Észak-Magyarország, 1957. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1957-01-13 / 10. szám
i ESZAKMAGYARORSZAG Vasárnap, 195? január 13. BAMÁR JÓZSEFs (Bordás Qéska Negyvenketten jártunk a második elemibe, fiúk, lányok vegyesen, MU fiúk a középső padsorban ültünk, a lányok a két szélsőben. Csak azért volt ez így, mert ők már akkor is többen voltak. Egyetlen „pénzes” fiú volt köztünk, egy bankigazgatónak fia, a többiek mind kevés pénzű, gondok közt Őrlődő kisemberek gyermekei voltunk. Szüléink a mindennapi kenyeret is elvették szájuktól, csakhogy fiacskájuk vagy lányuk lábára cipőt vehessenek. Bordás Jóskának is az „ócska piacon” vették cipőjét, mint az enyémet. Beköszöntött a november, s bizony többet esett, mint nem. Hosszú lábszárán — a hidegebb idő beálltával — versenyt játszadoztak a kék és lila foltok, de barna szeme melegen tekintgetett körül mindig. Ö volt az osztály esze. Ezt senki el nem vitathatta. Számolni senki nem tudott úgy, mint ő! Igaz. az írással egy kicsit hadilábon állott, de úgy gondolom, hogy ez is inkább azért volt, mert otthon nemigen tudott gyakorolni. A faluvégi házikóban, amely mindig tele volt gyermekkacajjal, csak egy apró asztalka szorongott. Dehát nem az írás volt a fontos, hanem az ész! Mert esze az volt. Olyan, mint a borotva! Apja a qyárban napszámosba- dott. Az öntödében hordozta a formákat egyik helyről a másikra. Anyja alkalmi kapálásokkal keresett pótlást a nyolctagú családnak. Mégis Jóska volt a legnagyobb úr a háznál. Mert, ezt is el kellett ismerni. Ami igazi az igaz! A szülők keveset voltak otthon, az apróságok nevelése őreá szakadt! Pedig ő is alig töltötte be a nyolcadik évet! Nagy idő ez a gyermek életében, különösen, ha nem jut ideje ját- s zani! Tizórgif? Ilyet nem ismert a mi Jóskánk. Sokszor, mi többiek, akik mégsem voltunk nyolcán otthon és így néha tízórai is került a tarisznyánkba, mi kínáltuk meg. Nem akarta sohasem elfogadni. — Nem vagyok éhes! Higgyétek el, nem vagyok éhes! — mondogatta. Mi persze nem hittük el neki és sokszor apró trükkökkel szedtük rá, hogy egy-egy falatot elfogadjon. Jóska ezt mindig meghálálta. Segített a számtanpéldák megoldásában. Mindig volt valami jó ötlete a dolgozatírásnál vagy fogalmazásnál. Meg bármilyen nehezet kérdezett is a tanító néni, ha senki nem tudta, Jóska akkor is valami talpraesett válasszal kápráztatta el az egész osztályt. Sokszor bizony még a tanító nénit is. Ez pedig nagy szó volt, mert a tanító néni már nem volt fiatal és sok gyereket nevelt fel. Történt pedig egyszer, hogy nem kisebb hatalmasságot, mint magát az iskola igazgatóját is bámulatba ejtette feleletével. ... Olvasás óránk volt A nagy hun királynak, Attilának történetét, csatáit és végül a menyegzőjén bekövetkezett hirtelen halálát olvastuk. Majd a hun nép gyászát és a király temetését betüzgettük. Öra elején, aranykeretes pápaszemmel bejött a magas, sovány igazgató. Az osztályban izgalom remegett végig, de azért hibátlanul olvastunk. Lenyűgözött bennünket az a hatalmas pompa, amelyről az olvasmány beszélt. A rengeteg fehér lovas, pompás harci díszben . . . a három koporsó..., egyik színarany, másik színezüst, a harmadik vas... Nagy-nagy sóhaj hagyta él ajkunkat, amikor a Tiszába engedték a koporsókat és lenyilazták mindazokat, akik utolsó útjára kisérték a királyt. ...Senki ne tudja, hol fekszik!*. Ifjú képzeletünk ott járt a Tisza kanyargó partján, a nyirjesek alatt. Kereste Attila sírját. A dombok alatt kutattak lelki szemeink! Keresték a hármas koporsót! ... És akkor a néma csöndben megszólalt az igazgató. — Na, gyerekek! Mit csinálnátok, ha megtalálnátok Attila színarany és színezüst koporsóját? Mint méhsereg az első tavaszi napon, felzsongott az osztály. — De sok mindent lehetne azért venni! — repült át mindegyikünk agyán. Aztán néhány másodperc múlva egymásután emelkedtek fel az apró ujjak a levegőbe. — Én szép ruhát vennék magamnak és testvéremnek! — mondta elsőnek Korom Pista. — Én meg egy új házat építenék, hogy ne kelljen sohasem lakbért fizetnünk és a házi bácsi ne kiabáljon ránk, amikor játszunk — válaszolt Nagy Berci. — Én sok-sok gyereket felöltöztetnék, hogy télen ne legyen egy gyerek sem, aki nem tud iskolába jönni, mert nincs se ruhája, se cipője — hadarta egyszerre Kovács Gizi, az osztály kofája. Az igazgató csak nézi az osztályt, bajusza alatt meghatódva mosolyog az egyszerű gyerekek egyszerű válaszán és akkor hirtelen eszébe jut: — Nini, hát Bordás Jóska, az osztály esze, még nem is válaszolt! ...És akkor mégegyszer felcsendült a hangja: — Hát te Jóska? Te mit vennél, ha te találnád meg Attila koporsóját? ...Én... —- mondta Jóska — ... én... — kicsit megállt, aztán nekivörösödve kivágta: — Kifizetném Magyarország ösz- szes adósságát! »Mig a magyar irodalom nem szégyenli magyar voltát, kicsiny voltát; míg a magyar író előtt a magyar élet lesz a költészet inspirálója, míg kerüli a vásárt, a cégéres ünnepeltetéseket, melyekben több a szemérmet sértő, mint a lelket emelő; míg a magyar író, mint a nemzet oltalmazója, előljár, nem a tömeg közepén lengeti sapkáját a csutorás hódolók vállain; míg a magyar író azt tartja egyetlen büszkeségének, ha nyelve tisztaságát épen adhatja át utódainak; míg a magyar író nem a hatalmasok kegyét ebédeli és kártyázza, hanem megelégszik honfitársai titkon lecsurranó könnyeivel, titkon kitörő tetszésnyilatkozataival; míg a magyar író meg meri támadni a bűnt — addig. ha hírrel, ha hír nélkül számot tarthat nemzete szeretedére, méltánylására.« (TOLNAI LAJOS) fäegfo Sáncle* aenel: MÉRTANI PONTOSSÁGGAL És egyszer bezárul a kör. — A vonal görbén csavarog, de lassan visszatér önmagába. A végtelen síkból egy részt kihasít saját területnek s a külső világot kizárja. Sajátságos törvénye lesz sok-sok idegen test között és külön szabálya, külön rendje. És már van benne egy kicsi titokzatos, rejtélyes pont, mely minden ponttól egyformán messze. Vak vonalak közt zárt egész. Már nem vonal, de behatárolt tér a kozmikus, puszta űrben; Cikkre és szeletre vágva, megalázva az érintőkkel formája mellett kitart hűen. Oly egyszerű, de titok is. Valahogy úgy lehet megmérni, ha van egy Ludolph-féle száma. — Én halálomig esküszöm a sok elmélet ellenére: több, mint egy kis mértani ábra! OKOS VERS Szeliden-szépen, halkan elköszönni. — Két-három napig mással is törődni, mert élni is kell! s Íratlan szabályok kottafejei a szívdobbanások, tiltott a sóhaj és gyanús a bánat, szabadon még a gondolat se szállhat utánad. — Aztán találkozni újra. Közömbös szavak sánca mögé bújva alakoskodni — de kérdezni szemmel sürgetőn, mohón valamit. — Ne menj el! maradj még! — némán, könyörögve kérni — s közben az időjárásról beszélni. Lesni, hogy undok, rekedt, buta órák perceket mérnek (ezek a kis morzsák!) s kezet nyújtani könnyed búcsúzásra — — milyen kemény már a kultúra máza, milyen ostoba az okosság! — Menni más-más irányba, nem sírni, nevetni, csak töprenkedve, csak egy kicsit búsan menni az úton. — Persze, csak egy út van, út csak egy lehet: az egyenes! — Róni becsületesen. S néha álmodozni. És ilyen verset, illedelmeset vetni papírra. Mert így is lehet írni, beszélni, élni és talán szeretni is. Mert létezik magány, mely nem magányos többé: benne ég a kín és öröm. HUDY FERENC: MŰVÉSZET Csak a gyökerét sejtjük hol lehet de nem tudjuk, hol a koronája. A butaság mindig egyforma, értelem az, mely az időt váltja. Nincs kisérő, nincsen más utitárs. mely az éjbe világot leheljen. Nincsen oly szép, oly jó, oly igaz, mit nem az ész. hanem más teremtsen. Művészet; a lét örökzöld fája. télben, fagyban is hajt virágot, hány fejsze éle csorbult már ki, amelyik durván bele vágott. BORSODI GYULA: A KÖNNYED DÖngő, kopogó tárnaalj a szívem. Száz csákány vájja, tépi bent a mélyt. Dörömbölve omló fekete szén közt száz kis szivattyú hörpinti a vért. Mindent megrázó, tompa robbanások szaggatják össze nyugalmam szenét. 5 a fölszökello, nagy, szent zokogásban vadul csap össze a nemlét s a lét. , *— Tivomyanépség volt az ősvadállat, mely asszonyt csak úgy a földre tepert, engedve gyomként feltört indulatnak, de 'elvesztette már ő is a pert, Mikor a ronda, szőrös asszonyállat nyafogni kezdett s könnyet hullatott. A vad velőben elmállott a jóság, mert amaz csak sírt, nem szólt, hallgatott! És szükölt az ős, amiért érthetetlen volt a nagy titok: miért sír a pár, Meg, hogy a síró nőstény könnyhullása a him bitangnak is mennyire fáj... Veszett dühében bazaltot ragadott és bömbölt, — bambán bámult rá az ég, *—■ Egy hajmással, mint a pinty, levágta barlangja sarka bárgyú istenét. Hej, néki jó volt, de én „kulturáltan” hallgatok sok-sok balga zokogást. Szívembe döbben s marja, — ő a kígyó, pedig de sokszor, a könny csak palást! Hamis, hazug, vagy igaz könny, — a forrás a szörnyetegnek mérges teste volt, mikor először a földre tepertők, ott buggyant elő, sárgán, mint a hold... — A lépcsőházban szaporán kopognak az esti csöndben fürge lévteim. Felhők közt áll fönt és néz rám az assz&ny, de könnyek gyöngye ül ma szép szemin. Én „modern” vagyok már! A nőstény szörnyből Őt faragtam ki, 6 lett a bálvány, Ha Összetörném, ő is Összetörne, * 6 ha sose sírna, mindig imádnám DANYI GYULA: Ne csókolj — De mondd, ez elég? — ............ V ÉKONY SÁNDOR: Ne csókolj, inkább szeressél, ölj meg, munkádba temessék Úgy köss inakkal magadba, jajduljak föl, ha szakadna. Ha félsz, s tested összerezzen, zúduljak meg a véredben ..4 c4 kis diiznópAizta^ Disznóhonda dagadt sárba nagy-röfögve hempereg. — A sok, mázsás röfögőre nem vigyáz, csak egy gyerek. ■— Ha a konda — rusnya módra fegyelmet szeg, s háborog... Nagy kalapját hátratolja s rájuk dobja a botot. sejtjei, ha csillapulnak, sóhajodba ne szoruljak... Rongyod is — ha fényben lebben — vonszoljon, árnyába rejtsen... Tápláljalak észrevétlen, Cifra botja, nagy kalapja, mezitlába van neki, s cifra botját, nagy kalapját büszke szívvel viseli. — S ha még ez is kevés lenne, mezitlábán odafut, cifra botját kézbekapja s osztja ahogy jár a juss. harmatmulás meleg szélben. Idd magadba e türelmet, harminc éven át gyülemlett, s aszú józansága mámor, ütött csontok fájdalmából. És a konda lusta sárba gváva-módra hempereg, (mert) sok disznót győz, hogyha bátor egyetlenegy kis gyerek. — Bizonyéira tetszenek emlékezni rá, hogy az elmúlt években milyen gyakran használtuk azt a szót, hogy »öntudatosa. Sok szónak, sok jelzőnek elkoptattuk, lejárattuk a jelentését a sok felesleges és nagyon sokszor helytelen használattal, de talán az »öntudatos* * viszi ebben a dicstelen versenyben is a pálmát. Nézzük csali! — öntudatos dolgozó gondolkodás nélkül fizet elő minden sajtókiadványra, amit az üzemi sajtófelelős rátukmál! — öntudatos dolgozó gondolkodás nélkül veszi meg tiszteletjegyét elővételben! — öntudatos dolgozó legalább annyi békekölcsönt jegyez, hogy a maradék fizetéséből egy fuszeklit 'sem tudjon venni, de legalább másöntudatos gondolatmorzsák félszer annyit, mint a jegyzési versenyben ve- télytárs üzem dolgozója jegyzett. — öntudatos dolgozó vasárnapi pihenőnapján segíteni megy valamelyik törvénytelen erő„ szakkal összekalapált tszcsr-t. amíg annak tagjai biztosított pihenőnapjukat a tapolcai strandon töltik! *— öntudatos dolgozó lelkesedik érte, ha normarendezés ürügyén lecsökken tik a keresetét! T- öntudatos dolgozó megtagadja külföldön élő rokonait (vagv legalább az önéletrajzában letagadja őket)! — öntudatos dolgozó úgy gmdolkodik. ahogy előírják neki! Azután, tetszenek emlékezni a feliratokra a borbélyszövetkezetben: »■öntudatos dolgozó nem sérti meg a szövetkezeti dolgozót borravalóval!* Ha megsértettem, áz öntudatomon esett csorba, ha nem sértettem meg. úgy a legközelebbi borotválkozásnál az arcomon. — Vagy az étteremben: »öntudatos vendéglátóipari dolgozó nem fosad el borravalót!*, — de ha mégsem adtam, úgy — tisztelet a kivételnek — nem kantám vigasza a visszajáró apró- oénzt. — A dr&9o -&rt?en bérelt bérházi lakásban lakó öntudatos dolgozó nem várhatja, hogy a házfelügyelővé avanzsált házmester lehordja a szemetet, mert az is öntudatos dolgozó és sértené az öntudatát, hogy más dolgozó szemetét hordja! — Hogy többek között ezért kap lakást, fixftzetést és minden bérlőtől a lakbér öt százalékának megfelelő ösz- szeget. az már más lapra tartozik. * Néhány hevenyészett gondculatmorasa arról, hogy az »öntudatos* jelzőt mennyire elkoptattuk. Tartsuk szem előtt, hogv »öntudatos ember az .öntudatos’ Jelzőt a jövőben öntudatosan és csak otvankor hasz* náüa. ha vz h^ ven váló!# Mert - hiszen tetszettek látni — adott esetben az öntudatosság is relatív;
