Erzsébetváros, 1995 (3. évfolyam, 1-17. szám)
1995-07-28 / 10. szám
HELYTÖRTÉNET A politikailag megbízhatatlan papucsos- Peches életem volt - mondja kissé komoran Goldmann Kálmán papucsos cipészmester Bethlen Gábor utcai műhelyében, egy szandál kalapálása közben. Nem is akartam soha gyereket magamnak. Pedig a gyermekkor még szép volt. Kálmán bácsi apja, Goldmann Sándor (a Gyáriparosok Országos Szövetségének egykori alelnöke) még kora legtekintélyesebb cipészeinek egyike volt Pesten. Ali. világháború alatt azonban a család férfitagjainak döntő többsége ottveszett a náci koncentrációs táborokban. Kálmán bácsi édesapja és két nagybátyja (összesen 13 volt neki) a szerencsés túlélők között volt. - Engem fiatal korom ellenére egy büntető munkaszázaddal Ukrajnába, majd a mauthauseni lágerbe vittek - emlékszik vissza az idős papu- csosmester. - De nehogy azt higgye, hogy csak zsidók voltak ott: én például együtt voltam a szociáldemokrata Kéthly Annával és Peyer Károllyal. A világégés után Kálmán bácsit apja szántszándékkal nem értelmiségeinek, hanem iparosnak nevelte. Azonban hamar kiderült: a történelem viharai közt a cipésszakma sem adhat mindig megélhetést számára. 1949-ben tette le a mestervizsgát. Pontosan akkor, amikor édesapja cipőgyárát államosították. Két évre rá ugyanez a sors várt Kálmán bácsi cipőüzletére, ami a mai Divatcsarnok helyén volt. - Ha valaki lekaparná az ottani homlokzat vakolatát, Goldmann Károly műhelyében alatta még megtalálhatná az emblémát - néz fel egy pillanatra a mester a munkából. 1951-ben persze számára is következett a kitelepítés. - Csányba küldtek, ahol 1955-ig dolgoztam betanított kőművesként - sorolja Kálmán bácsi. Aztán visszajöttem, de a rendőrségen kikötötték: nem kérhetem vissza a régi lakásunkat. Eleinte sehol sem kaptam állást a fővárosban. Később a belügyi hatóság a Divat Cipőgyárba rendelt dolgozni. Először, amikor jelentkeztem, azt mondták, hogy nincsen munkásfelvétel. Amikor viszont megmondtam honnét küldtek, előhúztak egy listát és felkiáltottak: „itt az elvtárs neve”! Bőrvágó szabászként ott húztam ki 1957-ig. Akkor „racionalizálták” az üzemet. Egyszerűbben fogalmazva: kirúgtak. Kálmán bácsi ezután rövid ideig ismét önálló lehetett. A hatóságok azonban később újra magukhoz rendelték és egy éles szólváltást követően elvették az ipart a „kapitalista csemetétől”. (így nevezték el Kálmán bácsit.) A mester végül nagy nehezen a Garay téren egy idős, csendes papucskészítő asszonynál tudott elhelyezkedni segítőként. Csak ezt követően vált önállóvá. Azóta immár harminc éve szögei i rendületlenül a talpakat ugyanazon a helyen, a Keleti pályaudvar tőszomszédságában. A kényszerűen változatos élet után azt lúnni: nyugodalmasabb évek következtek Kálmán bácsi számára. O azonban még a Rákosi-korban is szerette nyíltan kimondani az igazságot. - Engem politikailag minden állami vezető megbízhatatlannak tartott - mondja nem kis büszkeséggel. - Figyeltetett a Kádár-, a Grósz-kormány, de még Németh Miklós miniszterelnöksége idején is rendszeresen idejárt egy spion. Egyszer azután dühbe gurultam és megmondtam neki: többé már ne merjen idejönni hozzám. A mesternek a mai helyzetről is megvan a határozott véleménye: - Ma az ország minden baját, nyomorát a kisiparosokon akarják behajtani. A rengeteg kárpótlási jegyemmel is mit kezdjek? Elmentem, hogy egy jó stoppológépet vegyek érte. Azt mondták, nem lehet. Hát akkor minek adták?... (binder) Színház a Klauzál téren Amúlt század 70-es éveiben a mai Klauzál teret még István térnek hívták. Beépítetlen, kopár térség volt Ha szél fújt, akkor porfelhőt kavart, ha nagyobb eső esett, akkor pedig az erre járók a sarat dagasztották. Néhány lépéssel odébb a szemnek sokkal gyönyörködtetőbb, gondozott kertek virultak gyümölcsfákkal és konyhára való zöldségekkel. Innen eredeztethető a közeli Kertész utca elnevezés. Itt, az István téren - amely beépítetlensége miatt akkoriban tágasabb volt, mint jelenleg - állt fenn igen rövid ideig egy Thalia hajlék, Miklóssy Gyula színháza 1872 végétől 1874 hideg januárjának első napjáig. Ki is volt ez a Miklóssy Gyula? Kaposvárott született, alig húsz éve Szabadkán lépett fel először színpadon. Színészként, majd színigazgatóként változó összetételű társulataival sok helyén megfordult az akkori történelmi Magyarországnak. Akik zömmel látogatták az alkalmi színielőadásait, azok többnyire kispénzű iparosok, mezővárosi parasztpolgárok voltak. Jellemző volt iájuk, hogy elsősorban szórakozni akartak, s nem a művészi élmény keresése vitte őket a színpad közelébe; és mindezt magyar nyelven akarták. Ez koijelenség volt! így vált a múlt század hatvanas, hetvenes éveinek igen kedves műfajává a népszínmű. Miklóssy Gyula - mivel kizárólag a közönség adományaiból élt - igen érzékenyen követte hallgatóságának ízlését, és hamarosan a népszínmű mozgalom (mert mozgalommá vált) élharcosaként vált országszerte ismertté. Ez az ügybuzgalma hozta Pestre is. Mi volt itt a fővárosban a helyzet? A múlt század második felében, ezekben az említett évtizedekben már volt egy állandó és magyar színházba járó réteg, amely számbelileg rohamosan gyarapodott, s ezzel együtt az igényei is sokrétűbbé váltak. A Kerepesi úti kőszínház a mai Astoria aluljárónál lévő kereskedelmi központ helyén áll. A Nemzeti Színházat nagyon leterhelte, hogy növekvő látogatói kívánságainak engedve sokféle műfajt kellett a falai között játszani. Ezért az alapvető feladata, a dráma háttérébe szorult. A színház vezetői emiatt nemcsak vetélytársat nem láttak Miklóssy Gyulában, hanem egyenesen támogatták a népszínház alapítási törekvéseit A népszínház létesítésére társaság alakult, a főváros pedig nagyvonalúan ingyentelket adott számára az akkori Hermina téren - ahol ma az Andrássy úti Operaház áll. Miklóssy azonban tettvágyban ég, addig is játszani akar, amíg felépül a népszínház a Hermina téren. Kiharcolja, hogy egy ideiglenesen felhúzott épületben szórakoztathassa a nézőket, játszhasson népszínműveket. Ennek lesz színhelye az István tér. Itt ugyan nincs színjátszásra alkalmas épület, de Miklóssy nem esik kétségbe. Korábban csődbe jutott a városligeti gyermekszínháza, s ennek vas- és favázait szállíttatja az István térre. November 30-án már nyitó előadásra igyekezett a nagyérdemű közönség az István téri új színházba, amely meglehetősen csúnyán sokszögletű alkotmányra sikeredett. (A Hermina téri Népszínház ügye elakadt, a mai Blaha Lujza téren építették föl, s lett belőle századunk 60-as éveikig a Nemzeti Színház.) De miként alakult a továbbiakban az István téri színház sorsa? Az igazgató Miklóssy Gyula elveszítve józan szemmértékét, már nemcsak a népszínműveknek kívánt helyet adni frissiben felhúzott színházában, hanem egyenesen a közeli Nemzeti Színház vetélytársaként viselkedett. Az István téri színházba járó közönség létszáma, amely kezdetben ígéretesen nagy volt, gyorsan leapadt. Amikor 1874. január 3-án tűz ütött ki, a favázas épület gyorsan leégett. Belső-Erzsébetváros hosszú időre színház nélkül maradt és egy illúzióval is szegényebb lett. Iván Géza 12 ERZSEBETVAROS 1995/10. szám
