Észak-Magyarország, 1957. március (13. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-03 / 52. szám

Taa&rmv, 1951. már eins t. SZEGEDI LÁSZLÓ: A NÉPPEL. Bffész testünket a rozsda marta Mint a sósav a bádogot, A vasba fojtott századok viharja Aranyban kérve zálogot. De fényesednek immár a fémek, Ezüst, arany mind csupa láng, Egybefolynak a százados fények Vasat önt e készülő világ. A rabbilincsből lett már kalapács Egy jobb világhoz visz már az út, Üti a vasai millió kovács, Az úri csorda már messze fut. Nem győzi már le a tőke a népet, Pusztul az ellen még ha van, Ma már a munka nekünk az élet, Ma már a vas: proletár arany. A néppel fogjuk felépíteni A jobb jövendőt, a nép hatalmát, És vasból fogjuk elkészíteni Az egyenlőség nagy korszakát. IRODALOM <v n i / ■ ! ETOFI ES A VILAGSZABADSAG A látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy valami újat akarok írni Petőfiről. Hivatásos -'da lom történő szók, amatőr Petőfi-rajongók hosszú időket töltöttek el a fellelhető ada tok összegyűjtésére, életének, mun­kásságának megírására, értelmezésé­„EGY NÉPI SARJADÉK // Arany János születésén eh *140. évfordulóidra ‘r 1847-ben, a „Toldi” váratlan és pá­ratlan szép sikeré után, így mutat­kozik be Petőfinek, verses levelére írt válaszában: S mi vagyok én? — kérded. Egy népi sárjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa! Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék, Otthon-leli magát ajakimon dala. ‘ Ilyennek látjuk őt mi is. ma is. PetQfij után, Petőfi .mellett ő a mi legkedvesebb költőnk., őt 'ismerjük legjobban, őt olvassuk legtöbbször Ha irodalmunk népségéről beszé­lünk, ha íróink életművének nemzeti jellege, hazafisága szóbakerül, ha szemlélteim akarjuk a magyar költői nyelv szépségét, hajlékonyságát, ere­jét, dús kifejezési lehetőségeit: rög­tön eszünkbe jut Arany János neve. Élete, költészete és irodalmi tevé­kenysége átfogja a nagy XIX. század fontos, nehéz és bonyolult szakaszát: a reformkor végét, 48 előestéjét, a forradalmat és szabadságharcot, az önkényuralmat és a kiegyezési kor­szakot. Arany műveiben tükröződik, hogy ezekben a korszakokban milyen volt népünk élete, melyek voltak né­pünk — elsősorban az ő törzsökét is jelentő parasztságunk — vágyai, el­gondolásai, törekvéséi, érdeke!. Mind­ez a nagy művészet magasabbrendű, e lényegest finoman sűrítő és egyé­nien kifejező színvonalán és jellegé­vel tükröződik Arany életművében. S tükröződik akkor is ez a XIX. szá­zadi magyarság, ha valamely művé­nek a hun elődök, vagy Nagy Lajos korszaka, avagy éppen I. Edward an­gol király walesi „kalandja” a té­mája. Arany nagy érdeme és jelentősége, hogy az imént felsorolt korszakok­ban mindig kristályosán csillogó, su­garas, fényes példa tudott lenni: pél­daképe annak, hogy milyen maga­tartást tanúsítson, hogyan és miből írjon a népi költő, a becsületes író. Oroszlánrésze volt abban, hogy a Petőfi vezette költői forradalom vég­legesen diadalmaskodott, hogy a nép uralkodóvá vált a költészetben s kö­zel állt ahhoz, hogy ezáltal a politi­kában is uralkodjék. Arany költészetének képzeletvilá­ga, képeinek alkotóelemei: romlatla­nul népiek. Régen fővárosi lakos már, de ezt vallja: Szülőhelyem, Szalonia, Nerh szült engem szalonba. Azért vágyom naponta Kunyhóba és vadonba. Mi jutott eszébe, amikor azt látta, hogy egy szénásszekér ment át a vá­roson?: De, hogy a me2Őt. az anya-természet Kebelét elhagytam, sajog egy érzet. Holtig sajog itt benn. — s tüzesebben vér Láttodra. te búzás alföldi szekér. A képzeletvilágát hordozó nyelv: Arany képekben és ősi elemekben dús, szemléletes, ízes, népi zamatú költői nyelve — anyanyelvűnk re­meklése, Szemléltesse ezt három példa. Az elsőt, a Buda halála című »hun regé «-jóból: naív szemléletű eposzá- bóT veszem. Annak festése, milyen az, amikor az öreg isten, Hadúr a földön jár: Lovai körmétől lágy levegő csattog, Mint a megütött víz. nem süllyed alattok. Kereke zsúrlásán ordítva csikordul, Olyan erővel zúz, oly sebesen fordul. Messze mezőn háló sok erre fölérez. Takaróját jobban felvonja füléhez S mélyebben elalszik, hogy a hajnal költi. - Hadurat nem látja ember soha földi. A másodikban az Akadémia palo­tájából (ott volt titkári, majd főtit­kári illetmény lakása) való elvágya- kozását hozza szóba: Egyszerű kunyhó olt keleten! llakja rajongó képzeletem; Oda sóvárog e fáradt tetem: Küszködöm, várok, míg tehetem. Tavaszi fecskék, dal kedvesi! Jertek - cl. Isten kőmű vési! Rakjatok ott egy fecskefalat: Megpihen a költő az alatt. A harmadikban a szegény jobbágy robotját vonja be a költészet arany fényével: Tüske, tövis tépi. vad venyige vérzi, Ág akadoz arcán, bojtorján beleköt. Délben a rekedt nap fojtó hevét. érzi. Hűs hajnalban hullat fagyos verejtéket. Arra már csak a felsorolás mód­szerével utalhatunk, hogy témaköre, emberalakjai is a magyar élet vilá­gából valók, hogy Arany erkölcsi komolysága, tisztasága, rejteskedő szemérme, zárkózottsága, továbbá mindig józan, földközelben mozgó, de a föld sara fölött lebegő realizmusa: népünk legjobb tulajdonsága is egy­ben. Nagy művész volt! Művésze a jel­lemzésnek, a lélekábrázolásnak, mű­vésze a nyelvnek, a stílusnak, a ver­selésnek. Hallgassuk csak, milyen ta­lálóan, »törökös« bőbeszédűséggel és udvariaskodással beszélteti Ali basa embereit Szondi apródjaihoz: »Szép űri iák! a nap nyugovóra hajolt. Immár fedi vállát bíbors»ínű kaftán. Szél zendül az erdőn. — ott leskel a hold: Idekinn hideg éj sziszeg aztán." Születése 140-ik évfordulóján hitet teszünk arról, hogy Arany János egyénisége és életműve legjobb nem­zeti vonásainknak, népi kultúránk legszebb elemeinek romolhatatlan ékszertartója: Olyan eleven és hala­dó hagyomány, amelynek minden utána alkotni kezdő igazi költőnk adósa egy kissé, amelyre építeniök mai költőinknek is lehetséges és szükséges is. Nagyapáink az epikus Aranyt, a »Toldi« költőjét szerették elsősorban, apáink inkább a lírikus Aranyt, az öreg Aranyt, az »ószikék« költőjét. A mi nemzedékünk, a mai és a jö­vendő magj’arok leghelyesebbe a ak­kor járnának el, ha az egész Aranyt ismernék, szeretnék, vállalnák és kö­vetnék: a fiatalt is és az öreget is, a lírikust és az epikust is, á prózai dolgozatokat épp úgy, mint műfbrdí- tásait, Shakespeare —- és Aristopha­nes — átültetéseit. Legyenek büsz­kék arra, hogy Arany élt, alkotott, a mienk volt, s a mienk is marad! GYÁRFÁS IMRE. KÉSZÜL AZ ÖKÖL Ma itt minden szív egy forró költemény, Ma minden láz egy termő pirkadgs, Itt ma mindenki a holnapért rohan, Ezért zsong a gyár, s ezért nő kalász. A történelmet kalapácsok írják, S fekete földbe hasító ekék. Itt minden szép tett a szívekbe oltja A munkás-küzdés hű szeretetét. Ma itt minden vágy a jövőért lázad — Harcot gyújt a vér, s készül az ököl... A munkásosztály győzelme: a Jövőnk, Hisz a zászlaja vértől tündököl. SZÉKELY DEZSŐ re. De úgy érzem, szükséges hangsú­lyozni egy olyan tényt, amely — ma sokkal jobban, mint valaha — elő­térbe került. Petőfi jelleme, munkássága, any- •nyira eggyéforrott a forradalom, a szabadságharc eszméjével, hegy je1- képpé, szimbólummá vált. A szabad­ságharc és Petőfi — egyet jelent. Az „elfogult” Petőii-imád"k közé tartozom én is, amit nem tagadok, sőt — büszkén és bátran vallók. Eb­ből származik elhatározásom is, hogy egy pár szóval felé’énkítem Pe ő’ i eszméjének egy olyan színfoltját, amit egyesek nem látnak meg. vagy nem akarnak meglátni, — pedig le­tagadhatatlan. Talán sokan megcsóválják most a fejüket, hitetlenül merednek a nyom­tatott betűkre és hangosan felkiál­tanak: „Ez nem igaz! Petőfi eszmé­je, a szabadságról írt minden mon­data ma is élő és elfogadott — min­denki által.” Sajnos. — nem így van. Egyesek — és nem is kis számban — Petőfit „csak” mint magyar sza­badságharcost ismerik, és tagadják — a legjobb esetben elfelejtik — nemzetközi szabadságharcos eszmé­jét. El lehet-e felejteni, le lehet-e ta­gadni azt a tényt ma, amit a század­fordulón sem lehetett. Nem mai iro­dalomból, hanem az 1911-ben meg­jelent Földesi Gyula: Petőfi című könyvéből idézek: „...1846-ban túl­áradó hevületében gazdagabb tartal­mat ad ennék a fogalomnak, új. sa­ját szót alkotva rá: világ szabadság. (Ferenczi figyelmeztet rá, hogy ez Petőfi szava, mely egy nyelvben sincs meg.)” Kell-e ennél kifejezőbb bizonyíték Petőfi nemzetközi szabadságharcos eszmé,jére?! Ha kell, idézek egy má­sik könyvből, ami Petőfi születésé­nek 100-ik évfordulójára 1922-ben jelent meg Ferenczi Zoltán tollából, és sűrítése, kiegészítése az 1896-ban megjelent háromkötetes munkájá­nak. ,— Ezóta, mint életének irány­elve, foglalja el költészetét a haza és emberiség szabadságáért a halálra való elszánás.” A következő oldalon a Petőfi szemlélete és eszméje tár­gyalásán • többek között így ír: „... törekedni forradalom útján az egyenlőségre, a kiváltságok eltörlé­sére és a demokratikus köztársaság­ra, melyben a fő hatalom a dolgozó népé lesz.” Kik a szószólói ma ennek az esz­mének, kik akarják a Petőfi által megformált — akkori új magyar szót — a „világszabadság”-ot mara­déktalanul végrehajtani?... Kik azok, akik ezt tagadják, a legjobb esetben „elfelejtik”... Kik azok, akik büszkén hordják mellükön Petőfi arcképét és elfelejt­keznek verséről: „Ha majd minden rabszolga nép Jármát megunva síkra lép... Pirosló arccal és PIROS ZÁSZ­LÓKKAL és a zászlókon eme szent jelszóval: „VILÁG SZABADSÁGI” S ezt elharsogják kelettől nyugatig, S a zsarnokság velük megütközik: Ott essem el én A harc mezején .. ” (Egy gondolat bánt engemei). Nem vagyok elfogult! Hidegen, reálisan mérlegelem az eseménye­ket. Készakarva idéztem olyan köny­vekből, melyek „nem mai” világ- szemlélettel tárgyalják Petőfi esz­méjét, — de éppen ezért — nehezebb súlyként esnek a mérleg tányérjára. Választani kell! Akik eszményképnek, szimbólum­nak tekintik Petőfit, azoknak 'tudo­másul kell venniük, hogy Petőfi — ahogy verőében mondja — a piros zászlókért is vállalta vére kionlását. A pirosért is éppen úgy, mint a piros-fehér-zöldért. Cs.. Ede Győző HZJDY FERENC: H IT V A L L Á S Az átkot én veled hordom mégis benned a jót hiszem akkor is, ha megtagadtál. Akkor is, ha én tagadlak az igaz vér békét üzen. Múltunk legszebb hitvallása A Ma, mely a holnapba lép jóban, rosszban, szenvedésben tűzben, hittel, szenvedéllyel gomolyog előre a nép. Holnapunkért vetek számot éjeken, hol nem jár álom. Zúgott kavargóit a halál enyhít... ha szívem kitárom.. kimondom a hitvallásom! Gyűlölöm a latrokat, kik véredbe a mérgei oltják, de magam fölé emelem, kik most Téged felemelnek drága hazám ... Magyarország. Az őr** Vincze házaspár ne­hezen aludt el ezen az éjszakán. Nem a nyári éj forr ósága okozta iU* matíaniáffúkat; A falu hangulata volt nyugtalanítóan felforrósíiva. He­tek óta egyre szenvedélyesebben hullámzott a tagosítás körüli vita. Az emberek '* pártokra, csopch'tokra oszlottak. Magyaráztak, vitatkoz­tak, az életüket, á jövőjüket védték, a biztonságtikért harcoltak. Ki, ho­gyan gondolta. A sok hang között Vincze Imrének, a tsz párttitkárá­nak és néhány hasonlóan gondolko­zó tsz tagnak a hangja szilárdan hangzott a sokszor értelmetlenségig fajuló zsivajban. A szenvedélyek egyre elkeseredettebbek leltek, mert mindenki érezte, hogy most meg­változik körülöttük az élet. Az elkeseredett szócsaiákban a fenyegetŐdzések riasztó hangjai is bele-belerikoltottak, ha csak elvétve is és személytelenül. És ez okozta a Vincze-liázaspár nyugtalan nappa­lait és álmatlan éjszakáit: tudták, hogy ezek a fenyegetŐdzések első­sorban fiúk ellen irányul, aki csö­könyös akarással, az életre ráter­mett ember megingatatlanságával 'mozgatta, ébresztette a falut a tsz fejlesztés, a tagosítás jövőt alakító nagy munkájára. A tikkasztó éjszaka hajnalba for­dult már, amikor a sok gyötrődés, álmatlan alvásba kínozta őket. Ez sem tartott sokáig. Hangos zöröm- bölés riasztotta fel az öreg házas­párt. A kaput verték, de úgy, mintha le akarnák szakítani a kapufélfáról. A két öreg egyszerre kinV volt az ágyból. Vinczené remegő kézzel a lámpa után motozott, Vincze az ab­lakot nyitotta ki. A zörgető az ab­lak nyílására már kiabálta is: — Vincze bácsi, Imre... Az öreg megtántorodott. Tudta, hogy a napok óta tartó szorongása most elérkezett beteljesedéséhez. Tudta, hogy fiával valami nagy baj történt. Magára kap’codla ruháját, balcancsát be sem fűzte. — Te maradj — taszította vissza az ajtóból se eleven, se holt feleségét és leisteten a kapu előtt ácsörgó em­berhez. Vincze szótlanul követte az előre siető embert. Döbbenetes volt a csend a falu­ban, a hajnali szürkületben. A ku­tyák is lankadt figyelemmel szende- régték az blak tövében. Csak a ke­mény porszemek sírták az öreg Vin­cze viseltes bakancsai alatt. Az öreg Vincze szeme égett fájó izzással, szíve félelmetesen feszült. A nagy utcán jártak, ahol ilyenkor kereket ellepő nagy por vaú. Homályosan szürkült a nagy, széles utca, benne sötétebb vonalként húzódtak a ke­réknyomok. — Meddig tart még ez a rettene­tes út? Az elől siető ember megállt. Vincze is. Nem mert előre nézni. Előre az út porába, ahol mégis meg kellett látni egy sötét tömeget. — Imre! Az ordítás felszaladt az égig, felszakította annak szélét és a széles sebből vörös fröccsent szét, szerte a míndenség felé, A vér ott lenn, a fekete tömeg mellett, a szé­les út langyos porában. — Imre! — rikoltozott a bíbor szí­nű hajnalban a fiát zokogó apa. — Imre! — jajgatott a panasza a halkan suttogó aliáclombok felé. — Imre! — hördült fel a vád a megmozdult falu felé. Az égi vörös sugarak, mintha kor­bácsának lettek volna. A fiát sirató apa hangja, mintha szögek lettek volna a korbács-szíjakon, verték, hajtották kifelé az embereket az alacsony házak fülledt levegőjű szo­báiból. Rendetlen öltözékben, sze­mükben az álomnak és az ismeret­len veszedelemtől való félelemnek riadt keverékével siettek a tetthely felé. — Imre! — hördültek fel a boros­tás arcú emberek. — A tsz párttitkár!. — riadozták a mezítlábas asszonyok. — Imre! — sikoltőit egy leány­hang. — Orvost! — rendellzezett most egy hang. Az emberek úgy érezték, hogy most száll közéjük az értelem, valóság. Persze, orvos kell. De még nem mozdultak, csak álltak, egy­mást nyomták értelmetlen ember­hús tömeggé. Mindenki csak várta, hogy az egyetlen értelmes dolog be­következzék: itt legyen az orvos. Bihari, a tsz elnök felemelkedett a mozdulatlanul fekvő test mellől. — Berta elvtárs — szólalt meg újra — szaladj az orvosért, te meg Szepesi szomszéd, a rendőrségre. Az emberek megelevenedtek, két helyen szétváltak és a két ember nekilódult. A többiek, lazították a széles embergyűrűt. — Meghót? — kérdezte Szatai néni, aki sehogyan sem tudott át­furakodni az erős férfi testek kö­zött. Senki sem válaszolt, aztán megint csak megragadta Kiss Gei- zson ingujját. — ügyi, meghót? —1 Majd megmondja a doktor. — Meg — mondta ki a vénasz- szony. — Tudtam én, hogy e lesz a vége. De mért npm hagyott félbe av­val az örökös... i Bihari a körtől távolabb tuszkolta a mondókáját abbahagyni nemaka­ró vénasszonyt. — Menjen csak haza, Mari néni, majd eligazítjuk mi ezt. — Miért menne? — mordult mel­lettük egy hang. — Mán a hótat is ki akarjátok sajátítani? Bihari a beszélő felé fordult. Tóth Károly volt. Magas, vékony alakja csaknem fenyegetően meredt az emberek között. Fekete, serteszerű haja olyanná tette, mint a támadó tüskésdisznó. Bihari bosszús lett. Megint ez kötekedik — gondolta. — Nincs itt helye a vitatkozásnak — mondta csendesen, de határozot­tan. — De annak sincs helye, hogy örökösen zaklatjátok a falut! Bihari felhőkölt. — Zaklatjuk? Mert azt akarjuk, hogy a diiledező viskód helyett ren­des' házad legyen, rongyod helyett tisztességes ruhád legyen? — Meg halottak, időnap előtti ha­lottak — mondta az ember sötéten. — Halottak, igen, halottak — emelkedett Bihari hangja. — A ti halottatok, miattatok halott. így akarjátok tőlünk elriasztani az em­bereket, így akartok engem meg­ijeszteni. Kiütitek mellőlem a tá­maszt. Szilágyi ijedten felhördült: — Én? Azt sem tudom, hogy mi történt. Még tán azt mondod...., hogy... — Én nem mondom, hogy te. De azt mondom, hogy aljas gyilkosság történt. Azt ölték meg, aki a leg­jobbat akarta mindenkinek, és csak utoljára gondolt magára. — Azír akarta elvenni az én jó tíz hódamat is — morgóit mellet* tűk a tejfelképű Ladányi József. Bihari feléje fordult, összehúzU sűrű fekete szemöldökét. — Magának? — Mit bánom én, ha már nem az enyém! Az emberek szeme vadul villogni kezdett, lobot vetett a hetek óta tartó tűz és a halott felett át meg át kezdett viliózni. Az előbb még a döbbenettől elhomályosult tekintelek éles szerszámokká váltak, az előbb még le görnyedt vállak megint egy­más ellen feszültek. — Itt a doktor — szólt valahon­nan egy értelmes szó. Az emberek szétváltak, utat en­gedtek a kis táskával siető orvos­nak. A rendőrőrsről is megérkezett két rendőr. Rövid ideig tartott az orvosi vizs-i gálát. Az orvos az idősebb rendőr­nek mondta: — Meghalt. A rendőr intézkedett. Négyen megfogták az .élettelen embert és megindultak a tanácsháza felé/ Még oda sem érkeztek, amikor újabb kiabálás töltötte meg az egyre felmelegedő levegőt. A nagy utcába most kanyarodott be egy mezítlá­bas fattyú és lorkaszakadtából ki­áltozott: — Segítség! Idesapám megöli ides* anyámat. Az emberek egy pillanatra meg-* dermedtek, aztán az egész tömeg* mint a hirtelen irányt változtatón: gulya, a Szél utca felé lódult.' (Folytatás az 5. oldalo~ AJNALI TÖRTÉNET ___ I rta: MAKAI KÁROLY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom