Észak-Magyarország, 1953. augusztus (10. évfolyam, 180-205. szám)

1953-08-20 / 198. szám

OsöSSrtíftL 19® aransrifas ». ÉSZAKM AGY ARORSZ AG ON DŐL ÁTOK AZ ALKOTMÁNY NAPJAN... Talán négy éve is van annak, hogy az öreg Simkó Matyi bácsival beszélgettem. Akkor bújtam ki én is a föld alól és mondtam búcsút a szénvágó csákánynak, akkor vet­tem egy új szerszámot a kezembe, a tollat. Régi ismerősöm ez az 58 éves bányász, aki kerek 35 évvel ezelőtt került le a föld alá, hogy vájja a hegy gyomrát, fejtse a szenet, hogy kenyeret tudjon adni a családjának. Azonban arról a kenyérről most na­gyon sokat lehetne beszélni. Simkó Mátyás jelenleg Ormos­pusztán dolgozik. Fenntartó vájár. Itt, Szendrőben — ahol lakik mindenki ismeri, becsüli és tiszteli, olyan ember, akinek a szavát sok­ra tartják, akinek a szavára lehet adni, hiszen tapasztalt, sok-sok sze­génységet és küzdelmet megért bá­nyász. Szép családja van. Nyolc élő gyer­mek édesapja s ha az újság hasáb­jai engednék, az egész lapot tele le­hetne irni azzal a tengernyi bajjal, nyomorúsággal, aminek közepette nevelte és kenyeret adott gyermekei­nek. Ö maga elnyüvődött ebben az életharcban, megrokkant testben, a múlt rendszer éveinek a munkanél­küliséggel telített napok súlya, gondja eltörölhetetlenül rányomta bélyegét alakjára, testére. De a szi­ve, a hangja melegen érző a ma, a párt iránt, amelynek köszönheti, hogy gyermekei közül az egyik, a Sanyi katonatiszt, hadnagy, a másik — a legidősebb, a Jóska Budapesten a Szövosznál személyzeti előadó, a két kisebb fiú pedig ipari tanuló lesz. A két nagyobb lány: Teréz és Mária már asszony, a férjük bá­nyász, ott dolgoznak, ahol az apó­suk, Ormospusztán. A két legkisebb: Ilonka és Bálus iskolások. Hogy mi lesz belőlük, az a jövő titka, de ez már nem aggasztja Simkó nénit, akit 1949-ben tüntettek ki az anya­sági érdeméremmel. Ennyit talán a családról. Az el­múlt rendszer éveiről pedig, a sok­sok rossz emlékről hadd beszéljen maga az idős bányász, Simkó Má­tyás. Nehéz egy kicsit a viszaemlé- kezés, lassan forog visszafelé az idő, a homállyal és sötétséggel borí­tott ködös, rosszhírű évek világa, nehezen bontakozik ki a derűs je­lenben. Nincs is ezen csodálkozniva­ló. Mindenki megértené, ha itt vol­na a helyünkben, a Simkó család otthonában, aminek egy ritka per­cét fogtuk ki, amikor idehaza van a jóképű fiatal hadnagy, az előadó, a felesége, a két fiatalasszony, az édesanya s a bányából most haza­tért Simkó Mátyás, egyszóval itt van az egész nagy család békesség­ben, a maguk boldogságában, s az örömtől könnyeit törölgető Simkó nénivel. Nem lehet szó folyamatos elbeszé­lésről, inkább csak olyan pillanat­képekben beszél az idős bányász, fel-fel lebbentve egy-egy nehéz hó­napról, időszakról az emlékfátylat, hogy azután újra visszaeressze a leplet az elmondott történetre, hi­szen régen volt, nagyon régen, so­kan talán el sem hiszik. Ezekből a történetekből írunk le néhányat, hadd örökítse meg a papír, hadd ad­junk ízelítőt a fiataloknak a múlt­ról, amikor az urak „alkotmányos­ságát" nyögték a munkások, akik­nek sohasem volt biztos holnapjuk, soha nem volt biztos a kenyér, s a bizonytalanság szörnyű réme min­dig ott lebegett a bányász családok felett fenyegetően, ijesztően. Adjuk hát át a szót Simkó Mátyásnak: ® — Tavasszal történt. Előre kell azonban bocsátanom. hogy ez a múlt­ban 192i-től 1940-ig majd minden ta­vasszal megtörtént. Ahogy egyre több lett a fákon a. zöld levél, egyre job­ban felöltözött a mező, a határ, úgy lökdösfek ki bennünket szép sorjában a bányából. Nem volt oft pardon, hiába kért, könyörgöft az ember, elé­belökték a munkakönyvét, azután fel is úf, le is út, mehetett ki merre lá­tott. Engem — az előző évektől elté­rően — 1928 tavaszán valahogy külö­nösebb szerencse ért és még a har­madik transzport elbocsátott bányá­szai közé sem kerültem be. Hogy örültem én ennek. Odahaza már kis­gyerek volt, minden egyes letöltött műszak a bányában valóságos ünnep­napnak számított, de minden nap fé­lelemmel volt felítvs. Esténkint vagy reggelenként a feleségem mindig ez­zel fogadott: ,,Nem hivatfak-e be az irodára, nem adták-e ki a munka- könyvedet“. Behat ami késik, az nem múlik. Még gondolni sem mertem arra, hogy májusnál tovább dolgozhatom, de ad­dig is nagyon jó lett volna .kihúznom az időt. Azonban . .. Az egyik nap nem tudtam elvégez­ni. nem tudtam kiadni azt a mennyi­ségű szenet, amit műszak előtt rám- parancsoltak. Talán egy csillével ter­meltem kevesebbet. Amikor kimen­tem a föld alól, már hivattak az iro­dára és ennyit mondtak:,,Nincs szük­ségünk tovább magára, vigye a cók- mókját.“ Mint minden évben, ilyenkor ta­vasszal megsiratta a feleségem ezt a napot és a vacsorához már kisebb ke­nyeret szelt. Ősz volt és a lábam kint volt a bakancsból. No, nemcsak nekem, hanem nagyon sok szendrői és szu- hogyi bányász cimborámnak, akik­kel együtt tapostuk az Ormos felé vezető országutat. Pocsolya, viz, fe- lőlről is bőven esett, átáztunk, átfáz­tunk, mint a kiöntött ürgék. A há­tunkon fityegő tarisznyában is szét- málott az a darabka kenyér, vagy vakaró, amit az asszony pakolt be odahaza, sűrű könnyhullatás és re­mény közepette, hogy hátha na­gyobb darabot hoz majd ez a kis kenyér a házhoz. Szóval baktattunk. Kevés szó esett, egyre kevesebb mosoly került az arcunkra, ahogy Ormos bánya felé közeledtünk. Mert, hogy azért néha vicceltünk is egymással, hiszen fiatalok voltunk és bármennyire is sötét és kilátástalan volt a jelen, és még feketébb a jövő, azért magam sem tudom, honnan vettük ezt a bá­torságot, bíztunk valamiben. Nem mondtuk ezt ki, de a ki nem ejtett szavalt helyett néha össze-összevil- lant a szemünk, hogy majd, majd.... A tábla szokás szerint — hiába volt ősz, mégis ki volt függesztve az üzemiroda ajtaján: „Felvétel nincs.“ Azért mégis bementünk. És sikerült. Munkát kaptunk! Méghozzá elég könnyen. Csupán előzőleg megálla­podást kötött velünk az egyik ak­nász, hogy keresetünk 10 százalékát minden fizetéskor leadjuk neki. 1929-et írtak akkor. Van egy sült liba történelem is. Nem olyan érdekes, de ha már benne van az ember a beszédben, illő meg­emlékezni róla. Ugyancsak a felvétel­lel. van összefüggésben, méghozzá Felsőnyáradon, a Mánik-féle bányá­ban. Akkor már öttagú családom volt. a Sanyi, a katonatiszt akkor született nemrégen. Több száj, több kenyeret, több ruhát és cipőt jelent, habár abban az időben egy bányász- család gyermekének a cipő luxusnak számított. Egyszóval becsületes tava­szi nap ragyogott, jó meleg és igen rosszul nézett ki a kamránk. Nem n- ' mintha az épület lett volna rozoga, hanem a polcok, hát bizony azokon nem sok mindent lehetett találni. Még egy jókedélyű egér is megbot- ránkozoft volna annyi nyomorúság láttán, de hát ez akkor volt. A fele­ségem a kereskedőknek mosott, haza- hordta az estéli maradékot, én pedig ha akadt napszám itt a községben, el­ei járonatt am. Nem tudom, hány fe­hér holló van és hogy van-e egyál­talán, de az a napszám is olyasféle volt, ritka, sok munka hajnaltól nap­estig. a bér pedig, arról jobb nem is beszélni. Az egyik este híre jött, hogy Felső- nyárádon valami felvétel féle van. Nosza, nekem sem kellett több, még alig virradt, már útban voltam a he gyeken keresztül a bánya felé. A hír igaznak bizonyult- Dehát ahhoz, hogy valakit felvegyenek, nemesek jó mun­kakönyv, két erős kar kellett- Nem Meg kellett vásárolni a felvételi cé­dulát egy k'is vajjal, borral, libával csirkével. Ezeket pedig én is meget­tem volna. Estére hazamentem. Azonban a szerencsém mégsem hagyott cserben Akkor már néhány mosása volt a fe­leségemnek az egyik kereskedőnél és pénz helyett egy félig hízott libát ka­pott fizetségül. Hű, de megörültek a gyerekek. Nem különben én is és még aznap este az aprólékból kitűnő levest ettünk. A többit úgy egészben megsütve, 5 liter bor társaságában a felsönyárádi bánya vezetőjének vit­tem harmadnap. Nyáron, június hónapban 12 mű­szakot dolgozhattam érte. • • Van nekem más történetem is. 1950-ben és 1951-ben egymás után megkaptam a Magyar Népköztársa­sági Munkaórdemérem arany foko­zatát. Ez is egy történet, nem igaz? Csak erről nem tudok sokat beszél­ni, mert igen hirtelen jött, nem is tudtam, hogy engem, mint öreg fenntartó bányászt méltónak talál­nak erre. Meg aztán van még sok­sok történetem, ami az elmúlt 8 év alatt esett meg velem, például a hű­ségjutalom, amit az idén harmad­szor kapok rfteg, meg aztán az, amit itt körülöttem lát, a gyerekek, a biz­tos élet és a szép jövő. A katonatiszt a cipőjét tisztítja, a délutáni labdarúgó mérkőzésre ké­szül. A Szövosz előadó csomagolni kozd a nagy úti táskába, letelt a sza­badság, holnap Pestre kell utaznia. A többiek, az anya kivételével, aki most is kinf a konyhában tesz, vesz. csendben hallgatják az öreg Simkó Mátyás visszaemlékezéseit, történe­teit, amit ezekkel a szavakkal fejez be: „Tettem ám én is felajánlást pa­píron is, meg a szívemben is. A Bányász-napra legalább 10 százalék- kdl emelem a teljesítményemet.“ ® Hűvös és csend van a szobában. Kint zuhog a forró, meleg augusz­tusi napfény és itt, mint ahogy már mondottuk, Sanyi meccsre készül, Józsi pedig utazik. Ha néhány év múlva újra ellátogatunk ide, talán írhatunk egy bányamérnökről is, vagy egy kohótechnikusról, esetleg egy jó szénvágó sztahánovistáról. Esetleg egy tanítónőről. Mert hogy sok -gyerek van a Simkó családban. És mégis. Hiszen annyi iskola, egye­tem és sok-sok munkaterület van, ahol tanulhat, elhelyezkedhet az ember, mégha olyan egyszerű és né­pes családból is származik, mint ezé az öreg bányászé. Igen. Ez a helyzet nálunk 1953 augusztus 20-án. HOLDI JÁNOS 52. §. Alkotmányunk 52. §-a kimondja: „A Magyar Népköztársaság különös gondot fordít az ifjúság fejlődé" sere és nevelésére, következetesen védelmezi az ifjúság érdekeit.“ S íme így válnak valósággá az Alkotmány szavai... PÉLDAMUTATÓ BÁNYÁSZOK BÁKAI I ISZLO ormospnszlai okleveles és jelvényes sztahanovista csillés. Az első félévben átlagosan 138.9 százalékot ért el. BARTA SÁNDOR farkaslyuki bányamérnök. A vezetése alatt álló bányarészlecr angnsztus első dékánjában 110.5 százalékos tervtelje- sitcst ért d. MAGYAR JÓZSEF okleveles sztahanovista, az ormosposz- tai üzem legjobb elő vájó vájára. Munkamódszerét rendszeresen átadja, 6 hónap alatt átlagosan 133.6 százalé­kot ért el. • • . az ózdi ipari tanulóotthon. Ebben a gyönyörű épületben laknak azok a fiatalok, akiknek távoli községekből kellene bejámiok munkahelyükre, ha népi államunk nem gondoskodnék számukra megfelelő otthonról. . •. a tanműhely mast épül. Nemrégen adták át szerelésre. Szeptembertö% itt tanulnak már a fiatalok, hogy azután mint jó szakmunkások kiváló építői le* gyenek a szocializmusnak. Az épületet korszerűen rendezik be és szerelik /e£* Tapolcán a bányászgyermekek közöli rTAPOLCA. Késő, meleg délután, ^ csendesen ereszkedő nyári alkony. A keskeny szürke út, amely feljut az er­dők közé, kissé gyérebb forgalmú már. Ám a kétoldalt elbújó villák, munkás­üdülök kertjében még zeng az élet, gyön­gyözik a kacagás, a jókedv. Itt bukkan­tam, rájuk — a gyermekekre. Az enyhén lejtős, zöld gyeppel és sárga kikiriccsel borított domboldalon ültek: Fürdőruhában és hiúiban, ahány kislány annyi szín, annyi üde folt, a zöldelő er­dők tövében. A nap már lenyugvóban, de mit sem számít! Bájosan csengő hangon énekelnek. Epek a kislányok a Borsodi Szénbányászati Tröszt bányászainak gyer­mekei, a „Ságvári“ üdülő lakói. Édes­apjuk talán most ebben az órában rob- Uxmf, vágja a hegy gyomrát, csákánnyal vagy géppel ontja a fekete gyémántot. Gondolatban bizonyára ellátogat gyerme­kéhez, megáll az útszélen, mosolyra sza­lad arca és azt mondja: lá'om, kislá­nyom, jó helyen vagy. Vigyáznak rád, gondoznak. . . ITT TALÁN megáll egy pillanatra és * kis idő múlva fejezi be: És ne fe­lejtsd el, hogy mindezt a Pártnak kö­szönheted­És ezt nemcsak az apa mondja, hanem a szöszke, jeketeszemü kis Szües Anikó is, akinek az apja a sajószentpéteri bá­nyában vágja a szenet. Anikó 11 éves, félénksége ellenére is kicsi szivének min­den szeretetével beszél: — Jó tanulással fogom megköszönni az üdülést. . Nézzük Kríszton Jolánkát. Szőke kis­lány. Mindössze kilenc éves. Bátor. Igazi pajtás. Alberttelcpi bányász gyermeke. Félelem?! Az már nincs. Az első perc elmúlt. Felengednek az arcok, az „ide­gen“ bácsi már nem is olyan riasztó. Szó esik az ébédröl, a tejfeles zöldbab- levesről és a gombócról! . .. Van neve­tés. Mert, hogy versenyeznek az evésben. Azé a dicsőség, aki a legtöbbet fogyaszt. „Hízni kell“ — ez a jelszó. És lassan kiderül, hogy Kríszton Jolánka 5 gombó­cot, de juj! a legkisebb, az örökké mo­solygó Gulyás Marika csupán egy gom­bócot evett meg. Úgy látszik, a félszöke Gip Anikó is versenygyöztes, öt gombóc az eredmény nála is. És nem akármilyen gombócok . •. Persze, van itt más remek dolog is, nemcsak az. Például „Újházi“ tyúkleves, ostyatorta, rántott csirke és kirándulás, csónakázás, tanulás, éneklés, szavalás és sok, sok fürdés, napfény, levegő. És hiába tesszük jel Tolmayer Tériké* * nek, az ormosi Ibánya sztahánovista w*4 jóra 11 éves kislányának a kérdést, hogy, „ügye, rossz itt lenni?“ így felel: — Nekem ugyan nem. Bizony, jó lennö még tovább maradni. A barna, szőke fejecskék, egy pillant*/, alatt igent intenek erre a válaszra■ Egf rudoljtelepi vájár gyermeke, Gáspár Gi■* zella, aki talán a nyolcadik a családbans, még hozzáteszi: , — Igen, igen jó itt. Egyik testvérem. a Balatonon Út üdült... ! Önkénytelenül jött gyermeki büszke4 ség. Óh, ha tudnád, Gáspár Gizella, hogy régen még nem volt szabadsága, joga* igaz Alkotmánya a bányásznak, milyen messzi esett a gyermekektől a Balaton* És Tapolca is. És minden, — ami jó éti szép! JUJ ÁR ESTE VAN: azonban még nincs sötét. Még kivirít a jeliét verandás üdülőépület a szomorúfűz, <4 nyírják és jegenyeiák közül. A kitűnő ételt sütö-föző szakácsnénili vacsorához terítenek. Langyos bükki szel kerekedik és megmozgatja az átszeli* ezüstcsillogású nyárfák leveleit. Itt, ennél a pontnál talán már be isi fejezhetném a riportot, ha... egy szór: " ka csupán. Jelen esetben azonban azokat jelenti, akikkel beszélgetek és akik ezt <4 tábort vezetik, irányítják. Pedagógusok* A tábor vezetőivel már tavaly is talál* koztam. Kőhalmi Gyula elvtárs, fiatal, nyilttekintetü, rendet és tisztaságot kedJ velő ember. A miskolci Kossuth isko/fi tanítója. Balogh Lászlóné, Lénán Jó* zsef, Otlományi Éva, mind, mind peda4 gógusok, akikre bátran !bízhatjuk a mi gyermekeinket. És a gondnoknö, Esete Jánosné szintén pedagógus. Vígkedélyű* kedves fiatalasszony, a gyermekek má­sodik édesanyja. Mindannyiukat egy cél fűd: a rájuk bízott gyerekekre a leg­jobban vigyázni, gondozni őket. Ez az fi munkájuk. Hálás és szép jeladat. A görömbölyi szürke, kavicsos út tom­pán kopog lépteim alatt. Visszanézek a Ibányászgyerekek üdülője felé, ahol eb­ben a percben magasra csap a tábortűz lángja. Millió szikra szökken egyre fel­jebb és magam, sem tudom, csupán ér­zem, — úgy gondolom, ezek az apró szik­rák, talán köszönő üzenetek, a forrón lük­tető szívekből azoktól, akik már tudják, hogy mit kinek kell megköszönni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom