Észak-Magyarország, 1956. június (12. évfolyam, 128-153. szám)
1956-06-24 / 148. szám
Vasárnap, 1956, ,Június 24. es ZARM AGYA KORSZAK 5 Hau. e.izLe.nde44. 116711 látUim a — - ----------------— szöszke kis J óska gyereket. Nagyot nőtt a fiú. Már majdnem akkora, mint a mel- lette tipegő töpörödött kis anyóka. Pedig a korkülönbség igen csak nagy közöttük: az anyát régen nevezték menyecskének, van annak vnár negyven esztendeje is; a Jóska gyerek, az unoka karácsonykor töltötte a hetet. Most, ahogy a minap láttam őket haladtukban a falu utcáján, elmosolyodtam, mert eszembe jutott a csakugyan kacagni való történet. Az egész azzal kezdődött, hogy Jóska új életet kezdett — már annyiban, hogy szülei iskolába Íratták. Ilyenkor persze lezárul az ifjú élet egy szakasza, megkezdődik a gond, az éleihez-szokás, az első lépcső az ember általános kultúrája felé. Hanem, a nagyanyó azt szerette volna — főleg az idősebb nemzetség ösztönzésére —", ha Jóska semmiben nem üt el elődeitől: kulturáltsága fakadják csak a hitből, s,ne az új társadalom által tanított realitásból. Mert mindenek előtt a lélek! Hogy aztán a lélek szerződést köt egy nem látott világ misztikumával, s annak rabjává szegődik, azt a nagyanyó sehogy sem akarta megérteni. A nagyanyó, hozzá hasonlóan, vakon hívővé szerette volna neveltetni egyetlen unokáját — nem csoda, hiszen őt is arra nevelték — s ezért kötötte az ebet a karóhoz, mikor az apa egyszerűen kijelentette: nézze, kedves anyám — így nevezi, noha anyósa — én tisztelem a maga hitét. De én csak abban hiszek, ami van, s erre nevelem a gyereket is. Nosza, elkeseredett erre az anyóka. Csak nem akart belenyugodni a változtathatatlanba; mindaddig, amíg a csipogó kisértet . No de kezdjük az elején. Akit nem untat, szánjon rá néhány percet. JKari néni “b?™. tudott elaludni. Pedig máskor, ilyen késő este már rég álomba ringatta őt a korhadt ágy végében percegő szú egyenletes kaparása. Hanem most az ő bensejét is valami szuféle kapargatta — s nem hagyta, hogy szemére hulljon az álom lepkekönnyű fátyola. — Bezzeg alszik a vejem, csak ügy fújja a kását, hogy a benti szobából még ide a konyhába is kihal- latszik — gondolta méreggel. — őt nyugton hagyja a lelkiismerete. Ha ugyan van neki, ami nem bizonyos, mert nagyonis lehetséges, hogy régen kiadta árendába az ördögnek. Ebben a pillanatban nagyon neheztelt a vejére, Jóskára, s úgy nem kívánta ide a házba, mini Lucifer a eredőt, vagy a tömjénfüstöt. Pedig egyébként kijött vele. Sőt még jó embernek is tartotta, soha rosszat nem mondott róla. Szótlan, dolgos ember. Csak irgalmatlanul nyakas. Fejébe vette, hogy ő az új szellemben akar élni, így nevelték a honvédségnél, ott lett párttag is — s azóta nem enged a negyvennyolcból. Kereken megmondta, mikor megkísértették, hogy járassa csak a fiát hittanra, azért ő még lehet kommunista — hogy márpedig ő nem lesz kétszínű ember. Neki új hite van. Imádkozzék bárki bármelyik istenéhez — ő megmarad a saját hite mellett. Ehhez joga van! S ahhoz is. hogy a fiát olyan szellemben neveli, ami neki lesz majd előnyös. És mondta a példákat, hogy: az én apám is templomos ember volt, s még sem tudta, mi a boldogság. Fligyje, aki akarja, hogy élni lehel az úr igéjével is — ő ugyan még soha nem lakott jól tőle, csak ha a két keze munkájával kereste meg a kenyerét. Hát kedves szülém csak legyen jó hívő, a maga hitében, én meg az enyémben és éljünk meg egymás mellett békességben. JUhldez ott az ágyon ülve, vé•--------------- gigcikázott Mari néni á hnatlanságtól gyötört agyán, megfűszerezve a szomszédok mondókéitól is, főleg a rémmeséktől. Különösen a Luzsa ángyom históriája ijesztgette — rá pedig lehet hallgatni, nemcsak azért, mert rokon, de amellett komoly hírnév is szól mellette. Senki például nem tud vakondtúrásból, pókhálóból és friss trágyából olyan kötést készíteni a kimarjult lábra, mint ő. De fiatalabb korában még különb mesterséghez is értett (ha igaz a pletyka, még az. »angyalcsináláshoz« is — a szó köztünk maradjon). Szóval, amikor a Luzsa ángyom megtudta, hogy a Józsi gyerektől meg akarják tiltani a túlvilág csodálatos ígéretét, így ijesztgette ángyát: — Hallod-e Mári, én azt mondom neked, ne engedj a fiataloknak. Állj a sarkadra! Nehogy úgy járj, mint... — és azután elmesélte, hogy a felvégi Mazurkáék másféléves Lajcsija is azért pusztult el, mert az apja, ■—r persze, az is felvilágosult ember — nem engedte, hogy a keresztvíz alá tartsák. Pogány volt a lelkem, s bizton bolyong most a világűrben, mert sehol ^ nem fogadják bé, hogy megpihenjen* *kissé. — Hát azt tudod-e, — toldta hozzá jelentősen hunyorgatva —, hogy a Bodzásék gyereke miért született madárfejjel? Emlékszel rá, olyan volt szegénynek az arca, mint a csupasz verébfiókáé. (Még szerencséje — nyugosztalja a mindenható —, hogy ő is hamarosan átvándorolt a másvilágra.) Azért, mert a szülei nem templomban esküdtek! Ügy ám! S neki kétszeresen kijutott: bolyong; a Lajcsihoz hasonlóan, s ráadásul, mert ő is pogá- nyul hagyta itt a földet, csúf arccal kell a többi kárhozott lélek között keringenie, hogy még azok is elűzzék maguktól a rútsága miatt. (Itt jegyezzük meg: Mari néni mit sem tudott arról, hogy egyiket a szívgyengeség, a másilcat pedig a mell- hártyája vitte el.) C. — Jaj, istenem, még ^ gondolni is rossz rá, —\ borzongott Mari néni, ahogy ott, az ágyban ücsörögve visszaemlékezett Luzsa ángyom prédikációjára. S ahogy morfondírozott a , fülledt konyha csendjében. s agyában nyüzsögtek a rémiének: kísértetek, pokol-tornác, lidércek és egyebek, egyszer csak halba ám: csip-csip-csiiiv... — A fene! Tán csak nem kelt ki a +oiás? Lehetetlen, hiszen még egy hete sincs, hogy a szakajtóra ültettem a kotlóst — hüledezett Mari néni. De biztos, ami biztos! Lekászálódott az ágyról, kicsit kijebb húzta alóla a kotlóst és a szakajtóba nyúlt. Semmi. Csak a kotlós vartyogott méltatlankodva. Hanem ebben a pillanatban, mintha az a bizonyos csak jeladásra várt volna, újból, s az előbbinél még erőteljesebben rákezdte: Ccsnp-csüip-csiiiipp! Mari néni meg zsupsz! mintha parázsra lépett volna, úgy kapkodta lábát, lánykorában a bálban sem különben.— s bele az , ágyba, fejére húzta a kockás dunyhát, s percekig moccanni sem mert. Csak találgatott rémülten, hogy vajh’ mi lehetett az? Mert nem is egészen csibehang — volt abban valami, ami hasonlít a gyereksíráshoz ... Jesszusom! talán csak nem a ... De bizony az lesz ... Hiszen pontban 'éjfél. Uram bocsá’... Cf)g azéft mégsem tudta meg-----------— állni, hogy kis idő múltán ki ne dugja legalább az egyik fülét, azt, amelyikkel rosszabbul hall. Kidugta. S bizony, hallotta is, hogy: csp-csp-csiip-csi... Aztán megreszkírozta azt%is, hogy az egyik szemével kilessen á dunyha alól. Azzal, amelyikkel vaksibb. De bizony meg is bánta rögtön, csakhát nem tudott visszabújni, hanem nézett, mint a nyuszi, amelyiket megigézett az óriáskígyó. Bizony, ott ült a madárfejű kísértet, a még mindig fórró rakott sparherd szélén, s merőn szembenézett Mari nénivel. Épp olyan, mint halála előtt, csak csőrösebb orra teszi kísérteties külsejét még tekintélyesebbé. Mari néni meg a dunyha ellenére is csak vacog, még jó, hogy foga nincs, mert bizton leharapná a nyelvét. Hát csak nézi Mari néni a kísértetet, főleg az ide- oda kopácsoló csőrét, — melynek bizisten tüzes szikrák pattognak a nyomán! — s egyre hallja, hogy: csii-csip-csi-csii . . . Hanem ezt úgy mondja az a madárfejű kísértet, hogy Mari néni félreérthetetlenül kiókumlálja a következőket: elkárhozott lélek vagyok. S mindez azért van, mert a lelkem elvették a gyarló földiek. (Hah, akár a Luzsa ángyom!) S most megjöttem, hogy nyugtalanítsalak benneteket, s hírül adjam: így senyved mind az a lélek, míg a világ s hét nap, amely kárhozatra ítéltetett az emberi gonoszság által. (így, így mondta Luzsa ángyom is!) Aztán a kísértet nem moccant, még a lábait sem lóbázta, csak ült mere- ven a forró sparherdon, amely las- san, lassan közeledett az ágy felé. De azt már nem várta meg Mari nénit míg odaér, — gyorsan fejére rántotta a dunyhát, történjen, aminek történ- nie kell, csak semmit ne lásson be* lőle! És zuhant, zuhant valami feneketlen mélységbe.... tá-w U ébredt re99el is> fejére hú* zott dunyhával, és semmi kétsége nem volt: se lidércnyomás, se vízió — itt a csipogó ki- sértet járt! És, amint meglátta az ágy alól kihúzott kotlóst is a szakaj* tón, még a vér is megdermedt benne. Nem szólt sem a vejének, sem a lányának, — csak mosolyognának rajta úgyis. — Mihelyt eltűntek a szeme elől, usgyi! irány Luzsa án- gyom. én Mári lelkem, csak azt ’ tudom neked tanáIQY ÉRT RÉVBE PORKOLÁB BÉNI BÁCSI... ■porkoláb Béni bácsit már ré- -*• gente ismerem, a taktabáji Béke Tsz-ben találkoztam vele. Többször beszélgettünk, egy riportban külön az ő szíwel-lélekkel vég- » zett munkáját is megemlítettem. De mindeddig csak annyit tudtam róla, hogy jó középparaszt volt s munkában, törekvésben, ; szakértelemben kitűnik a tsz-ben. Mint brigádvezető, megköveteli a gondos, alapos munkát. Vigyáz a közös minden szalmaszálára .ja Azonban igazán, mint embert, — aki két-három évvel ezelőtt még telis-tele volt gonddalproblémákkal — csak néhány nappal ezelőtt ismertem meg egy hosz- szas, közvetlenhangú esti beszélgetés során. Már alkonyodott, de a tsz udvarán még kazaloz- ták a behordott szénát: Kiss Bálint elvtárs, a Béke Tsz elnöke és Porkoláb Béni bácsi — magas, barna, ke- ményarcélű, negyvenesforma ember — ott guggoltak egy kis, raktárnak használt fehérfalú bódé mellett és a másnapi munkát tárgyalgatták. Közben, hogy besötétedett, átmentünk Kiss Bálint elvtárs szemben lévő lakására. S ahogy helyetfoglal- tunk a kényelmes, tiszta szobában, Béni bácsi elősorolta, hogy mennyit kapott az elmúlt esztendőben és azelőtt. Tavaly ez nem volt kevesebb, mint 32 mázsa búza, 8 mázsa árpa, 32 mázsa kukorica és másegyéb. Értékben több, mint 34 000 forint, a háztáji jövedelmen felül. 1954-ben pedig 28—30 000 körül részesedett... S itt közbeszólt Kiss Bálint elvtárs, — Nem is igen bántad meg te sem. hogy kétszer is beléptél. — Béni bácsi elmosolyodott, aztán legyintett: — Régfn volt az már a mi számításunk szerint. Csak én nem értettem egészen a dolgot. De Béni bácsi megmagyarázta. — Az úgy volt, — kezdte a szót, — hogy 1952-ben igen forrt nálunk a tsz-alakítás dolga í A község kommunistái, Csugány elvtárs vezetésével, aki kint járt a Szovjetunióban 1952-ben, már összehoztak egy kis csoportot, azonban az igazi erő még hiányzott. De mindenki arról beszélt a községben, hogy lenne jobb. mint lenne jobb. Porkoláb Béni bácsi is hallgatta a biztató szót, de mint annyian mások, ő is valahogy idegenkedett az újtól .. . A megszokottság, no meg a sok mende-monda megzavarta az emberek fejét. S nem volt a környéken még olyan példa, ami támpontul szolgált volna ahhoz, hogy íme, a közös gazdálkodás, a termelőszövetkezet jobb, mint az egyéni. S így Porkoláb Béni bácsi is azok közé tartozott, aki nyugtalanul aludt éjszakánként, törte a fejét, gondolkozott. A szóban lefestett távlatok azt mondták: „Lépj be, jobb lesz.** A megszokottság, az öröklött érzés pedig azt: „Ne tedd, várj.11 így azután Béni bácsi azt felelte a népnevelőknek — nagy gond, határozatlanság közepette, — hogy: „Ha más középparasztok belépnek, én is, mert én á faluval, a többiekkel tartók És még ebben az esztendőben mégis belépett. Úgy esett a dolog, hogy a kommunisták szavára megindult ki-ki a tsz felé. És megindult Porkoláb elvtárs is. Aláírta a belépési nyilatkozatot. Szokatlan, nehéz napok következtek. 1953 tavaszán, amikor megindultak az új úton, egymást érték a nehézségek . : Viszály is volt, megnemértés is. Alaptalan nézeteltérések, kö-- zépparaszt-szegényparaszt ellentét. Volt eset rá, amikor úgy érezte Béni bácsi is: „Nem megy tovább!*’ De ahol az akarat, a jószándék, becsületesség megvan, — ott az eredmény sem várat magára sokáig; A Béke Tsz-ben is lassan kezdtek kiegyenlí- tődni az ellentétek. Vetettek, dolgoz tak több mint százhatvanan, velük Porkoláb elvtárs is. Hanem termésben, időjárásban igen gyenge esz tendő mutatkozott már nyár elején és ez, — persze a néhány kulák még kívülálló tsz-ellenes középparaszt • áskálódása jelentősen közrejátszott — újabb ellentéteket szított Egyre több volt a fegyelmezetlen' ség, a viszály. j. Azután a túlfűtött ség, ami ott kavargóit az emberek Porkoláb Béni bácsi szívében is. egyik napról a másikra kirobbant. \ szikrát persze az emlékezetes belpolitikai események, e Nagy Imre beszéd robbantotta ki Azután jött szinte minden magától. A mende-monda, a viszály által felbolygatott tsz-tagok egyetlen nap alatt kiléptek a közösből. Kilépett Por koláb Béni bácsi is. Maga se tudta akkor, hogy meggondolatlanul cselekszik és nemsokára újra másként határoz. De kilépett, mert egyrészt »a faluval tartott másrészt még egy igazságtalanság is elkeserítette Bénit, a fiát nem vették fel felsőbb iskolába. S első sorban azért nem, mert néhányan a községben, — ve zető°mberek — rosszakaratból és főleg, amiért Porkoláb Béni nem az elsők között lépett be a közösbe, rossz véleményezést adtak. »Hát ezt érdemeltem én? Hát ilyenek is történhetnek?« így lovagolta magát a mé regbe s mellé, még az események hatására úgy morfondírozott elkeseredetten: »Ha ti így, akkor én is így.« És otthagyta a közöst : j j Hanem, amikor néhány nap alatt lehiggadt es otthon a feleségével együtt éjszakákat átgondolkoztak, úgy érezte; valami nincsen jól. „Először is. ha nem is sok, de lesz azért termés a közösben. Másodszor meg, íme, néhány hónap alatt megszerette a közös munkát. Azután eszébe jutottak azok a nagyszerű tervezések, amit esténként összeülve szövögettek a holnapról. Mint jó középparaszt, aki érti a föld, a növény szavát, arról is meg volt győződve, hogy a jövő immár a gépeké. A gépi munka olcsóbb, könnyebb, eredményesebb ... S ha nem lesz közös, mindez hogyan alakul majd. Egyszóval megbánta, amit tett. Neon tudta már, mint egyéni gazda maga elé képzelni a jövőt, az az olyat nem, amilyent már ott közösen megterveztek. Azután egyik nép eljutott hozzájuk a hír, hogy néhányan újra megalakították a termelőszövetkezetet, a Békét ... És Porkoláb Béni bácsi otthon összenézett a feleségével. Nem szóltak, csak ő vette a kalapját, elballagott a tsz volt irodájába, ahol már voltak néhá- nvan és oda kan varin tóttá nevét a belépési nyilatkozat alá,^ az^ elsők között. Jóformán ott is csak annyit szólt: „Hát én most már itt nem hagyom a tsz-t míg élek “ * Ahogy befejezte a történetet, sokáig csöndben nézegettünk a lámpa lángjába. Nekem B. Jani bácsi jutott eszembe, akivel mennyit, de mennyit beszélgettünk, vitatkoztunk már a tsz-ről. a közösről : : ; Hogy ő nem mer nekivágni, mert az ellentétek, meg a nem egyforma emberek. Azután ezt megemlítettem Béni bácsinak. Röv;den felelt: íny voltam ezzel én is. De mindez már elmúlt. Ma meg? A fiam. Béni Szegeden van az egyetemen. Én brigádvezető vagyok, úgy érzem, mindenki meg- becs'1!. T> zrsze. van még, aki kételkedik. De előtte az út. -*■ jöjjön el hozzánk. Mi jg?iwvtdunk mindent őszintén. Barcsa Sándor I csolni, — mondta Luzsa ángyom, mi* után meghallgatta a történetet, mi-* közben elégedetten bólogatott s tudá-* lékosan tördelte kezét, jelezvén, hogy mindezt ő előre látta, — szóval azt mondom én: a kísértet figyelmeztető volt! Jól hallgass rám! Ne hagydt hogy eladják a lelkét a Józsi gyerek■* nek! Állj a sarkadra mégegyszer! — S a kísértet? Ha visszajön me■* gint? — aggodalmaskodott Mari nénU — Nem jön. Tedd azt, amit mondok. Menj el azonnal a plébános úrm hoz, — ne feledkezz meg néhány tojással kedveskedni neki! — meséld el a dolgot, s hívd ki házszentelésre4 Űzze el a gonoszt. Többet nem jön vissza. Mari néni úgy is tett. Ment a plébánoshoz, kilesték, mikor a fiatalok elmentek valahová, — mindez még aznap délelőtt történt —, az atya körbelocsolta a szelleműző folyadékot és mormolta hozzá: ... et ne nos inducans intentationem, séd libera nos á malo... S elmenőben még hozzátette: /. néni! Hát csak álljon a sarkára, Mari Hi is határozta Mari nénii hogy a sarkára áll, megmondja, amit meg kell mondania, először a lányának, aztán a vejének. S erre éppen alkalmasnak találta azt az időt, amikor kettesben főzik a lányával az ebédet. Már éppen a száján volt a szó, amikor történt valami. — Édesanyám, lelkem, kellene ebbe a tésztába egy tojás. Ott van a sparherd fölött, abban a fiókban, amiben a kenderkócot szoktuk tartani. Még a jó múltkor tettem oda, adja már ide nekem., hadd üssem fel. Mari néni odatipegett, kihúzta a fiókot, oda sem ügyelve, csak egyre a mondókéját forgatva az eszében. Hát uram teremtőm! ahogy belenyúl, megmarkol valami szőrös jószágot, amely hirtelen elkezd csipogni, ijedten, hangosan lármázva: csiip-csni- csiiiipp! Pontosan úgy, mint az éjjeli kísértet!. .. Hanem erre Mari néni úgy megrémült, hogy tán még le is rogy h földre, ha el nem kapja a lánya. — No, lelkem-édesanyám, csak nincs valami baja?! Üljék le gyorsan, igyon egy kis vizet! — ijedeZett a menyecske, aztán maga ment a fiókhozt s kiemelte a kiscsibét. — Ejnye, te kis haszontalan, így megijeszteni az embert! Még ilyet! Az ördög sem gondolt volna rá, hogy kikel itt a sparherd melegétől a ken- derlcócban. Egész meg is feledkeztem erről a tojásról... Hát ez aztán ritka dolog. Látott már ilyet, édes szülém? De biz’ Mari néni egy kukkot sem mert szólni róla, hogy ő az éjjel egészen mást látott. Ő sem gondolta, hogy ilyen tréfát űz vele ez a haszontalan kis jószág. Honnan is gondolta volna. A Luzsa ángyom története biztosan megülte a gyomrát, s attól volt a lidérc...! Hát nem szólt egy szót sem, hanem nagyokat hallgatott. Még a mondóká- ját is elfelejtette. De nem is volt már mivel bizonygatni. Hanem a dolog azért csak kipattant valahogy. Talán a Luzsa ángyom harangozta be előre. Ki tudja . j minap. ott baktattak ketH» a ______ _ t en, Mari néni, meg a Józsi gyerek az úton. Ismertem a történetet korábban is, s vártam, zavarba jön’ Mari néni, ha beszédbe elegyedek vele. De eszében sem volt* Ügy látszik, elfeledte ... Köszöntem, s kérdeztem, hová mennek. Vizsgázik az unokám! — felelte büszkén. — De előbb betérünk a boltoshoz, valami úttörő nyakkendőt vásárolunk. Kéket, igaz-e, Józsikám? *—» S a gyerek bólintott. S hogy hiszi-e még Mari néni a kísértetet? Ki t.udia ... Nem hozakodik elő vele ... Mindenesetre, mire nagyapa lesz a Jóska gyerek, bizton ki- vusztulnak a kísértetek. Vagy tán nem. mernek keringeni a világűrben, nehogy elüsse őket valamelyik holdrakéta! CSALA LÁSZLÓ.
