Szent Ferenc-rendi katolikus gimnázium, Érsekújvár, 1895

Először is tollba mond közmondásokat, s minthogy helyesírásunk nagyrészt etimo- logikus, a hibák javításánál folyton szem előtt tartandó az írás s a kiejtés közti különbség; ezzel kapcsolatban megvilágítja a hangtani alapfogalmakat (hosszú cs rövid magánhangzó; kemény és lágy mássalhangzó) s a tő- és járulék közti különbséget (p. men-nek, határ-ra, aty-ja). A hangtani ismeretek teljessége semmikép sem tartandó még szem előtt, azokat folytonosan irásközben lehet kiegészíteni és rendszerezni legczélszerübben. Az igazi nyelvtani oktatás a mondatelemző kérdezés begyakorlásával kezdődik, oly módon, hogy a tanár felteszi a kérdést s feleltet reá, vagy megfordítva a mondat egy-egy részére tudakolja a kérdést. Majd bekövetkezik: a mondat főrészének, az állítmánynak kiemelése, továbbá a mondatnak állitmányi és alanyi részre való fölosztása, s vele kapcsolatban, minthogy az alany mindig névszó, az állítmány meg többnyire ige, főnév és ige megkülönböztetése. Az összetett mondatokban az egyes mondatok megkülönböztetése alanyok és állítmányok szerint. (Összevont mondat több alanynyal vagy állitmánynyal.) A „kötőszódnak a többi mondatrésztől való megkülönböztetése. A „tárgy“ cs a „határozók“ névszerinti megkülönböztetése a mondatoknak állitmányi részében. Határozó szók (advcrbiumok, úgynevezett igehatározók). A jelzőt eddiggelé a jelzett szóval csak egy mondatrésznek vévén, következik a jelző“ kiemelése, s ezzel kapcsolatban a melléknév és főnév megkülönböztetése, külön-külön tartva azonban a melléknévi és főnévi (birtokos) jelzőt. Mindez némileg a népiskolai tanítás ismétléséül tekinthető. Ezután következik az alaktan tárgyalása. Ebben mindvégig mondattani alapon haladhat a tanítás, s mondatrészek szerint csoportosíthatja az alaktan jelenségeit. Azonban a tanár azt az utat is választhatja, »hogy az alaktant a beszédrészek fonalán tanítsa. Tüzetes foglalkozást követel legelőbb is az állítmány külön tárgyalása, s főleg az ige s ragozása. Ebben a következő menet ajánlatos: először a személyragok megkülönböztetése s a tőtől való elválasztása; aztán a cselekvés módjainak megkülönböztetése, tehát a folyó, befejezett és beálló igemódoknak különválasztása; végre credményképen az igeragozásnak teljes összeállítása. Csak ezután következik a névszók alakjainak tárgyalása._ Ebben, ha a mondatrészek fonalán halad, először is az alanyokra ügyeltet a tanár; a különféle alanyok: főnév, főnévi igenév, névmás mint tárgy. Végre a határozók nemeinek megkülönböztetése: helyhatározók (még pedig először értelem szerinti csoportosításuk, egyrészt a hol ? honnan? hová? kérdések szerint, másrészt a benn-künn, lenn-fönn féle ellentétes csoportok szerint ; azután a ragok és ncvutók tárgyalása); átvitt értelmű helyhatározók, vagyis állapothatározók; időhatározók és ragjaik; mód- (hozzá az eszköz-), ok- és czélhatározók.

Legvégül a jelző tárgyalandó: először a melléknév és a melléknévi igenevek, a számnevek; az értelmező jelző (apposotio), aztán a főnévi vagy birtokos jelző s a birtokos személyragok. A tanár azonban, bár igy mondatbeli szerepök szerint világosítsa meg az alakokat, el ne mulaszsza, hogy ugyanazon beszédrésznek, pl. főnévnek, névmásnak stb. különféle alakjait egymás mellé sorolva, azokon áttekintést ne nyújtson. Viszont ott, hol a beszédrészek fonalán halad az alakok tárgyalása, ép oly fontos, hogy minden alaknak mondatbeli szerepe példákon, elemzés alapján kellő megvilágítást nyerjen, úgy, hogy a növendék elevenen érezze és helyesen fogja fel az egyes nyelvalakok jelentését.

Berekeszti a nyelvtanítást ez évben a fontosabb élő képzők ismertetése, a melyeknek értéke ugyanis egészen világos. Ezt azonban már kellőleg elő kellett

— 83 —