Észak-Magyarország, 1957. június (13. évfolyam, 126-151. szám)
1957-06-30 / 151. szám
7 Tasiraap, 1957. június 30. ÉSZAKMAGYARORSZAG S kedvesen mosolyog EZ A SZÉP KISLÁNY cJZ£*£ÍWl Matiszlai Jolán, a DIMÁVAG dolgozója, akivel bizonyára sokan szeretnének cserélni GIFLÓ ENDRÉT áz elektróacélmű fiatal mérnökét a Lenin Kohászati Művek fiataljai küldik a VIT-re. Ketten állnak a perronon. A fiúnak szemébe lóg fekete gubbancos haja. A lány táguló szemmel nézi. Minden emberre jellemző- ‘valami — ezekre az, hogy nézik egymást. Szünet nélkül. Szemsugaraik először simogatják egymást, majd ösz- sze bújnak. Mozdul a vonat. A zakatoló élet kizökkenti egyenes pályájukból a sugárkévécskéket. Rebbenve lendülnek tengelyűkből — majd újra eggyéforrnak. Félnek elveszteni : egymást. \ A kezük külön életet él. Eleinte : határozatlan mozdulatok. Ujjhe- i gyűli tétován tapogatózik. Lassan \ vonzódnak egj'máshoz. Szemérme- | sek. C-sak a véletlen segít. Ránt a I vonat. A két kéz ösztönösen ka- : paszkedik egymásba. Úgy is marad, : míg visszaszerzik az egyensúlyt. : A lányé — a kisebb, fehér, félő- : sebb — szabadulna, inkább illem- : bői. Rögtön meg is retten a gondo- : lattól, — mi lesz, ha könnyen en- j ged a másik? De nem. A nyúlánk, : barma ujjak szoros-gyöngéden ma- j rasztalják a kicsiket. Becézve kény- \ szerűik őket maradásra . j » \ Jó. így már jó. Együvé tartoznak. Megnyugszanak a játszi, simogató mozdulatok. Incselkednek, hancu- roznak, meg-meg szöknek egymástól, — csak azért, hogy a másik pillanatban még szorosabban fonódjanak össze, ALEXA FERENC IKjcl kifaitztié.., Dúsröptű, tarka képzelet Sok jóra, rosszra rávezet. S ha e gyatra nyelvezet Kifejezné a szervezet Minden hevét, Hatalmas ég! Mennyi élettelen tervezet Nyerne ezáltal szervezett Élettel teli zenét. : DANYI GYULA: Z Ä P O R Megárad és lendít a. kedvem. A.tv.grálom gyepen a vásznat. Tolakodó felhőseregben, készülődik már a gyöngyszázad. Szálakat húz oldalra dőlve a zápor és az úton csattan át — lágyan bámul a kimart kőre: nézem illanó, fehér nyomát. Tiszta tócsában me g-me glengő, bárányos. kék mezőre látok! — hullámzó ég, fordított ernyő. Oszló pelyhek már. darabokban, — barna híd ix>lt s szakadozottan, úszkál, mászkál a szöszös felhő. izgalommal várja azt a napot, amikor elindulnak a VIT-re, MITTERPACH TIBOR BOLDOG MOSOLLYAL LÁTOMÁS Egy látomás villan fel előttem. Egy látomás, amely elhomályosítja az eget. Menetelő lábak szörnyű robaja, hallgató emberek szívébe dobott rémület. Vasba öltözött hatalmas seregek. Két óriás sereg. Merev szuronyok, izzó golyó-halált szóró fegyverek vigh Anna Róza js bizonyára nagy merednek egymásra, a pillanatot várva. — Tűz! De a vas mögül felparázsló emberi szívek, az eldobott acélsisakok alól kiragyogó szemek nem engedelmeskednek a parancsosztogatók- nak. Fegyvereiket levegőbe dobálják, rajtuk taposva rohannak egymáshoz. Örömkönnyek áztatják az egyenruhákat. Lázasan ragadják meg egymás kezét. Magasbatartva egymásba kulcsolják. — Békét! — millió torok kiáltja. MesszeszáTl a visszhang. Lehúzzák a redőnyöket, elreteszelik az ajtókat, ahol félnek a béke örömittas kitörésétől. De kitárják még a szívüket is, ott, ahol a két sereg barátsága fogant. A vadonatúj mundérok zsebében ott vannak még az apró cédulák. A címek, amelyeket egymásnak adtak, ott a szökőkutas Moszkvában. Az arany Moszkvában, ahol együtt énekel‘ék a dal t, a Himnuszt, hogy vasesztergályos, a DIMÄVAG Gépágy a jelszónk, a béke!* gyár fiataljait képviseli majd a <U—N—R) VIT-en. VITATKOZÓK AZ AMERIKAI már izzadt. Meg- törölte párás szemüvegét. Nem csüggedt, pedig nehéz dolga volt. A vitázók elhalmozták kérdésekkel. Látszólag nagy volt a zűrzavar. Angol-orosz-német-magyar- kínai-francia-lengyel szavak repkedtek a levegőben... Az amerikai oroszul beszélt, tűrhetően. Az oroszok és egyéb nemzetiségűek többnyire angolul kérdeztek, egymásközött pedig az anyanyelvükön vitatták a részlet- kérdéseket. r , Nem is akármilyen apró kérdésekről — a két rendszer közös vonásairól, egyik, vagy másik előnyéről volt szó. Az amerikai harmadéves közgazdász volt. Szubjektíve materialista, de elismerte a vallás létjogosultságát, legalábbis egyelőre. ~ Amint kulturáltabbá válnak a tömegek — mondta —, elhal a vallás is. Dogmái elavulnak, a Szentíráson alapuló hittételek pedig nem bírják el a korrigálást, helyesbítést, hiszen azokat mint „örök megváltoztathatatlanokat>’ szentesítették az egyházak... EZZEL mindenki egyetértett. Nem volt éppen nehéz, hiszen az amerikai elég járatos volt a marx- izmus-leninizmus elméletében. Ha szükséges volt, akkor idézett is Lenintől, csak úgy emlékezetből. A szocializmus amerikai útjáról azonban utópista elképzelései voltak. És a profit — amit zsebrevág? ~ Azt csinál vele, amit akar. — Mondjuk, kiviszi a gyarmatokra. — Ezzel még külföldieket is kizsákmányol. — Elnyomja a fejletlen ország iparát... Az amerikai érezte, hogy szorul a hurok az amerikai tőkések nyakán. Támadásba ment át. — Itt nálatok az Unióban, volt szerencsém végigjárni néhány gyárat... Nem élnek jobban a munkások, mint nálunk. Pedig nálatok nincsenek tőkések... Csak állami és néptulajdon. Nehéz volt nyomon követni a felzuduló válaszokat. — Elfelejted, milyen színvonalról indultunk 1917 után. — Nézd meg a beruházásainkat és az ipar fejlődés ütemét. Menynyivel gyorsabb a tiéteknél. — Nálunk a gyárak jövedelme végülis visszakerül a munkásokhoz . • « Ä Néha beleegyezően mbólintott az amerikai. Másutt tiltakozott. Nem tudott tárgyilagos maradni, ha egyenlő feltételek voltak, akkor hazája javóra döntött. Csak azt ismerte el, aminek az igazságáról ténylegesen meggyőződött. Végülis szegény elcsigázva, fáradtan elindult vacsorázni. A szenvedélyesebb, makacsabb vitázók elkísérték a szállóig. AZ AMERIKAI az ajtóban még nagykeservesen belenyugodott abba, hogy az Unióban a fejlődés üteme jelentősen gyorsabb, mint Amerikában és hogy az orosz fiatalok egyáltalán nem elfogultak. Hogy kiállnak az igazukért és tényekkel bizonyítják — ezt igazán nem lehet nekik bűnül felróni. Azt még kevésbbé, hogy éppenúgy szeretik a hazájukat, mint ő, az amerikai ... A diákszálló folyosóin még sokáig vitáztak az egyetemisták. (xa) nevet ránk a képről is Oravecz Edit, ez a csinos leány, aki a Lenin Kohászati Művekben a szertárban dolgozik és ugyanúgy, mint társai, bizonyára izgatottan várja az indulás napját. /A V II Y V/A\ m © S M EZERSZER írtak már róla. Mindenki, aki járt Moszkvában. Legyen az mérnök, paraszt, vasutas, vagy borbély szakszervezet küldötte. Nem is beszélünk az írókról. Régebben inkább magasztaló írások születtek, — felhőkarcolók, Nagy Színház, sugárutak, napfényes lakások. Metró. Később, tárgyilagosak akarván lenni, a „Moszkva felfedezők” megírták, hogy a felhőkarcolók árnyékában akadnak még kétemeletes házak és nincs megoldva a lakásprobléma. Kevesebbet írtak a moszkvai fiatalokról. * Fiatalember zsebredugott kézzel sétált, mindenkit lenéző fölénnyel. Sokan megnézték. Elbízta magát J~í ecember eleje . »« Munkásvonat ■. * • A zsúfolt, sötét fülkében állott a levegő. Csak a sistergő, forró hangok izzanak, száguldanak. Váratlanul nyílik az ajtó. A folyosó vak homályából idegen test biccen közénk. Mert olyan furcsán kopog a cipője. Csendesen, békésen kíván jóestét. Hangja fáradt, megtört. Alázatosabb másoltánál. r— Berti! Csak te vagyat? Gyere drága komám, kuporodj mellém — szólal meg a jobb sarok eddig hallgató, fekete alakja. — Ezer éve nem láttalak Jóskám — bugyborékol az öröm Beruhen. Odabotorkál a földönülők és batyuik között a sarokba. Valami nyikorgott, amikor lehuppant Jóska mellé. Vagy tíz percig csak sűrű suttogásuk hallatszik. Találomra kapott el egy-két szót a fülünk. Géppisztoly.. autó ... Bedöglött. Szaladtam volna, tudod, a fakarusz. —- Hangosabban pajtás! — Nekünk is mondja már! — Mi az, szégyellt hangosan? Megmozdul a fülke. Gyors egymásutánban parázslottak fel a cigaretták. Vártunk. 1— Most jövök a kórházból. Engem is elkaBéna látok — béna gondolatok poít a gépszíj. Nem, nem lázadok... Csak kegyetlenül fáj az élet. Szóval, 26-án szállítottam haza a családhoz Rudabányáról az emberelőt. Októberben... Mi&lwlcon keresztül. Megpillantottam a tömeget. Aztán ... Aztán.. s A kórházban ébredtem fel. Keresztül lőtték a combomat. Mind a kettőt. Egy sorozattal... Hogy kik? Azok, akik nem tudták, hogy mit cselekednek, mit vétettem én nekik? Nehéz sóhaj keresett kiutat a fülkéből. De nem bírt kitörni. Kétségbeesve keringett felettünk, mellettünk verdesett, megülte szívünket. — Csak a feleségem.;: Nem kell neki a csonka törzs. A faláb. Pedig nemrég házasodtunk ösz- sze. Csak egyszer jött volna be hozzám a kórházba. Egy szem sültkrumpliját könnyeimmel öntöztem volna. De nem kellettem. Nem kellek neki. Afély hallgatásba burkolóztak az emberek. Ki-ki újra átélte a mondottakat. Berti valóban nem lázongott. Nem lázadt, de egész élete siratni fogja ezt a szörnyű tragédiát. Miért tör- tént ez? Tokajnál leszállt. Az ablakból néztük. Nem lehetett több 25 évesnél. Ment. Kissé bicegve, ingadozva, falábain. Lépéseinek minden Roppanását külön éreztük. — Milyen szomorú dolog! — ütötte meg fülünket a fülke mélyéről egy gyerekes hang. Még mindig mennyien nem érzik át forradalmunk nagyszerűségét! Ez is a lába miatt kesereg. Meg hogy elhagyta a felesége. Az ország sorsáért bezzeg nem aemódik! Fonákul, sután hatott. Az embetek, mintha egy másik világból ocsúdtak volna. — Hallja!? — próbálkozott Jóska. 1— Ne merjen így beszélni! Mi az Isten csudáját sajnál? Hogy újra dolgozunk? Hogy élűnk? Hogy nem kell remegni a pillanatokért? A családért? A létért? Elhallgasson! A sötétben érezni lehetett a fojtó indulatot. Nagy kezeinek súlya alatt majd leszakadt a kis asztal. — Jóska! — csillapították társai. — Egy gyerek fecsegése miatt? Csak nem kezdesz el vele veszekedni?! — Nyugalom kell, emberek. Béke és munka. Ne veszekedjünk az ilyenekkel. Még sajnálatra sem méltóak, ök sajnáltak volna minket? — A legszívesebben felpofoznám! — mordult fel a mellettem ülő nehézkes, tömzsi építőmunkás. Az egész fülke kiabálni kezdett. — Igaza van! Igaza van! — Még ki meri nyitni a száját a taknyos?! ß érti nem lázadt. Riadt és tanácstalan életét falábain vitte tovább. De itt ezek, munkások, fiatalok — mind innen volt még a harmincon — most bősz- szut esküdtek. A gyerekhangúnak szerencséje volt, hogy a sötét eltakarta. Nem lehetett látni az arcát, a mozdulatait. De elképzeltük, mi mehetett végbe benne. Egy osztály állt vele szemben. A munkásosztály. Amelynek minden egyes tagja tanult októberből ... TJrbán Nagy Rozália — no lám mennyire tetszem, min- denki engem néz, mindig mondtam, hogy jóképű srác vagyok én. — Még jobban kihúzta magát, arcán a begyakorolt mosoly kegyesen nyugtázta a ráeső tekinteteket. És az emberek nézték. Titokban (nem akarták megsérteni) elmosolyodtak mögötte a fiatalok — vajon hogyan lehet valakinek ilyen kifejező arca: mint mészkőbe vé* sett „itt jártam, Szasa” virított arcán: az önteltség, és bután vigyorgott rajta a beképzeltség: én vagyok a világ közepe. * Ludmillát, a mérnök-fizikus lányt az egyetem befejezése után Moszkvába helyezték, megbízóié- vele átadásakor kikötötték: abban az esetben menjen, ha néhány hónapig saját maga gondoskodik lakásról. A vállalat új <, lakása* ugyanis csak néhány hónap múlva készülnek el. Beleegyezett. Moszkvában volt egy régi rokona, beko- pogtatott. Nagy öröm — alaposan megszaporodott a család, Hely viszont nincs. Csak a padlón. Másnap kedvetlenül jelentkezett a munkahelyén. Megkapta a beosztását, megkezdte az ismerkedést. Érintkezésbe lépett a Kom* szomol helyi szervezetével. Beszélgetés közben kiderült a baj: nincs hol laknia... A munkaidő befejezése előtt néhány perccel egymás után berreg- tek a telefonok Ludmilla irodáján ban: — TE VAGY az új munkatárs? Én tudok egy alkalmas lakást, ott ellakhatsz néhány hétig... Űjabb telefon: *— Az új munkatárs? Az Arbát- szkája 42-ben fog lakni. Éppen most intéztük el. Csak semmi sza- badkozás!... Ott fog és kész!... Mentek az utcán. A fiúk a bőröndöket cipelték. A lányok között kipirultan az elfogódott Ljuda. Az új szoba tágas volt, zongora hallgatott az egyik sarokban. Másnap este látogatók érkeztek: a tegnapi barátok. Használt rádiót, virágvázát virágostól, ócska bőröndöt tele könyvekkel, kispárnát és teáskannát hoztak. Majd ha keresel, újat veszel magadnak ... Egy hónap múlva a munkahelyhez egész közel talált valaki lakást. Ljuda nem tudott semmiről. Csak beállítottak hozzá. — Ljuda gyorsan csomagolj! Jobb, olcsóbb lakásba költözünk... Ellenkezett. A vége az volt, hogy ottmaradt a lakásban üres kézzel, — nem maradt más hátra, mint elbúcsúzni a háziasszonytól és szaladni a többiek után: — GYEREKEK hadd vigyek már én is valamit... Elvégre én Költözködöm ... (AUt$
