ez legalább annyira veszélyes nézet, mint a polgári demokrácia illúziója. Miért? Elaltatja az éberséget és felőle akár a királyságot is visszaállíthatták volna Magyarországon. Az ilyen ember akkor kap észhez, amikor már minden késő.

C ahhoz, hogy meg legyen min^ denünk, nem feltétlenül muszáj parazitákat tartanunk. Van-e olyan család, amelyik megtűr a háznál egy ingyenélőt csak azért, hogy legyen kit eltartani? A munkaképtelen aggokról és gyermekekről kötelességünk gondoskodni, viszont aki különösebben bírná a munkát, de nem fülik hozzá a foga, azt előbb-utóbb kiközösítik a családból. Mi népünk nagy családjából közösítettük ki az ingyenélőket, a grófokat, bankárokat, gyárosokat, akik bár soha életükben nem dolgoztak, ragyogóan éltek. A Hatvány bárók egyike megkívánván a néger nők egzotikus szerelmét, saját repülőgépén Afrikából hozott magának kettőt-hármat. A kastélya melletti libalegelőn ért földet a gép, az odasereglő kíváncsiskodó cselédeket puskás úri szolgák kergették széjjel. Honnan tellett báró Hatvány Endrének repülőgépre és néger nőkre? Soha senki nem látta őt dolgozni.

A polgári demokrácia követelése annyit tesz. mint követelni e társadalmi rend alépítményének, a kizsákmányoláson alapuló gazdasági rendszernek a visszaállítását, követelni azt, hogy ingyenélők fölözzék le a nemzeti jövedelem javarészét, hogy a pénz, a kizsákmányolok demokráciája váltsa fel a nép demokráciáját.

Veszélyes illúziók vetődtek felszínre az októberi események idején. A megbomlott közállapotok intellektuális mérget izzadtak elő a normal i fásukból kibillent ágytekervényekből. A megtévedt forrófejűek ostobasága mögött a jólszervezett ellenforradalom bújt meg.

Megbuktak ezek az illúziók, nemcsak azért, mert a Szovjetunió segítségével felszámoltuk az ellenforradalmat, hanem, mert a kijózanodott megtévedtek is belátták, hová vezetett volna az említett illúziók realizálódása.

Ahhoz, hogy meg legyen mindenünk, nekünk magunknak kell fáradoznunk. A diák tanuljon, a munkás dolgozzon, a paraszt szántsa a földet, az értelmiségi gondolkozzon, hogy állandóan jobbuljon életünk.

Szeretni kell ezt a mi gyermek- betegségekkel vert, de nagyszerű jövővel áldott életünket. Szeretni, mint a gyermeket, aki olyanná lesz, amilyenné a nevelés teszi. Ha Petőfi 1848-ban az egész magyar nemzetet mozgósította a Respublica védelmében, mondván: Harczoljon úgy minden ember, mintha Egyedül rá támaszkodnék hangja! — mi százszorta inkább elmondhatjuk ezeket az igéket. A mi korunkban jött el az igazi feltámadás napja, a néphatalom ideje, amikor minden földi kincs egyedüli birtokosa maga a nép.

IVl őst rakjuk boldogságunk, jólé- tünk jövendő épületének alapjait. Rakjuk odaadással, tiszta fejjel, forró szívvel és tiszta kézzel, hogy olyan legyen a jövőnk, amilyennek megálmodtuk és megtervezzük.

Gulyás Mihály

.........................................

K

I A HIBÁS?

HlllllllllllllllMlillHIIIIIIIIIIIIIIIII »IIIIIIIIII1IIIIIBIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIBIIIIIIMIII IHlllllllHttlIil

BORSODI GYULA:

SZEBENYBEN

Két napja csak, hogy itt vagyok, de máris mindenkit ismerek.

A férfi kedves szóra méltat s nem fut tőlem a kisgyerelc.

Pidánc Kati, meg Ősz örzsike és más mezei vadvirág tavaszi bimbók tisztaságó,t hinti szét, mint az almafák.

Pöndőt és szoknyát húz magára, selöm kendő8en, röpikésen indul a bálba s csakúgy röppen, mint a pille, hogy el ne késsen.

Ott várnak szűzi szerelemmel igényre, s hogyha összesúgnak,

alárdság, festett kikapósság? lyesmit erre nem tanulnak! i ház, ahová be-betértem, ekés szavával ottmarasztalt,

Tüzénél mindig földerültem, s megrakta elém jól az asztalt.

De mi ez mind a szív szavához? szóltam magamhoz gondolatban.

— Repülj magasra gyönge lélek, hogy mindezt én is visszaadjam.

Szebény, 1957. november 11.

PÁRATLAN ÉLMÉNYBEN volt részünk csütörtökön este a Zeneművészeti Szakiskola hangversenytermében tartott Doluhanova-esten. A hangverseny nagyszerűségétől felvillanyozva, amint hazafelé mentünk kartársaimmal, azon vitáztunk: ki a hibás, hogy előre nem tudta Miskolc közönsége, mit mulaszt el, ha nem hallgatja meg Zara Doluhanova művésznőt? A Filharmónia reklámozta — csak éppen a szép plakát nem árulta el nekünk, ki is az ismeretlen —, az Észak- magyaroiszág cikket hozott le, hogy jön és hangversenyt ad. Az a hiba, hogy a Filharmónia már sok gyenge művészt is hasonló tetszetős reklámmal hozott Miskolcra. Ebből a közönség nem tudhatta meg, csak a szakemberek, akik szép számmal voltak jelen, hogy Zara Doluhanova 1948- ban a budapesti VIT-en első díjat nyert fiatal művésznő, azóta is járja a világot és lázba hozza a hallgatóságot (mint valamikor Caruso a század elején). Amerikai, európai turnéin felzaklatott emberek maradnak minden városban, ahol megfordult. Lázba jön a közönség művészi előadásának nagyszerűségétől.

Már tíz éve, hogy Miskolc majd minden koncertjének fül- és szemtanúja vagyok, de még nem láttam a páholyokban állva tapsoló, köny- nyektől meghatott tanárokat, nem láttam a közönséget olyan extázisbán, hogy a művész folytatni szeretné műsorát, de nem tudja a vastaps miatt, meg kell várnia, mig a rajongó közönség kitombolja magát. Ez volt a csütörtöki esten.

Mi a titka Doluhanova nagy sikerének? Csak három szóval lehet rá felelni: igen nagy művész. Műsora választékos ízlésről tesz tanúbizonyságot. Az orosz, francia, német és olasz nyelven előadott művek, minden nép énekes irodalmának gyöngyszemei, Csajkovszkij, Rachmaninov, Schubert, Richard Strauss, Fauré, Ravel, Debussy és Rossini — nagy nevek röpködnek egész este, mind a műsorban,

mind a külön koncertnek is beváló ráadás-számokban.

Amint Doluhanova az első számok után fellép, úgy érezzük, az egész pódiumot, az egész termet betölti szuggesztív, gyönyörű egyéniségei Elegáns, örmény-szépség hollófekete hajával, gyönyörű mozdulataival, me* lyek a külső dekorációi kultúrált, gyom nyörű mélytónusú mezzoszopránja* nak, mely szintén eszköze vagy mű* vészi átélésének és kifejező képessé* gének. Nem értjük a cu*lok szövegéti de érezzük, mit énekel. S mindazt nem külső pózolással, hanem a hangok szárnyain, diszkrét, finom mimi* kájával és szerény művészi alázat tali

A NAGY MŰVÉSZ iránti csodáin* tunkban nem szabad elfelejtkeznünk Alexandr Jerohin zongoraművész mesteri kíséretéről sem, aki oly töké* letesen egészíti ki Doluhanova művé* szetét, hogy szinte egynek érezzük vele. A zongora nem válik külön, ha* nem összeforr a tökéletes énekhang* gal, aláfest, hozzáhangol, kiegészíti hangulatot teremt.

örültünk, hogy ifjúságunk ily nagy számban részesülhetett a nagy élményben, mert ők örökké emlékezni fognak erre a névre, s az utolsó ráadás tüneményes örmény népdala megmutatta ifjúságunknak, hogyan kell egy vagy művésznek is tisztelni hazája művészetét: a népdalt. Sajnál* juk azonban Miskolc város közönsé* gét, hogy — míg Budapesten már kapkodják a jegyeket az ottani kon* ccrtjeire — ilyen élményben csak ke* vesen részesülhettek.

A FILHARMÓNIÁVAL folytatott beszélgetés során megtaláltuk a teU test is: ki a hibás? A Kultúrkapcsola* tok Intézete. Ennek az intézetnek lenne kötelessége, hogy felvilágosítsa a vidéki Filharmónia kirendeltsége* két, hogy az ismeretlen nevek mögött kit is kap a város? Ügy a közönség figyelmét Is módunkban lenne fel* hívni hasonló világnagyság hangver* senyére.. ,

ERDÉLYI LÁSZLÓN S

Jólsikerült bált rendeztek az építőipari tanulók

Lázas készülődés szemtanúi voltunk az elmúlt szombat estéjén a diósgyőri 114. sz. ipari tanulóimtézet KlSZ-szervezetében.

A nagy izgalmat és a lelkes készülődést az intézet KlSZ-szerve- zete által rendezett bál váltotta ki; Az intézet fennállása óta most rendeztek először olyan bált, amelyre meghívták a Közgazdasági Technikum diákotthonának ■ leánytanulóit.

Az építőipari tanulok KlSZ-szer- vezete ezzel mintegy le akarta dönteni azt a régi válaszfalat, amely eddig bizonyos mértékig fennállt a középiskolások és az ipari tanulók között. Igyekezetüket siker koronázta. A legékesebb bizonyíték erre, hogy az est folyamán kedves, baráti hangulat alakult ki és a vendéglátó gazdák minden igyekezetükkel azon voltak, hogy kuítif« ralit körülmények között fogadjál! a középiskolás leányokat.

Ez a rendezvény is elmélyített® a fiatalok kapcsolatát, erősítette a Kommunista Ifjúsági Szövetéé® szervezeteinek láncét.

Dicséretet érdemelnek ezért m 114. sz. ipari .tanulóimtézet KISZ- szervezeténelk tagjai, Molnár Jend nevelő elvtárs, Tóth Béla, Nyias- nyik Gyula, Gyenes János, Kis« Sándor építőipari tanulók.

A bálon megkértek bennünket, a lapon keresztül is továbbítsuk az építőipari tanulók köszönetét a Közgazdasiági Technikum KISZ- szervezetéhez. Bíznak benne a diósgyőri fiatalok, hogy máskor is hasonló barátsági estet rendezhetnek majd a középiskolás diákokkal,

IV.

A harmadéve megszokott siker ellenére művészeinknek az ilyen vidéki országos tárlat nem szolgáltathat alapot az elbizakodottságra. Jól tudjuk ugyanis, hogy a helybeliek ilyen esetben olyan helyzeti előnyöket élveznek, — kivéve az országos sajtó támogatását — mint teszem azt a fővárosiak a pesti országos kiállításokon, a hódmezővásárhelyiek az ottani »országos tárlatokon«, amelyeken a miskolci művészekről ritkán esik szó. Amellett magunk is úgy érezzük, hogyha a helybeliek szereplését kiemeljük, részrehajlók vagyunk. Mert ha a legismertebb nagy mesterek s általában valamennyi kiállító szereplését még az egyenlőtlen körülmények között is arányosan tesszük mérlegre, sok tehetséges, törekvő borsodi művész él_ halványodnék a mérkőzésben.

Ez az egyik legfontosabb probléma, amit a vidéki országos kiállítások rendszere és a megyei kiállításiok megszüntetése felvet. Szerintem ez a rendszer magában is a kulturális decentralizációnak, az önálló táji kulturális központok kiépítésének sorrendi fonákja. Előbb ki kell alakulni a maguk lábán járó új Szolnokoknak, Nagybányáknak, Szentendréknek, vagy hogy külföldi példákkal éljünk, az új Drezdáknak, Müncheneknek, Barbizonoknak, hogy a vidéki gócpontok művészei ne mint vidékiek, egy központi vezérkar szellemi felsőbbrendűségének alárendelt, kisebbségi érzésekkel terhelt, váTl- ver egetett művészek induljanak harcba a magyar képzőművészet dicsőséges haladó hagyományainak továbbfejlesztéséért, hanem valóban egyenlő értékű fegyverekkel rendelkező harcosokként.

Tagadom ugyan a művészet — és

HAJDÚ BÉLA:

NÉHÁNY GONDOLAT a HL Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállításról

az irodalom — nyájszerű fejlődésének bármilyen elméletét, de vallom, hogy néhány vezető elme tud olyan művészeti közszellemet teremteni, ami a tehetséges emberek zömét ma- gávalragadja, magasabb szintre tudja emelni.

*

klem beszéltünk még arról, ami- ről legalább lényegileg szólnunk kell.

Egyik az, hogy a harsogó színpompa sok csendéletben és más művekben mutatkozó, szinte versengő tultengése, ami még megdicsért művekben is kísért, a giccs felé terelő veszedelmet, az olcsó hatásvadászat veszedelmét rejti magában.

A másik az. hogy a szobrászati művek az cletvalóság sokkal gazdagabb eszmevilágát hordozzák, mint a pikturális termékek. Szobrászaink a kifejezés formai kötöttsége ellenére rugalmasabban fejezik ki a ma érintéseit, mint festőink, akiknek pedig ebből a szempontból sokkal könnyebb a dolguk, hivatásuk. Igazolására minden szobormű külön méltatást érdemelne. Csak utalok Antal Károly Jéghokizójára, Csere- nyei István Bokszolójára, Grantner Jenő Súlylökőjére, Ispánki József LiOViasszobrára, Medgyessy Ferenc közismert Táncosnőjére, Madarassy Walter Mozairt-érmére, — hol ad hangot piktunánlk a sport, a táncművészet, a színművészet, a kulturális élet, a tudomány, az élet ezernyi színes, sokatmondó jelenségeinek, az ember ezerszínű életérzéseinek? ... Az akadémikus szokványok, a tudott dolgok ismételgetése, a művészet tekintélyi alapja, a visszavisszatérő formalista elméleti szentenciák és a zsonglőrök alkalmazkodóképessége — úgy érzem — kicsit börtönfalává váltak a képzőművészetnek.

Friss levegő kell! A művészet többi ágával és a társadalmi haladással lépést tartó képzőművészet friss levegője.

A korszerű műbíráiat és művészeink java nem érthet egyet azzal, hogy a képzőművészet valamilyen ósdi vagy »modernizált« formai normák szabályozta belső ügye a művészeknek, és a tömegek kötelessége az előle rejlett belső vitás kérdések szintjére emelkedni, s azokkal együttvajudni.

A vajúdás valójában a művészek belső ügye, de a nem tudni mivé fejlődő embriók alakzatai kevésbé érdeklik a közönséget. Ha valamelyes érdektelenség mutatkozik a kiállítás iránt, okául elsősorban ezt a körülményt kell betudni.

*

A III. miskolci Országos Kiálilí- tásnak végső tanúsága, hogy meg kell ujhodria egészében és lényegében képzőművészetünknek. Bármennyire tiszteljük, becsüljük a tegnapok úttörőit, — új, tagbaszakadt, erő® úttörőket szeretnénk látni a porondon, akik a tagnapok korlátáit áttörve érzékeltetik, hogy új világot építünk. Ha leméri minden művész a korszellemhez való viszonyát, belső formalista vívódásainak időszerűtlenségét, akkor rádöbbennek sokan, hogy becsületes szándékaik ellenére többé-ikevésbé a tegnapi emberek szemléletét hordozzák magukban.

Márpedig a művész szellemi felső- rendűsége a képzőművészetben is olyan elengedhetetlen követelmény, mint az irodalomban, a kultúra bármilyen területén. Csak a fejlett szemléletű, tisztaszívű harcosok hangolhatják a korhoz a képzőművészetet.

*

a kiállító® felveti azt a kérdést, mi

” a követendő út, mit kell tennünk, hogy Miskolc és Borsod megye művészei összeforrjanak a közönséggel és Miskolc valóban erős képzőművészeti gócponttá alakuljon ki. Igen jó és hasznos dolog az, hogy -itt országos kiállításokat is rendezünk, mert az ilyen alkalmaik lehetővé teszik, hogy közönségünk meglássa művészeink helyét az egyetemes magyar művészetben, ezzel szélesíts« ítélőképességét, képzőművészeti látókörét. Az ilyen kiállítás magasabb művészeti célok elérésére sarkallja művészeinket is.

De ha a miskolci képzőművészeti kultúra mindinkább ilyen országos keretű ki állít ásókra szorítkozik, ez azzal a hátránnyal jár, — éppen a borsodi művészekre nézve, — hogy mindig csak nyomokban mutathatják meg magukat a hozzájuk legközelebb álló közönségnek, amely így mélyebben nem ismerkedheták meg velük. Nevüket gyakran hallja, de műveikkel ritkán találkozik. A művész így eltávolodik a közönségtől. Ezt az eltávolodást nem hozhatják be a közületi megbízások, és az ilyen ritka alkalmakon elért esetleges erkölcsi és anyagi sikerek. A művésznek élónkebb közönségvisszhangra van szüksége, hogy lelkesebben töltse be hivatását és fejlődjék. Nem elegendő a szakmabeliek értékelése. Az értékeléshez a közönségnek is fejlődnie kell, amire a képzőművészeti események ritka volta nem ad módot;

Azt hiszem mindenki egyetért tehát azzal, hogy folyamatosabb és lüktetőbb (képzőművészeti életet kell teremteni Miskolcon. Kiállításnak kiállítást kell követnie, és el keli érni azt is, hogy necsak a közű letek, hanem magánosok ‘is vásárol ják művészeink alkotásait;

És még valamit. Ne spekulatív célok vezessék a művészt alkotó munkájában, — ahogy azt gyakran tapasztaljuk, — hanem a belső intuíció. mondanivalójának ikjiróbbainó őszintesége.

Végül szükséges az, hogy a borsodi művészek csoportja nagyobb függetlenséggel, önállósággal intézze a miskolci képzőművészeti kultúra és a maga ügyeit, megtanuljon a maga lábán járni, és ne legyen függvénye egy nehézkes központi bürokratikus szervezet túlzott gyámkodásának.

Eényes út áll a borsodi művé1 szék előtt, de ezt a fényes utat maguknak és elsősorban a maguk ereiével keli járhatóvá temniüííc*

(Véne)