Észak-Magyarország, 1957. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-09 / 158. szám

Kedd, 1957. július 9. ÉSZAKMAGYARORSZAG 5 Nevelési kérdések Valami nincs rendjén. A hivata- * losan százszor, ezerszer lehor- fcott polgári erkölcs nem vette szívé­re a ledorongolást, nem ment »ön­kéntes száműzetésbe«, ma is él, bűzlő »virágait« gyakran ott is feltalálhat­juk, ahol bizony már semmi keresni­valója nem lenne. A diákifjúság körében megmutat­kozó erkölcsi romlást egyesek azzal magyarázzák, hogy nem kapnak er­kölcsi nevelést. A vallásos erkölcs­tant elavultnak, idejétmúltnak kiál­tottuk ki, de nem gondoskodtunk ar­ról, hogy a régit, a használhatatlant újjal pótoljuk. Iskoláinkban ezidő- szerint az erkölcstan nem szerepel a tantárgyak között. Van fizika, kémia, biológia, a hasznos és gyakorlati tu­dományok minden válfaja. Az iskolá­sok megtanulják a kenyérkeresés tu­dományát, de azt nem, hogy miként, milyen módszerekkel éljenek tudomá­nyukkal — hogyan éljenek. A szocia­lista együttélés erkölcsi szabályairól mit sem tud az életbe lépő fiatal, nincs felvértezve a magasabbrendű erkölccsel, elfogadja tehát azt, amit környezete ad. Mondanom sem kell, hogy ez a környezet nem minden esetben »üti meg« a kívánt mértéket. A gazdasági életből kiebrudaltuk a kapitalizmust, de a fejekben rekedt múlt foggal-körömmel ragaszkodik a tudatban kivívott »pozícióhoz«, csak szívós világnézeti és erkölcsi nevelés­sel lehet a ma talajára helyezni az emberek gondolkodásmódját. Az iskola világnézeti nevelését te­kintve, mennyiségileg^ nem volt itt semmi kifogásolnivaló. A felsőbb szervek intézkedései, a tankönyvírók politikus olvasmányválogatásai és tö­mören megfogalmazott magyarázatai a napnál is világosabban bizonyítot­ták, hogy sok gondot fordítottunk a világnézeti nevelésre. És mégis, mi történt? Az agyonpolitizált magyar ifjúság egyrészét megtévesztették az ellenforradalmi jelszavak, naciona­lista-soviniszta követelések hangadó­ja lett, az elmúlt évek politikai-világ­nézeti nevelése alig adott kézzelfog­ható támaszt az ellenforradalmi de­magógia ellen. Mindebből le kell von­nunk a következtetést, meg kell vizs­gálnunk az iskolán belüli politikai­világnézeti nevelésben elkövetett sú­lyos hibákat. a politikai-világnézeti nevelés ** egyik hibája volt a túlzsúfolt­ság. A belemagyarázgatás módszerré iett, s ez méginkább növelte a politi­kai-világnézeti túlzsúfoltságot. A kényszer reakciójaként olyan lelki -gátlás hatalmasodott el ifjúságunkon, mely érzelmi falat emelt az értelmi ráhatás elé: falrahányt borsóként pe­regtek vissza róluk a szavak. Látván a bajt, kapkodtunk fűhöz-fához. Mód­szertani értekezéseket gyártottunk, miközben kalaplevéve hajlongtunk a ránkkényszerített túlpolitizálás előtt, módszerkísérleteink ezt az éhetetlen- né »tökéletesített« túlpolitizálódást kívánta fogyaszthatóvá varázsolni; Megfeledkeztünk arról, hogy az em­ber elsősorban nem politikum; úgy tűnt, mintha az ember lenne a politi­káért és nem fordítva. Az ez évi pe­dagógusnapon szerencsém volt egy alig 5 éves lányka pedagógus-köszön­tőjét hallani. Valahogy így szólt: Kedves ovónénik, tanítóbácsik, vezes­setek bennünket a szocialista ember- réválás útján ... Az általános iskolás köszöntő-mondó már-már módszer­tani kérdések boncolgatásába bocsát­kozott, s kioktatta a pedagógust, hogy hogyan lehet őt és társait »igazi« em­berré, szocialistává nevelni. Nem a gyerek a hibás, s talán nem is a pe­dagógus, aki bemagoltatta velük a köszöntő, életkorukhoz nem illő szö­vegét, hanem a nevelésügy legfel­sőbb illetékesei — így kívánták éve­ken át. Másrészt a világnézeti, főképp a politikai nevelés elszakadt az élettől, nem a mára, hanem egy tökéletesebb emberségű holnapra kívánta felkészí­teni iskolásainkat. Ez még nem lett volna baj, az iskolának minden idő­ben az volt a feladata, hogy előljár­jon a legmagasabb, társadalmilag még el nem ért eredményekért lelke­sítse a diáktársadalmat. I"l vegház volt az iskola, meleg- ^ égövi növényeket termesztett, s az agyonistápolt palánták kikerül­vén a való élet talajába, vagy lefagy­tak, vagy hasonultak környezetük­höz, hogy életben maradjanak. Be kell oltani a jövőre készülő fiatalokat a való élet ismeretével, ismerniök kell azokat a problémákat, melyek a ma felnőttét foglalkoztatják. A har­cost, mielőtt csatába indul, felvilágo­sítják az ellenség kilétéről s arról, hogy milyen fegyverekkel támad majd. Nos, a mi fiatalságunk nem ismer­te az ellenséget és fegyvereit, a szo­cialista jelszavak álarca mögött nem ismerte fel a múlt szálláscsinálóit. Az egyetemi ifjúság filozófiai nevelése a marxizmus-leninizmusra korláto­zódott, nem kapott bepillantást a múlt filozófiai rendszerébe, nem osz­tályharcosként nyúlt a marxizmus- leninizmus fegyveréhez. Úgy adták kezébe ezt a hatásos fegyvert, hogy nem tudott mit kezdeni vele, nem ismerte a mai életben is feltalálható reakciós eszmei áramlatokat s ugyanakkor az eredmények és hibák mérlegelésénél sem tudott zöldágra vergődni. A hibát túlméretezte forró- fejűségük, az eredményeket, melyek­nek tanulásukat, lehetőségeiket kö­szönhették, magától értetődő, termé­szetes dolognak tartották. Örömmel értesültünk arról, hogy az oktatásügyi kormányzat a követ­kező tanévben be kívánja vezetni az erkölcstant iskolánkban. Hogy mi­lyen lesz ez az erkölcsi nevelés, az magától az erkölcstantól és a neve­lőktől függ. A pedagógusok is tanul­tak az ellenforradalomból s ha he­lyes következtetést vonnak le, nem lehetnek megelégedve az elmúlt években végzett nevelőmunkájukkal. Az elkövetkezendő időben nagyobb önállósággal munkálkodhatnak fia­talságunk szocialista nevelésén. A »mit» és »hogyan« kérdése lassan tisztázódik. A nagy nyári szünet al­kalmas idő arra, hogy nevelőink fel­készüljenek a tanévkezdésre, hogy kész nevelési programmal álljanak a tanulók elé. S ok még a tennivaló, de meg­újult életünk már nem emel gátat a hibák őszinte feltárásának, s ez a tény nagyban hozzájárul a neve­lés terén elkövetett túlzások, hibák kijavításához. Az alsózsolcai gépállomás versenyfelhívása Az alsózsolcai gépállomás vezető­sége a nyári munkák beindulása előtt termelési értekezletet tartott, amelyen a gépállomás igazgatója beszámolt az eddig elvégzett mun­káról, ismertette a gépállomás és a traktorosok nyári terveit, majd az új jutalmazási rendszerről beszélt. A beszámoló után a dolgozók, s a brigádok versenyre hívták egymást. *A Szekeres brigád például az aláb­bi versenyfeltételekkel másik két brigádot hívott versenyre. Vállalták, hogy a tervet 130 szá­zalékra teljesítik 95 százalékos üzemanyag, valamint 75 százalékd? anyagalkatrész megtakarítás mel­lett. Ugyancsak versenyvállalást tett Tamás, Bodnár, Gomba, Turánszki, Sípos és Soltész elvtárs. (Az értekezlet jegyzőkönyvéből.) VÉKONY SÁNDOR: FÉLTEM APÁMAT Jó apám gyönge életszálát rút Párkák összegubancolták, s most amikor göböt bontogatnak reszketek... jaj el ne szakítsák! Aggódó szemekkel vigyázom a hosszú, csontos Párka ujjat nézem a mások piszmogását... Méri nincs erőm, hogy hozzányúljak? öklöm csüggedten csüng a földre, hiányos fogsorom csikorog, szemem sarkán könnyek guggolnak, s remegve lesem a bogot. Jó apám gyönge életszálát gonosz Párkák összebogozták. Most, mikor a göböt bontogatják, reszketek . . . ja), el ne szakítsák. A sajószeotpéteri kommunisták aktívaüiése Tizenhat alapszervezetből mint­egy 400 kommunista gyűlt egybe vasárnap délelőtt a sajószentpéteri bányatelepen, hogy meghallgassa Laczkó Béla elvtársnak, a miskol­ci járási pártbizottság titkárának tájékoztató beszámolóját az orszá­gos pár ( értekezletről. Hadd említsük meg mindjárt elöljáróban, hogy a kommunisták nagyon örültek és érdeklődve fi­gyelték az előadást. Tetszett ne­kik, hogy e nagyjelentőségű ese­ményről olyanok számolnak be, akik maguk is resztvettek az or­szágos pártértekezleten. Eddig ugyanis csak nagyon ritkán lehe­tett tapasztalni, hogy a küldött be­számol választóinak. Laczkó elvtárs beszámolójában az országos pártértekezlet anyagá­nak ismertetése mellett az SZKP Központi Bizottságának határoza­tával is foglalkozott. Az országos pártértekezlet mun­káját értékelve, Laczkó elvtárs megállapította, hogy kezdettől fog­va mindvégig a nyílt őszinteség, a bátor kommunista bírálat jelle­mezte. Mint mondotta, még vélet- lenségből sem lehetett hallani se­hol egy frázist, vagy elcsépelt, sab­lonos szót. A beszámoló részletesen tájékoz­tatta a kommunistákat a pártérte­kezleten elhangzott kérdésekről. Különösen sok szó esett a párt­egységről. — A párt nem öncélból, nem ön­magáért jött létre — hangoztatta a beszámoló. — Azért szerveződött, hogy egyesítse a munkásosztály, a dolgozó parasztság és az értelmiség legjobbjait és irányítsa, vezesse a szocialista társadalom felépítését. E feladat sikeres teljesítéséhez erőre, egységre van szükség. Külö­nösen fontos az összefogás most. Az igaz, hogy az ellenforradalmat a nyílt, fegyveres harcban meg­vertük, de nincs megsemmisítve. Arra kell tehát törekednünk — mondotta Laczkó elvtárs —, hogy kiszorítsuk mindenhonnan, minden posztból és állásból ellenségeinket. Jelenleg az a helyzet, hogy az el­lenség mindjobban kezd hátra vo­nulni, mély illegalitásba kénysze­rít. Ez azonban nem azt jelenti* hogy levegyük róla a figyelmet. Sőt. Sokkal körültekintőbbeknek, éberebbeknek kell lenni, mert az ellenségnek az a célja, hogy sora­ink közé furakodjon, és belülről szítsa az ellentétet, gyengítse a pártegységet Helyes volt a pártaktíva össze­hívása. Elsősorban azért, mert a kommunisták azt érezték, hogy foglalkoznak velük, másrészt pedig hasznos is volt, mert a legfonto­sabb feladatokra, problémákra hívta fel a figyelmet. (t. a.) 3 és fél millió forintos beruházás Tiszalucon A legutóbb megtartott tanácsülé­sen megvitatták Tiszalucon a község politikai és gazdasági helyzetét. A község a felszabadulás óta mérhetet­lenül sokat fejlődött. Bevezették a villanyhálózatot, új korszerű mozit, több kilométeres járdát építettek, megjavították az utakat. Tárgyaltak a jövő évi tervekről is. 3.5 millió forint értékű ötkilométeres bitumenut és orvosi lakás építés, vil­lanyhálózat, járdabővítés és artézi­kút létesítés szerepel az 1957—58-as községfejlesztési tervben. Az ellenforradalom Tiszalucon is károkat okozott. Széthurcolták a tsz* vagyonát, hátráltatták a mezőgazda-* sági munkát. Az új kormány mezőgazdasági ren­deletéi, beszolgáltatás eltörlése, adó­kivetés rendezése kétszeres jövedel­met nyújt a község lakóinak, mint az ezévi adóösszeg. Kőrös! István XV. ÖR^K ÓTA ődöngött Becs utcáin. Szemre gondtalanul, holott száz meg száz nyüzsgő, villogó gondolat volt fejében. Megint ott meredt előtte a sötét gomolygó kérdés: — Hová? Kihez? Beiért egy gaz­dag paraszthoz, az enni adott és szállást adott, aztán rendőr­kézre juttatta. Abból a pokolból megszabadult. Úgy találko­zott össze azzal a gazdag disznóval, akiről azt hitte, hogy az élettel kínálja, azzal az élettel, amelyről annyit hallott, annyit álmodott. Mi lett belőle? Undor, csalódás, ami nem múlik el talán soha. Haza kéne menni, de hogyan? Becsuk­nák és azt a szégyent nem tudná túlélni. Dekát akkor hová? Megállt, bámult bele a hullámzó, zsivajgó sokaságba, csüg­gedten, tanácstalanul, béna lélekkel. Azon vette észre magát, hogy kikerült a vasútállomásra. Ide-oda bolyongott, hol az egyik, hol a másik váróteremben. Hallotta a vonatok zaka­tolását, a vonatok füttyét. Látta, hogy batyuval, gyerekkel hogyan kapaszkodnak, hogyan' szállnak emberek le a vonat­ról, föl a vonatra. Udvariaskodva, nevetgélve, káromkodva. Ki hogyan. Egyszer csak észrevette, hogy egy javakorabeli, őnála bizonyosan idősebb, meglehetős tarkán, cifrán öltözött férfi­személy figyeli, ügy néz rá, mint vizsla a vadra, összenéz­tek. Kiolvasták egymás pillantásából a kérdést, hogy: Ki vagy? — Feri elfordult. Felrémlett előtte a szálloda, az a för­telmes emlék és tovább indult a terem sarkába, a büfé felé. A büfé előtt sokan tolakodtak. Sietősen vásároltak. Egyik­másik kiabált: — Gyorsan, mert indul a vonatom? Feri, mint egy tehetetlen báb, állt a zűrzavarban, Hol jobbra, hol balra billent meg egyensúlya. Egyik szomszédja a vállával, a másik csomagjával lökte oldalba. Megfordult, hogy kikerüljön a tolongó tömegből és azzal az ismeretlen pasassal találta szembe magát, akivel az imént úgy megnéz­ték egymást. Harminc-harmincötéves, középtermetű, izmos, barna ember volt, sasorra szinte ékmódjára vésődött be két széles pofacsontja közé. Elálló lapátfüle volt. Egy vitorla- versenyen akár díjat is nyerhetett volna vele. Németül kér­dezte tőle: — Hová való? Feri csak azt mondta, nem értem. A vítorlafülü magyarra fordította a szót: — Én értelek barátom.. Braun vagyok, a Dunántúlról. Es tovább kérdezte: — Mitör kerültél ki? *=» Nemrég... . — És most mit csinálsz? Van állásod, lakásod, pénzed? FERI csak legyintett, ajkát biggyesztette. Nehezen indult meg a beszélgetés közöttük, lassan, von­tatottan. Ferinek hovatovább az volt az érzése, hogyha még sokáig állnak ott, gyökeret ver a lába. Braun tovább fagga- tózott: — Mihez akarsz fogni? — Mit tudom én. Hát lehet itt valamihez? — Nem tudod? Élni kell, de nem könnyű barátom. Élni, ahhoz pénz kell. De te fiatal vagy, te szerezhetsz. Neked áll a világ — vállára csapott a fiúnak. — Gyere velem. — Aztán hova, ha szabad érdeklődnöm? — kérdezte Feri nem éppen barátságosan. — Kukutyinba zabothegyezni? *— Nem mondom, hogy oda — vont vállat a másik —, de az olyan partravetett halnak, mint te, nincs sok válogatni valója... — A csavargó sorsánál a légionistáé is jobb... — Az idegenlégióba? — torzult el Feri arca. — Ez őrült­ség, hát nincs itt egyéb lehetőség? — Hja! barátom, az úgy van, hogy neked itt nem terem babér, mert túlságosan kezdő vagy, túlságosan tapasztalat­lan. No, nekem is megvan a magam baja. Csak épp fonákja a tiednek... Nekem azért nincs maradásom itten, mert na­gyon is kitanultam. Muszáj odébb állnom. Különben néhány mázsát tesznek a hátamra. — Hátadra? —^ Látom, hogy tisztára zöldfülű vagy. Jó pár évet sóz­nak rám, ha elcsípnek. Nem terem itt nekünk több fű öre­gem. Idegenek vagyunk, te is, én is. Piszkos, megvetett, gyű­lölt idegenek. Nincs mit várnunk, nincs mit remélnünk. Nem tehetsz okosabbat, minthogy velem tartasz. Mielőtt megesz a fene valamelyik összkomfortos sitiben... Feri egy kicsit még tovább ingadozott, de aztán valami iszonyú fásultság vett erőt rajta... — El, el akár a pokolba is, ha ott enni adnak, szállást adnak. — De azért még megkérdezte: — És milyen ott az élei? — AZ ÉLET öregem? Olyan, amely a magunkfajtának jó, megfelel. Nem könnyű, de nem is unalmas. Ha letöltünk néhány évet, mint gazdag emberek térünk vissza és nem fogh nak ráni* ujjal mutogatni. Feri is mindig így kép* zelte, valahogy így, amióta csak elszakadt hazulról. Ha már haza nem mehet, akkor legalább pénze legyen, pénz és kaland. Mulatság, izgalom. Hogy az veszéllyel jár? Tudja már, hogy veszélyes, életve­szélyes az élet mindig, mindenütt. — Jó — mondta inkább önmagának, mintsem társának. — Sose pislogjon hátra — csapott vállára amaz —, úgy sincs visszaút. Mintha saját magát hallotta volna Feri. Belecsapott a tenyerébe a vércseképünek és elindult vele, amerre az ment. XVI. Feri már kékült-zöldült. Hitte volna valaha... nem is olyan régen..., hogy egyszer majd Vietnámban döfködik pus­kával a vállán, szakadó esőben kiképzésen. Hogy ázsiai dzsungelekben harcol majd a fene tudja miért... Nyilván csak azért, hogy előbb-utóbb megegye őt is valamilyen jótét fene... No, itt aztán megtalálta az emberek salakját. Néni ezt kereste, ö csak boldog akart lenni. Nem akart ő mást, csak szeretni, de persze csak úgy könnyen, élvezettel ...A két hét alatt, amióta itt van, elátkozta már azt a percet száz­szor, amikor átlépte a határt. Volt itt rablógyilkos, csalót sikkasztó, tolvaj, csalódott szerelmes, ritka nemzet volt az, aki nem volt itt képviselve a francia háromszin alatt. Most hirtelen eszébe jutott, hogy valamikor hittanórán hallott olyasmit, hogy a bábeli-torony építésénél Isten megzavarta az emberek fejét és nem értették meg többé egymást. Most- már tudja, milyen lehetett az. Sohse hitte volna, hogy ilyei* ocsmány lehet az élet, az ember... Bezzeg, amiket olvasott otthon, másképpen festett a légionista. Abban hős volt, baj< társ, kenyerespajtás, de valójában? Ritka kivétellel csupd olyan ember, akiből az élet a becsületnek az utolsó csiráját is kiölte már. Mintha nem is anya szülte volna ezeket. Iste­nem, hányszor mesélte a nagyapám, amikor ő katona volt, olyan őrmesterük volt, akit vasvillával szedtek el az anyjától. De ez angyal lehetett a légiós őrmesterekhez, az övékhez ké­pest. Ebben az övékében benne van minden emberi gonoszság. Egész nap csak azon töri a fejét, hogyan tudná mégjobban kínozni a szegény légionistát, aki a kezére van bízva. Egésznapos kiképzés. Lőszer helyett egy néhány kilós terméskövet tesznek a hátizsákba. * ____ _________ (Folytatjuk) _________ * ___ t M AKAI KAROLY: BÚZAVIRÁG «4-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom