Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Érsekújvár, 1941

Szőke István: Számadás és búcsú

Számadás és búcsú • • • (Az Önképzőkör ifjúsági elnökének évzáró beszéde.) Diáktestvéreim! A mult év őszén, Széchenyi István ünnepi esztendejében, amikor végigsiklott kutató tekintetünk a magyar életen, keserűen, de be kellett vallanunk, hogy minden a régiben maradt. Hetedhét' országra szóló fényes ünnepségek és szónoklatok és könyvek áradata ígérte nekünk, hogy az alázatos önismeretnek tisztítótüzében végre mégis csak észretér s a saját nagy bajában mégis csak megembereli magát a magyar; az ígéret azonban csak ígéret maradt, csend van, nem történt semmi, legfeljebb a fenyegető ve« szedelmek sokasodtak meg határainkon kívül és belül. Ilyen hangulatban már az iskolaév elején is előre tudtuk, hogy azt a szellemi útmutatást, amely legalább az ifjúságot he; lyes irányban vezeti, senki mástól nem kaphatjuk meg, csak ön* magunktól. Azt is láttuk, hogy a magára hagyott és eltévedt ifjú« ság tömegei mindinkább elparlagiasodnak, elfásulnak, lelküket megüli a közönynek zord köde s hogy ez a mai ifjúság nem to* vábbvivője és alakítója, hanem csupán tehetetlen játékszere a másoktól ráerőszakolt idegen jövőnek. Ebben a légkörben úgy látszott, hogy az Önképzőkör is megbukik, legalábbis a régi mód* szereivel s munkatervével. Éppen ezért már az év elején új medert ástunk az önképző« köri élet folyásának s egész évi munkánk ebből a mederből csak alig;alig zönkkent ki. Célkitűzésünk s alapelvünk merőben más volt, mint az előző években. Elhatároztuk, hogy ezidén mindenek fölött nemzeti sorskérdéseinket fogjuk lelkesen tanulmányozni, figyelni, megvitatni, hogy annak idején majd derekasabban küzd= hessünk velük, mint most az apáink! Szilárd meggyőződésünkké vált az, hogy a mai beteg magyar társadalmat már csak egyetlen módon lehet meggyógyítani: falus si népünknek, a parasztságnak a megerősítésével! Egyetlen való* ság van csak ugyanis, amelyre még lehet nemzeti jövőt építeni: és ez a föld, a kincseket rejtő hegyek és a végtelen gabonatermő rónák világa együtt. Ha ezt a jussunkat meg tudjuk tartani a ma= gunkénak, akkor nincs mit félnünk a holnaptól! így jutottunk el célkitűzésünkben a népi gondolathoz, amely aztán végérvényesen vezérlő fáklyája lett ezévi munkánknak. Szakítottunk tehát az utóbbi évek hagyományaival s új utakat kerestünk. Azt is meg kell mondanom, hogy ezel a tettünkkel nem mi voltunk az első úttörők, hanem azok a hajdani felvidéki diákok, akik még a kisebbségi életben lettek hordozói a nép, az egyszerű paraszti nép zászlajának. Erőforrásunk tehát a kisebb« ségi életből táplálkozott, abból a kisebbségi életből, amely való* ban az igaz magyarság iskolája volt.