Észak-Magyarország, 1957. július (13. évfolyam, 152-177. szám)
1957-07-05 / 155. szám
Péntek, 1957. július 5. GSZARMACYARORSZAG 5 JÁNOS VITÉZ cl izuJxadtá'i iziiipiidö ii A térkihasználást általában a látványos jelenetek várt hatása, nemu• LÉGIFEL VÉTEL 'átran előrebocsáthatjuk, hogy ez a felvétel nem a legjobban si* került. Nem is az előhívással volt baj, hanem a távolsággal. Mert a repülőgép ablakán kitekintve, a magasból nehéz leírni az is-* meretlen színekben pompázó, szinte pillanatról pillanatra változó tájat. Valóban csak a fényképezőgép lencséje képes tökéletesen megörökíteni a nemes természet igazi arcát a felhők közül. A piroscserepes házak olyanok, mint pici gyufásdobozok, eltörpülnek a néha mértani pontosságú, olykor négyzet vagy elipszis alakú földszalagok között. Nyílegyenes utak, kanyargó erecskék, szétszórt tanyák terülnek el mindenfelé, Miskolctól egészen Budapestig. Az autók, szekerek is csak kis fekete pontok, s a látóhatár szélén húzódó tejszínű köd mindent eltakar a szem elől. A libák is mint apró fehérszínű virágok a vízen, szabad szemmel is alig láthatók. Mezőkeresztes fölött olyanok a különben hatalmas fúrótornyok, mint kis modellek, mintha nem is az ember alkotta volna, századunk modern technikájával. Mindenfelé folyik az aratás. Mozdulatokat nem látni a magasból, csak a keresztek és a levágott rendsorok mutatják, hogy a földeken már szorgos munka folyik. Gyönyörű a füzesabonyi táj, de még szebb a gyöngyösi. Szőlőtáblák, erdők, búzatáblák és legelők váltogatják egymást, hogy még szebbé tegyék a vidéket. A gépben néma csend, legtöbben a tájat nézik. Olyan utas is van, aki újságot olvas. No meg olyan is, aki szorongó félelmében alig várja, hogy a hatalmas acélmadár mielőbb a földre érjen. Aztán olyanok is utaznak, akik az út legnagyobb részét alvással töltik. Két újságíró bará* tóm, Tóth Ferenc és Majoros Balázs is így cselekszik egészen Budapestig. Az utasok különben egytől-egyig derék emberek, szeretnek repiilnU nemcsak azért, mert repülőgéppel hamarább Budapestre ér az ember, de mert élvezet is az ilyen utazás. Aztán valamennyien egészséges emberek is, mert a kiosztott zacskókat egyikük sem használta. Gépünk délelőtt érkezett a ferihegyi repülőtérre, mindössze 43 perc alatt. A pilóta, Kapitány István is dicséretet érdemel, mert a gépet simán, egyenletesen vezette és ami a legfontosabb: egyszer sem téveszt tette el az irányt... T/isszafelé már kényelmetlen az utazás. A délutáni rendkívüli forr róság valósággal olvasztotta az utasokat. Ebben a gépben, sajnos, nem volt ventilátor. Hat óra 3 perckor egy kövér, tréfás ember (talán másodpilóta?) kinyitotta a pilótafülke ajtaját, s egészen Miskolcig friss levegő áramlott az utasokra, ö pedig érdekes történetekkel és tréfákkal szórakoztatott. A forróságtól szinte izzik a levegő, mintha csak égő köd ereszkedett volna a horizontra. Az utazás céljára átalakított gép átengedi a nap tűző sugarait, mindenki alig várja a leszállást. Most is van a gépben olyan utas, aki bizony félős, s ezt egy-két megjegyzéséből észrevettük. Azt kérdezte: Mi az a nagy zúgás? Ezt válaszoltuk: Semmi! A motor. Meg a ku pufogó. Kis idő múlva újra megszólalt: Mi történne, ha kifogyna a benzin? Megnyugtattuk: Az lehetetlen. De ha mégis, akkor siklórepüléssel leszállnánk. Igen ám, folytatta szomszédunk, de mi lenne, ha éppen egy erdő fölött kellene leszállni? Erre is válaszoltunk: Semmi különös. Esetleg egy kellemetlen kalandban lenne részünk. Egy potyautas is volt a gépben. Ott szemtelenkedett, röpködött a fejünk fölött egy budapesti légy, mely azóta már talán debreceni lakos lett. Visszafelé különben semmi említésre méltó nem történt, csupán egy kom-* bájn aratott az emő/fii állami gazdaság árpatábláján és a földeken meg* szaporodtak az árpakeresztek. Gépünk sokat késve, 53 perc alatt tette meg az utat a miskolci re* pülötérig. S amikor kiszálltunk, százszor is igazat adtam Jókainak: szép is, meg jó is a felhők szárnyán, de azért mégis neki van igaza, a földön a legbiztosabb és... gyalogolni jobb, biztosabb. No, nem vagyunk félős emberek, máskor is repülőgéppel utazunk a fővárosba, mert olcsó, szórakoztató, látványos, izgalmas és sok időt megtakarít az ember, a gép is megbízható, a vezető is, aztán a kalauz sem háborgatja az utast, de: a kiosztott zacskót kézben kell tartani. Mert ugy-e sohasem, tudja az ember... A gépet Biró István vezette. Sok szerencsét és még szebb, gyorsabb gépet kívánunk neki is, meg az utasoknak is. *— szegedi —* A felszabadulás óta 135 művelődési otthon kezdte meg működését Borsod megyében A Miskolci Ünnepi Hetek szombati szabadtéri megnyitó díszelőadásán harmadíélezer néző, az egész zsúfolt nézőtér, kíváncsisággal várta a János vitéz felújítását. A tartalmas ünnepi beszédeik keltette hangulatban ünnepi élményeket, valami újat várt a közönség. Olyan egységbe olvadó, átéléssel telített játékot, amely elér a szívéig. Játékot, amely eszmei és emberi magaslatra emeli a mese es a dal szívbemarkoló szövevényét. Ünnepi élményvárásunkat — meg kell mondanunk — az előadás, sok értékes mozzanata ellenére sem elégítette ki. Az értékes mozzanatok közé kell sorolnunk Csanádi 11a mértéktartással alakított gonosz mostoháját, aki nem akar versenyt rikoltozni a Csongor és Tünde boszorkányával. Viktor Gedeon (Bagó), a számára szokatlan szerepben is megvillantotta tehetsége sokrétűségét, ízes népi hangon szólalt meg. Fehér Tibor jól domborította ki a csavarintóis észjárású, pár zsák búzáért sorstársa elárulására is kész csősz aljaskodósát. Marsay Magda (francia királylány) énekszámai, 6 a szép kórusénekek emelik az előadás zenei értékeit, a tánckar számai is külön-külön hatásos fűszerei az előadásnak. A külön-külön értékes alakítások, részletek azonban nem fedhetik el az előadás egészének lényegbevágó hibáit. Elsősorban azt, hogy a külsőséges hatásokra épített szabadtéri játék látványos jelenetei egymástól elszigetelten önmagukért élnek. Színeikkel, ízeikkel annyira elütnek egymástól, hogy kihullik belőlük a lélek, a cselekmény eszmei egysége, maga a jánosviitézi gondolat. A látványosságok, a formalizmus uralkodik a tartalom felett. Amint a Kacsóh-dalok Kenessey- féle áthangszer elésé vei kapcsolatban — amely nem hagyja érintetlenül a már közkinccsé vált melódiákat sem — olykor az a gondolatunk támad, hogy a halott Kacsóh mái* nem tilta- kozhatik sérelme ellen, valahogy eféle gondolat suhan át bennünk, Petőfire gondolván, amikor Simor Ottó díszparaszti jelmezében Kukorica Jánosként a színpadra lép és szalcnnépies nyelven szólaltatja meg a »-pásztorok királyát«. Nem Simor a hibás abban, hogy' néhányszáz operettelőadás grófi, hercegi vagy más szerepe után nem tud máról holnapra hiteles Kukorica Jánossá át- vedleni. A színház művészi erőivel való rossz gazdálkodásban, a polgári színjátszás rossz ízeit idéző, feléledő sztár-kultuszban kell inkább a hibát keresnünk. Ezzel együtt jár az a veszélyes szemlélet, hogy nem a szerephez kell kiválasztani a megfelelő adottságú színészt, hanem a színész adottságainak kell alárendelni a szerepet. Simor így joggal hiheti, hogy az ő János vitéze — aki például percekkel Iluska halála hírének vétele után negédes mosolyra derül — az az igazi népi hős, akinek Petőfi elálmodta. Balhiedelmét a rendezés, a jelmeztervek, a hosszadalmas, látványos, fonák ló-parádés, hamis nemzeti eskedéssel terhelt expozíció is aláhúzza. A sok külsőséges parádéban természetesen néni érlelődhetik élményszerűvé a fiatal Károlyi Stefi lluska-szerepe sem. Károlyi Stefi, mint ismeretes, kiugrott a »Szökte- tés« operában, de nem találja helyét, hangját ebben a kissé zavaros légkörben. A »szabadtéri ötletek« sok melléktapadéka közepette talán elfe 1 ej tették vele f og lalkozni. pedig a cselekmény tartalmi mondanivalójának hamisatatlain kidomborítása irányítja. Az emiatt széteső mesejáték végül is egy üres »hepi- end« semmitmondó jelenetével zárul. Mit lehetne tenni, hogy ez a János vitéz előadás jobban melegítse a közönség szívét-lelkét? Bonyolult kérdés ez így — ünnepi héten — menetközben. De megoldható, ha a rendező, Orosz György lefaragja az előadás formalista hibáit, szőkébb keretek közé szorítja a túlzottam előtérbe került látványos jeleneteket és lelket, érzést önt az össz- játékba, elsősorban pedig a főhősök játékába. HAJDÚ BÉLA Borsod megyében a felszabadulás óta nemcsak az öntevékeny művészeti csoportok, de a művelődési otthonok száma is évről-évre emelkedik. Az idén is csaknem 30 községben épül új művelődési otthon, s ezek egy részét a jövő évben adják át a dolgozóknak. így Cserépfalun, Dámó- con, Karosán és Bodroghalomban a községfejlesztési alap felhasználásával, a dolgozók társadalmi munkával segítik az építkezéseket. Rudabá- nyácskán pedig most fejezték be az új művelődési otthon tetőszerkezetének szerelését és a lakosság eddig csaknem 100 ezer forint értékű tár* sadalmi munkával járult mielőbbi felépítéséhez. A megyében az elmúlt 12 esztendőben 134 művelődési otthon kezdte meg működését, a 135.-et pedig a napokban adták át ünnepélyes keretek között Sajószöged községben. A falu dolgozói a volt Belhlen-kastélyt alakították át. Az otthonban filmvetítésre alkalmas termet, könyvtárat és a szakkörök részére külön szobákat létesítettek. A megnyitás napján »Hyppolit a lakáj« című magyar filmet vetítették. BOCSÁSSÁK VITÁRA LYlilyen lesz Miskolc 15 év múlva két bocsássák a várös lakói elé. Sokak nevében kérdezem: milyen lesz a város tizenöt év múlva? Természetesen nem arra gondolunk, hogy máról holnapra minden terv megvalósulhat, hiszen ismerjük nehézségeinket. Szeretem a városomat, ezért foglalkoztat sokat Miskolc rendezésének kérdése. A jövendő Miskolc kialakítására valószínű sok terv születik. Javaslom, hogy a legjobb terveJiallü... — Csorog a víz a falból!... — Nálam is már több mint egy éve. De ha csak ez lenne a baj... Nem tudok befűteni... füstöl a kéményem. — Ugyan, mit panaszkodik egy rongyos kémény miatt!? Nálam akkora lyuk van a konyha falán, hogy kisétálhatok rajta ... olyan mint egy valóságos vészkijárat. Na de nem baj, megyek a MIK-hez!.. Majd az rendet teremt. — A MIK-hez? Ugyan, menjen, a csudába. Azt hiszi, csinál az valamit? Én két éve sírok, könyörgök, veszekszem velük ... Levelek seregét írom, de még csak nem is válaszolnak. Kár a fáradságért. Törődjön bele... a MIK nem segít a bajokon. Elég neki a saját baja. Így mondogatták ezt éveken át Miskolc lakói és valljuk be — igazuk volt. Igazuk, ha nem is teljes mértékben, de részben, mégpedig nem is kis részben. Tervszerűi lens ég és kapkodó/» jellemezte a vállalat munkáját— És most ennek a tervszerűt* lens égnek, ennek a kapkodásnak vetettünk végre véget — mondja Vásárhelyi elvtárs, a MIK új igazgatója, akivel arról a hatalmas munkáról beszélgettünk, mely szinte leküzdhetetlen akadályként áll szemben a vállalattal. Zl/f integy 2900 ház tartozik L hozzánk, körülbelül 10.000 lakóval — mondta Vásárhelyi elvtárs. És ennek a rengeteg háznak 70—80 százaléka, elavult, romos, életveszélyes. Ebből adódik, hogy a lakók tetemes része állandó panaszosként jelentkezik vállalatunknál. Naponta átlagban 60—70 panasz érkezik, ez havonta mintegy 2000 fő. — Ezeket a panaszokat kivizsgálni, kiértékelni, megválaszolni és orvosolni hatalmas munkát jelent. Hogy felmérhessük a munka nagyságát, tekintetbe kell vennünk, hogy végzésére mindössze 3 fő központi és 17 fő házkezelőségi dolgozó áll rendelkezésre. Vitassuk meg, jónak tartjuk-e a tervezők elképzeléseit. A széleskörű vita bizonyára nyújtana néhány érdekes eredményt. Ügy gondolom, nem kérek lehetetlent, amikor ezzel városunk tanácsához és annak illetékes szervéihez fordulok. HÖLCZ GYULA Miskolc ITT A MIK! Beszélgettünk a végzett és a tervezett munkáról is. — 1957-ben 44 épület felújítást végzünk — ismertette Vásárhelyi elvtárs. — Ebből jelenleg 31 áll munka alatt. A felújitásokra kapott összeg 5,100.000 forint. A fontossági és időrendi sorrend betartása mellett 6,000.000 forint erejéig végzünk ez évben karbantartási munkát. A mai napig 4243 különböző meghibásodást javítottunk meg. Ebből 720 bérleményben végeztünk kőműves, 212 bérleményben des-, 253 bérleményben asztalos-, és 1969 bérleményben vízvezetéki munkát. Különösen a vízvezetéki munka nagy. mert a több évtizedes városi vízhálózat már regen, megérett a lecserélésre, illetve a teljes felújításra. 4 vállalat munkája 1956-hoz viszonyítva javult. — Kezd kerékvágásba döccénni. Megszűnt a tervszerűtlenség, a kapkodás. Helyébe az ütemezett tervszerűség lépett és ez a tervszerűség biztosítja a protekciómenles, fontossági sorrendben végzett gyors és lelki- ismeretes munkát. A munka javulását igazolja a lakosság hangulatának változása is. Egyre kevesebb a MIK ellen elhangzott panasz és egyre kevesebb a panaszokban kirobbanó szenvedélyes hang. Hogy a munka tovább javulhasson, szükség van arra, hogy a tanács megadja a felújítási és karbantartási költségkeretet. 11,000.000 helyett legalább 20,000.000 forintra lenne szükség, valamint jobb építési anyag- és munkaerőellátásra ahhoz, hogy végre úgy dolgozhasson a MIK, hogy munkáját ne panasz, hanem megelégedés kísérje, p^zenkívül is sok a tennivaló ^ a vállalatnál annak érdekében, hogy a meglévő anyagi és munkaerőt — jobb szervezéssel — úgy használja fel, hogy minél több panasz nyerhessen orvoslást a lakosság jobb ellátása érdekében. — v — s — XII. MAGÁRA hagyták a cél* Iában. Hanyatt feküdt a deszkapriccsen. — Puha fenyőből van, mégis milyen kemény. Cipője a cella közepén volt. Nézte a két lábbelit, nézte a lábait is. Megdagadlak, de olyan csúnyán, hogy nem fértek bele a cipők. Lázas volt. Sírt. Szájaszéle ki volt repedezve és fájt. Szivárgott belőle a vér. Töprengett, tűnődött, sajnálják-e vajon otthon? Eljött. Otthon is ilyen sors várt volna rá? így megalázták volna? Az anyja meghalna bánatában, ha tudná, hogy vele mit csinálnak. Igaz, hogy az apja is megverte volna, ha hazamegy... De így?... Ezek nem emberek, ezek fenevadak. Aztán az anyja könnyes arcát látta, hallotta zokogását, mintha csak olt állna mellette. Érezte fején a simogatását... Apám is csak áll olt az ajtóban... Miért nem jön közelebb. — Hánykolódott, félrebeszélt. — Apám, bocsásson meg... Anyám!... Ne hagyjatok itt!... Nem hagylak el benneteket... Hazamegyek!... Vigyetek haza!... Itt megölnek!... — Hosszan sikoltotta: — Anyám ... Anyám ... Anyám ... Az őr értesítette a börtönorvost. Az a csoportvezetővel együtt ment le a cellába. Magas, szőke ember volt az orvos, fehér köpenye térdig ért. Hosszasan vizsgálta az összevert gyereket. Amikor meghallgatta, fejcsóválva mondta: — Nagyon ki van ez az ember. Jó lesz egy kicsit vigyázni rá. — Nem sokat kapott... Holnap elengedjük. — ÍGY NEM LEHET. Kész propaganda „azoknak” — nyomta meg a szót. Néhány napig várni kell véle. Elővette fecskendőjét és valami csillapítót adott a fiúnak. Az még a lázálmából mielőtt az altató hatni kezdett volna, egy percre magához tért. Szemét épp hogy csak ki tudta egy kissé nyitni. Fehér ruha. Orvosságszag csapta meg az orrát. Még az orvos szőke haját látta. Gondolkozni már nem tudott. Félálomból suttogta: a- Mezei virág... Aztán elaludt. Párnapi lázas sinylődés után újra visszatért Feribe az élet. Már járkált a cellájában. Minden lépésnél úgy érezte, mintha csípős csalánnal vernék a talpát. Háta is fájt. Állandóan fülelt, hallgatózott. Óraszám ült lehorgasztott fejjel. — Mi lesz velem? — Elpusztulok... Valami szörnyű kotyvalé- kot kapott egy ócska bádogcsajkában, mely feketéllett a szennytől. Undorral nézte a párolgó löttyöt. De látta a gőzön át az édesanyja tiszta terített asztalát, ahol a legjobb falatot rakták elé. Ragyogó fehér porcelántányérban. Hol van ez már?... Éhes. Enni kell. Mohón kapta szájához a csajkát és kanál nélkül ette a sűrű valamit, ami olyan volt, mint a kulimász. Mikor lenyelte az utolsó falatot, elejtette az üres bádogedényt, összeroskadva, bamba tekintettel hajtogatta: — Apám, gyere értem!... Mikor jöttök értem?... Így ült, mikor a fogházőr rányitott. Akkor tért magához... Rémület fogta el. Kihallgatásra visznek — hasított bele minden porcikájába a rémület. — Nem megyek! — nyöszörögte és felugrott a deszka- priccsre. Azon egész a cella felső sarkáig húzódott hátra. AZ ŐR egy kukkot se tudott magyarul, anyanyelvén kiabált Ferire: — Komm, du Scheisskerl, wir lassen dich frei w. — Gyere te nyomorult, szabadon engedünk... Belépett a cellába és megragadta Ferit karjánál fogva. Egy mozdulattal elrántotta a priccsről és az ajtó felé lökte. Feri visszafordult az őr felé és úgy könyörgött neki: — Ne bántsanak ... Még egy lódítás és már ment is botorkálva a folyósón. Megint arrafelé, ahol heteken át a. kínok kínját kellett ki<■ állnia. A folyosó elágazásánál rámordult az őr: — Rechts.’ Feri kérdöleg nézett vissza rá, de akkor már kezével mutatott az őr, hogy jobbra. A fiú ment, de egyre hátra nézett. Szerette volna az őr area* ról leolvasni, hogy mi lesz a további sorsa. Az egyik ajtó előtt rászólt az őr: — Halt! A FIÚNAK földbegyökerezett a lába. Aztán beléptek egy nagyobb szobába, ahol néhány egyenruhás rendőr Cigarettázott. Némelyiknek olyan tenyérbe való pofája volt, hogy a fiúnak még ilyen „edzetten” is viszketni kezdett a tenyere. Nem sok jót nézett ki egyikből sem. Aki bekísérte, kezdte előszedni Feri tárgyait. Néhány irat. Cipőfűző, nad* rágszíj, nyakkendő, egyebek. DISZ tagkönyvét elvették. Az őr megnézte az Ilona fényképét és a többiek felé kacsintott, felmutatva a képet. Azok felröhögtek és jelekkel adták értésére Ferinek, hogy tetszik nekik és szívesen osztoznának rajta. El kellett tűrnie, meg... meg nem is sértette mélyebben. Igaz, ha beszélni tudott volna, akkor megmondta volna nekik a véleményét... Különben lehet, hogy akkor sem. Az őr az elszáradt, szinevesztett búzavirágot eldobta. Feri elé. Az meg lehajolt érte, vigyázva, nehogy összetörje, fölszedte és nagy gonddal tette bele a tárcájába. Az őrei nevették. ő meg arra gondolt, csak ez maradt vele hazájából, ahol emberségesek az emberek, onnan való ez. Arról a földről . . . MEGKAPTA tárgyait, kiengedték az épületből. Vaki- ióan sütött a nap. Tántorgott, támolyogva ballagott, zsib* badtan, részegen a melegtől, a fénytől. Szeretett volna le* ülni az első padra, de igyekezett a rendőrség közéléből minél messzebb jutni. Jóformán mit sem látott az elsuhanó autókból, fényes kirakatokból. Itt-ott nekiment valakinek, dadogva kért bocsánatot és ődöngött tovább ide-ódá. Nem tudta hová. Célja, terve nem volt. Csak ment, folytatjuk.) MAKAI KÁROLY: | ^ | ^ ^^\ \ { ^ | jj" REGÉN Y
