Észak-Magyarország, 1955. szeptember (12. évfolyam, 205-230. szám)
1955-09-04 / 208. szám
2 íszakmagyaeorszAg Vasárnap, 1955 szeptember 4 BORSODI BORS KEDVES BÄNYÄ&Z ELVTARSAK! Engedjétek meg, hogy az ötödik bányásznap ünnepén én is köszönt- seiek benneteket. Gratulálok ezév- ben elért jó munkátokhoz, s további sok sikert kívánok. Borsodi Bors A bányászőrség legjobbjai Aki egész évben szorgalmasan dolgozott — .Apuka, hogy bírod ezt a sok csomagot? s= Hűségpénzt kaptam, megnövekedett a vásárlóerőm. Az elkésett „vendég“ 1: Sajókazinc, 2. Edelény, 3. Kurityám Ezek az én neveltjeim , « Érdemes volt tanítani őket, na* lamennyien sztahanovisták lettek. Van aki így gondolkozik . *g Terv: Az adósság végett jöttem: Saiókazinci Bánya: Az az idő már elmúlt. Nekünk nincs többé A jótanácsot érdemes megfogadni fir- Hát te mit csinálsz?-- Egy kis szénport kenek magamra, hadd higyje az asszony, hogy a bányából jövök. A szuhakállói bányaüzem a Borsodi Tröszthöz: — Jöjjön csak utánam, akikor nem lesz semmi baj. Együtt örülnek,, Aki sokat hiányzott a munkából Gratulálok édesapám a 6000 forint hűségpénzhez és az új házhoz. ■ Én meg fiam hadnagyi felavatásodhoz. Tipikus bányászbetegségek — Na tessék, most hogy menjek családom elé? Jőfri'qáizlovthtet Akárki akármit mond, mégiscsak szép sport a horgászoké. Mivelhogy az általánosan elterjedt hiedelmek ellenére nemcsak az ember ülőizmait fejleszti. Hanem sokszor ugyancsak jó vastag vádlikat, nagy ügyességet, figyelmességet' igényel. Persze, nem azok mellett a „pecások“ mellett emelek most szót., akik a legkényelmetlenebb helyzetben is képesek naphosszat elüldögélni azért, hogy esetleg minden három órában, nagy diadalorditás közepette kirángathassanak a vízből egy-egy másféldekás kőfúrót. Mert próbálja csak meg valaki a nagy folyóvízi ragadozókat horoghegyre kapni! .Topár kilométert kutyagolhat a Hernád, vagy a Tisza partján, százszor is megsuhinthatja a pergető-botot, aztán ha rácsap a vil- lantóra egy-egy jól megtermett balin-apó. vagy egy termetes, pödört bajszú harcsalegény, akkor ember legyen a talpán. Mert ezek a vízi útonállók, de még az öreg. békés potyka-nagypapák sem adják meg magukat egykönnyen, ha megnőttek vagy tíz-tizenkét kilósra. Dehát nem akarok én most dicshimnuszt zengeni a, ,.pecás“ élet gyönyörűségeiről horgászkobzom nylon- húrjain. Az ellentábor, amelynek egyik tagja csendes, de annál gúnyosabb ajkbiggyesztéssel, másik tagja meg csípős, csöppet- sem udvarias megjegyzésekkel hallgatja a „han- gyások“ elbeszéléseit, — szóval az ellentábor már úgyis kitalálta, hogy e sorok írója is a ..hangyáink" családjába tartozik. (Magyarázatként hadd tegyem hozzá, hogy a „hangyás" elnevezés az egyik „megtisztelő“ jelző a sok közül, amivel az ellentábor bennünket illet.) Not, nemrésiben történt, hogy egy jó barátommal tábort vertünk a tiszalúci Holt-Tiszaág festői partján. Leraktuk a cók-mókot egy gyönyörű öböl partjára. Egykor mély forgó lehetett itt. A négyméteres, átlátszón tiszta vizben egymásután villantak meg a forgó vízilakóinak ezüst pikkelyei. — Kitűnő hely — dörzsölgettük össze a kezünket. Már a finom szénát is elkészítettük, hogy kényelmes fekhelyünk legyen, amikor riadtan vettük észre, hogy a sátor gödrének mégásásakor jókora vöröshangyák fészkét bolygattuk meg. Mintha a csatáriadéra a parti erdő valameny- nyi vöröshangyája odacsödült volna, úgy nyüzsögtek a centis vöröshangyái sátrunk aljában. Rossz jelnek vettem ezt az egész hangya-csődületet, de azért dologhoz láttunk. Ha százszor „hangyásoknak“ becéznek is bennünket, mégsem tűrhetjük, hogy reggelre kelve csak csupasz csontjaink fehéredjenek itt a zöld sátorlap alatt! (Mert hirtelen az ifjúkori olvasmányok jutottak eszembe az afrikai emberevő hangyákról.) Nosza, megragadtuk a lapátokat és egykettőre kirámoltuk a fészek hangyaseregét. Aztán ra ji a. elő a botokat, orsókat, fel a horogra a finom ke- nyérgombócot. fürge gilisztát. Próbáljuk ki a mi sokat ígérő kis öblünket A mély iorsó lakói nemigen sejtették még a veszélyt — mármint azt, hogy két ilyen elszánt halirtó vert sátrat- tőlük néhány méternyire. Szóval nem sejtették és egvre-másra kerültek horogra. Mikor már a negyedik kétkiló-körüli dévért fogtuk, barátom mosolyogva jegyezte meg, hogy kár volt rossz jelnek venni a hangyákat. Miután nyolc darabot zsákmányoltunk a nagytestű, lapos dévérkesze- gekből és beraktuk őket a dróthálóból készült, nyitott tetejű haltartóba, vacsorához láttunk Nemsokára Totyogott a bográcsban a halászlé, mi pedig élveztük a szép parti estét. Már amennyire a milliárdnyi szúnyog ezt megengedte Jíehát mindegy, azt már eltűrtük az ígérkező hor- gászörömök kedvéért. Aztán teli hassal — megfeledkezve a kellemetlen, hangyás-kezdetről. elheveredtünk a horgász-palota illatos szénaágyán. Amint pirkadt, szereltünk új* ra, hogy szaporítsuk a zsákmányt» Mivel úgy beszéltük meg barátaink* kai, hogy kirándulásunk másnapján eljönnek hozzánk halászlevet enni, „Majd meglátjuk, milyen ügyes pecások vagytok“ — mondogatták a búcsúzáskor. És a hangjukból már akkor kiérződött, hogy jót fognak nevetni rajtunk, ha érkezésükig sem- mitsem fogunk. — Abból a nevetésből még semmi sem lesz — gondoltam magamban dagadó kebellel, amikor horgászbotommal a kezemben a haltartó-kas felé igyekeztem. Tudván, hogy már tegnap este megfogtuk a magunkét. Odaérve gyönyörködni akartam a zsákmányban és megemeltem a parti fatönkhöz kötözött drót-kast. Meghűlt bennem a vér! A kas gyanúsan könnyen emelkedett ki a vízből. Hir. télén felrántottam — üres volt! Lehet, hogy nagyobbat ordítottam; mint az éjszaka hangyamarta barátom. Aztán kettesben megpróbáltuk kisütni, mi is történhetett. Miután alábbhagyott izgatott szívdobogásunk, könnyű volt kitalálni, hogy a mi dévéreink bizony kifogtak rajtunk. A halkas tetejét nem fedtük le és ők bizony — visszaugráltak a vízbe. Nem volt mit tenni, nagy igyekezettel megpróbáltuk kiköszörülni a csorbát. De — úgylátszik, „meglépett“ dévéreink nem hagyták annyiban a dolgot. Megmenekülve a fogságból, elhíresztelhették társaiknak a rabság történetét, mert egy fia keszeg sem akadt a horgunkra egész reggel es egész délelőtt. Déltájt elkeseredetten heveredten) le egy öreg fa árnyékába. Barátom rendíthetetlen nyugalommal próbálkozott tovább. Apró-tűs horgával kis keszegeket igyekezett fogni, hogy estefelé majd csukát próbáljunk zsákmányolni a, kis halakkal. Már majdnem szunyókáltam, amikor barátom kiáltására lettem figyelmes. Amint hirtelen felültem, látom, hogy barátom meghajlott horgászbottal viaskodik valami vízi szörnyeteggel. Az történt, hogy horgát egy aprócska keszeg kapta be. a keszegre meg egy jókora csuka csapott rá az egyik vízbedőlt fa alól. Lehetett vagy háromkilós, ahogy megsaccoltam. Mert már jött kifelé a vízből, a hatalmas szájából kiálló kis keszeggel. Barátom érthető óvatossággal húzta, hiszen a csuka Szájába nem akadt bele a horog, lévén az a kis keszeg szájában. Ha a csuka észbekap, kinyitja a száját és elengedi a keszeget, oda a zsákmány. De a csuka annál falánkabb és butább jószág volt; mintsem elengedte volna a szájába- vett kishalat. Ellenben a barátom sem volt az a kimondottan ügyes ember. Áz izgalmas fárasztás közepette megcsúszott a parton és egyensúlyát elveszítve — ruhástul belepottyant a vízbe. Alig tudtam őt, kihorgászni. A csuka — persze — elmenekült. Hiába, elpártolt tőlünk a szerencse — állapítottuk meg, mintán kifújtuk magunkat. Közben az erdő végén felhangzott érkező barátaink kiáltozása — még nagyobb elkeseredésünkre. Hiába magyarázkodtunk, hiába meséltük el apróra a történteket. Csendes, elnéző, olyan ajkbiggyesztő mosoly volt a válasz. És egy bejelentés, hogy: számitva a mi „ügyességünkre“, hoztak ők magukkal ennivalót, meglesznek a mi hal- vacsoránk nélkül is. Nem volt mit tenni, felhagytunk a meddő vitával. Sőt, még annak a kérésüknek is engedtünk, hogy hadd próbáljanak meg ők is „peccegetni“ egy kicsit a mi „cajgunkkal“. Rendben van, — egyeztünk bele. A társaság kétfelé oszlott. Ferenc bará.tomék egy vödörrel, két horoggal és egy doboz gilisztával jobbra mentek, Tibor barátomék egy horoggal és egy jókora kenyérgombóccal meg balra. Mi ketten, a házigazdák szerepében elkeseredésünkben a rőzsegyűjtést vállaltuk az esti sza- lonnasütéshez. Nem telt bele egy félóra. Ferenc barátomék nagy fütyörészéssel már jöttek is visszafelé. Mondván, hogy csak azért jöttek vissza, mert már nem volt mibe tenni a kifogott halat. Tényleg, egy vödörrevaló. negyven darab sügért fogtak. Annál csen.' desebben jöttek vissza Tibor barátomék. Arcukon titokzatos mosoly és Tibor barátom hóna alatt egy nagy, meg-megránduló csomag: a saját kabátjába csomagolva egy óriási, ötkilós ponty. Fogták. Dk maguk. Életükben sohasem horgásztak. * Hát Í£V történt. Még csak azt mondom el befejezésül, hogy Ferenc és Tibor barátom bizony rövidesen átpártoltak hozzánk, mert mindketten horgászjegyet váltottak. Dk is — „hangyások“ lettek. Mi ketten pedig — fejenként kilencven kiló halat fogtunk abban a mély forgóban és a környékén egv bét alatt. Aki nem hiszi, járjon utána. Ha legközelebb találkozunk, akkor majd megmutatom. hogy a kifogott halak — mekkorák voltak . .. Prlotvnlt fózséf
