Erzsébetváros, 2011 (20. évfolyam, 1-21. szám)
2011 / 20. szám
A jótékonyság története „A jótékonyságról pedig és az adakozásról el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.” (Zsidókhoz írt levél 13:16) „Ha lesz közötted szűkölködő, testvéreid egyike... meg kell nyitnod kezedet számára...” (5Mózes 15:7-8.) „...támogasd őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy élhessen melletted...” (3Mózes 25:35.) Az eredeti képek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményéből származnak. A digitális verziók megtekinthetők a Magyar Digitális Képkönyvtár oldalán www.kepkonyvtar.hu Egy apró túlzással a hazai jótékonyság története lényegében egyidős az államalapítással. István ugyanis a pogány lázadóktól elkobzott birtokokat a különféle Magyarországra behívott szerzetesrendeknek adományozta, méghozzá közérdekű célokra. Bár az ajándékozás „vissza nem vonható” volt, a király előírhatta, hogy mire és hogyan kell felhasználni a vagyonból származó jövedelmet. Az államalapító kezdetben csupán az özvegyekről és árvákról való gondoskodást írta elő, később azonban törvényben „negyedelte” az egyházi tizedet azért, hogy azt a szegények ellátására fordítsák. Már az első hazai kolostorokban ott találjuk az ispotályokat, ahol betegeket, szegényeket, mindennemű rászorulókat gondoztak. Az uralkodó mellett gazdag főurak is adományoztak a szerzetesrendeknek, sőt, apró természetbeni felajánlások (gabona, olaj, méz stb.) még a gyülekezetek szegényebb tagjaitól is érkeztek. Ezeket általában a vasárnapi mise után osztották szét. Látható tehát, hogy a magyar társadalom minden rétege, erejéhez mérten, részt vett a szociális problémák megoldásában. Az egyház mellett az egyre szaporodó lovagrendek is jótékonykodtak, a második budai kórházat például a Szentlélek lovagrend nagymestere építtette. Azonban nem csupán a nemesség, de a köznép is létrehozta a maga fraternitásait, a szakmákhoz, lakóhelyekhez kötődő egyesületeket, amelyekben a vallás természetesen fonódott egybe a jótékonysággal. A szakmai közösségek tagjai kötelességüknek tekintették, hogy kölcsönösen segítsék egymást, gondoskodjanak a betegekről, a szegények eltemetéséről, és megszervezzék az egyéb szükséges közszolgáltatásokat is. A céhek sokszor a jótékonykodást is részletesen szabályozták: segélypénztárt tartottak fenn, próbáltak tagjaik számára munkát találni, sőt, még a városba került, az övékkel azonos foglalkozást űző idegenekről is gondoskodtak. A városok egy idő után annyira megerősödtek, hogy szinte természetes lett a közszolgáltatásokat nyújtó szervezetek belső ellenőrzése, kezelése: a vezetőket a város nevezte ki, fizetést is tőle kaptak, de a munkát önkéntesek végezték. A magyar jótékonyság története abban az időben még pontosan együtt haladt a többi európai országéval. Feltehetően tartott volna tovább is, ha nem következik be 1526. augusztus 29-e. Az ország három részre szakadt, tehetetlen bénultságba süllyedt, nem indulhatott be a jótékonyság alapját képező polgárság fejlődése, amely jóval később minden öntevékenység motorja lett. Akárhogyan is nézzük, hazánk természetes fejlődéséből elveszett közel kétszáz esztendő. Leállt a társadalom önszerveződése, és elsorvadtak az öntevékeny szervezetek is. Amint a Habsburgok berendezkedtek Magyarországon, felfigyeltek a különféle alapítványokra, és megpróbálták ellenőrzésük alá vonni őket. Mária Terézia 1768-ban utasította a főispánokat, hogy írják össze, vármegyéjükben milyen, a szegényeket segítő alapítványok léteznek, egyáltalán működnek-e ilyenek. A királynő öt évvel később, 1773-ben nem államosította a feloszlatott jezsuita rend vagyonát, hanem egy úgynevezett Tanulmányi Alapba helyezte, majd 1775-ben saját pénzéből árva gyerekeket segítő alapítványt hozott létre Debrecenben. A királyok tehát nem csupán az abszolutizmust erősítették, de némi teret engedtek az öntevékenységnek is, ennek köszönhetően olvasókörök, közkönyvtárak és diáktársaságok jöttek létre. Az új, az európai „főáramtól” ugyan kissé elmaradt lendület még éppen csak beindult, amikor 1799-ben a Martinovicsféle összeesküvés máris szinte teljesen lefékezte. Az újabb „nekiveselkedést” a reformkor hozta el, hiszen a polgári, nemzeti törekvések pontosan egybeKarácsonyi ajándékok szétosztása a „Pster Lloyd” gyűjtéséből Erdélyi Mór 1913 Bóka B. László 12 Kép-múlt
