Erzsébetváros, 2011 (20. évfolyam, 1-21. szám)
2011 / 20. szám
Kárpáti József Húsz éve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Tanszékének orgonatanára. Európa szinte valamennyi országában koncertezett. Több budapesti templom zenei életének volt a vezetője. 1986 óta a Batthyány téri Szent Anna plébániatemplom orgonaművésze, karnagya és egyházzenei igazgatója. Évtizedek óta Erzsébetváros lakója. Orgonaművészi, tanári és egyházzenei tevékenységéért 2000-ben a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést kapta, egy évre rá a Főváros is elismerte kiemelkedő művészi és zenepedagógusi munkáját. – Miért? – Mert a gyakorlati részét szeretem a zenének: tanítani, gyakorolni, koncertezni. A tanítás a mai napig nagyon fontos számomra: igyekszem tudásom legjavát úgy átadni a növendékeimnek, hogy abból profitáljanak a későbbiekben. Máig óraadó tanárként dolgozom a Zeneakadémia orgona tanszakán. – Az orgonát még mindig egyházi hangszerként emlegetjük, holott már kilépett a templom falai közül. – Nagyon régi hangszer, már a rómaiak és a görögök is használták. A 13. században már kitűnő orgonákat készítettek. A zenetörténetben mindig kölcsönös fejlődés volt a zene és a hangszer között: a zenei fejlődés inspirálta a mestereket, hogy minél jobb zeneszerszámokat készítsenek, s fordítva, a jobb hangszer ihletet adott a szerzőknek is. Idővel az orgona a templomokba került, a gregorián énekek kísérőjeként. A reformáció után, mivel Johann Sebastian Bach, minden idők egyik legnagyobb zenei géniusza közéjük tartozott, a lutheránusok karolták fel az orgonaművészetet. Sokkal később egy-egy hangversenyterembe is építettek már orgonát, de a templomban muzsikálás – a hangszer eredeti funkciója – máig megmaradt. – Erzsébetvárosi templomokban is szokott koncerteket adni? – Olykor a Rózsák terén – vagy alkalmi meghívásoknak eleget téve – koncertezek a kerületben is, azonban itt nincs rendszeres fellépésem. Az ötvenes években költöztünk a Jósika utcába, ahol egy ma már érdekesen csengő nevű karral kerültem kapcsolatba: a Hetedik Kerületi Ház és Tömbtestület Énekkarával. Még az épületek államosítása előtti időszak volt ez. Azóta szorosabb a kapcsolatom a városrésszel, nem beszélve arról, hogy a Zeneakadémia is, noha már Terézvárosban, de a kerület határában van. – Az orgonista általában „elbújik” a hangszere mögött. Ez az oka, hogy némileg személytelenebb művészet az önöké? – Ez csak részben igaz, hiszen az idők folyamán már úgy építették a hangszert, hogy a művész személye különböző szemszögekből látható legyen. Vagyis hogy az auditívon túl vizuális kontaktust is kialakíthasson a közönséggel. Úgy gondolom, az a lényeg, hogy intuitív módon játsszon a zenész. Vaszy Viktor karmester mindig azt mondta nekünk annakidején, hogy a közönség nagyon „érzékeny együttes”, mindig felismeri, hogy mi őszinte és mi nem. – Tanítványai között találkozik olyanokkal, akiknek „belső késztetése” van? – Akiben megvan az a képesség, hogy a jövő nagy orgonistája legyen, abban, „ott belül” szükségszerűségként jelentkezik, hogy játsszon. Sok esetben, már ahogy első alkalommal a hangszerhez nyúl, lehet látni, hogy az illetőnek jó adottságai vannak. Ugyanakkor találkozom olyan ügyes kezű diákokkal, akikből, sajnos, hiányzik az a belső intuitív képesség, amivel „kivetíthetik magukból” a zenét. Ha azonban ez megvan valakiben, akkor nagyon jól lehet fejleszteni a tudását. 11 Portré
