Erős Vár, 2001 (71. évfolyam, 1-6. szám)
2001-02-01 / 1. szám
71. ÉVFOLYAM ERŐS ® VÁR 5. oldal A lutheranizmus Magyarországra érkezése Részlet “Az evangélikusság hatása a magyar kultúrára” c. értekezésből A lutheránusság hatása alapvetően a magyar kultúra lehatárolt volta ellen irányult. Tudjuk, hogy első nagy európai igazodásunk a nem-indoeurópai nyelvű magyarság keresztyénné válása volt: felvételével szokás- és gondolatrendünk, ideavilágunk, s vele nyelviségünk gyökeres változása kezdődött meg. A hitjavítás hasonlóképpen távolról sem pusztán eszmei s gondolati-nyelvi korrekció volt. Egy hatalmas technikai váltás ritmusával illeszkedtünk, igazodtunk mi is, magyarok a radikálisan modernizálódó, a középkorból kilábaló Európához. Ennek a modernizációnak kultúra-hordozó ága hatalmas szellemi megújulást igényelt. A könyvnyomtatás volt az az újdonság, amely tágabb területi érvényességre ítélte az írást. Ehhez kellett általános érvényű, normatív nyelviséget alkotni. A németséget érintette először ez a kihívás: az anyanyelven való megszólalás lehetősége és kötelme. Luther Márton a legközelebbi írásbeliségre, a szász hivatalos-kancelláriai nyelvre alapozta szélesebb normativitást kielégítő írott német nyelvét, de merészen ajánlotta ihlető fonásul a Wartburg várában működő fordító csapatának írott utasítás-esszéjében, a Sendbrief vom Dolmetschen-bcn a beszélt nyelvet, vagyis a "piac nyelvét" és az "anyanyelvet" is. (Ez utóbbi összetett szó az ő alkotása.) Természetes, hogy az evangélikusság első magyarországi megjelenése német nyelvű volt. Az Ostkolonisation (a németség keletre elhálózódó) rendszerében érte el Magyarországot. Elsősorban a városi lakosság körében (városainkban még hosszú évszázadokig németnyelvűség uralkodott), és a királyi udvarban nyer tért. A németajkú városi lakosságunk — zömében mesteremberkézmíves, kereskedő és hivatalnok — tehát polgári létében a humanizmus eszméi iránt különleges fogékonyságot tanúsított. A királyi udvar — a királynéval és kíséretével az élen— szintén e kettősségnek: a humanizmusnak és a németayelvűségnek hódolt s tárt kaput a wittenbergai szerzetes hit- és szellemújító eszméi előtt. Mégpedig meghökkentően korán: már a mohácsi csatavesztés előtti években. A lutheri hitjavító eszmék magyarországi térhódítása németül, német kultúrájú miliőben kezdődött meg ugyan, de korai elutasításának éppen nem nyelvi-nemzeti, hanem általános eszmetartalmi s gyakorlati okai voltak. A mohácsi csatatéren később elvesző fiatal királyunk, II. Lajos felesége, Habsburg Mária hívott meg udvarába alig néhány évvel Luther Márton wittenbergi színrelépését követően az ő környezetéből papokat. Megismétlem a közvélekedéssel szemben álló tényt: a lutheri hitújító eszmék magyarországi megjelenése a kezdet kezdetén távolról sem kapcsolódott össze a magyar nyelvvel, a magyarság nyelvi-szellemi ébredésével. Kezdetben távolról sem magyar nyelvi-szellemi megújulást ígért. A humanizmus volt a lutheri eszmék előkészítője. Megjelenése idején a lutheranizmus Magyarországon is társadalmi-szellemi töltetű mozgalom volt, melyet erős békülékeny, konszenzusteremtő viselkedés jellemzett. Hogy első megjelenésekor nálunk nem talált tágszívű befogadtatásra, sőt: durván elutasították a magyart urak, éppen ennek volt köszönhető. A Mohács előtti lutheranizmust a lajosi ország magyar urai nem nemzeti okból, nem holmi idegengyűlöletből utasították el, s nem németségük miatt küldték vissza Wittenbergába a budai várból a két papot. Az 1523 április havában, Budán megtartott országgyűlés 54. törvénycikke szerint "valamennyi lutheránust, azok pártfogóit és párthíveit, mint nyilvános eretnekeket és a szentséges Szűz Mária ellenségeit fejvétellel és jószágvesztéssel" kell büntetni Ezt a rendelkezést persze nem lehetett maradéktalanul végrehajtani, hiszen a lutheránusok fő pártfogója maga Mária királyné és német kegyeltje: Brandenburgi György volt. A lutheránusok eltávolításával azonban számos pozíció felszabadult, melyekbe magyar urakat lehetett ültetni. Verbőczit, Zápolyát és az általuk vezetett köznemesi pártot elsődlegesen az vezérelte, hogy birtokaik elhelyezkedése folytán közvetlenül érdekeltek voltak a török előrenyomulásában, s tájékozódásuk alapján ők igazán érzékelték a magyar társadalomra leselkedő török veszedelmet. Tudva tudták azt is, hogy a török fenyegetés nekik a teljes deklasszálódás, a lesüllyedés veszélyét hozza magával. Hiszen örökletes nemesség, mint osztály a török világban nem létezett. A törökök minden elnyomottak demokratikus felemelkedésére épülő államában elvesztek az öröklött jogok. A török előrenyomulás útjába eső birtokaik miatt a magyar urak javarésze már csak ezért sem válhatott az erasmusi ernyedt humanizmus, az erasmusi békeszeretet és erőszak ellenesség eszményeinek a hívévé. Érdekeik ellen való volt, hogy a tízes évek végének Budájában eme petyhüdt emberiességnek mind élénkebb szavú — s a latin mellett mindinkább német szavú — hirdetői jelentek meg. Az meg aztán kifejezetten romboló volt, amikor ez az erőtlenség egyszeriben dinamizmusba csapott át: pápaellenes gyűlölettel telítődött. Ez már a keresztyén erő egységének a megosztása volt, kész életveszedelem. 1521 -tői ilyen "evangéliumi szellem"-ben szólt Cordatus Conradus a Boldogasszony templomának szószékéről, s hasonló felfogásban tanítottak a budai felső iskolában Grynaeus Simon és Windsheimi Vitus tudós tanárok is. Tudomásunk van róla, hogy hatásukra két budai ifjú, Gleba Boldizsár s Uthmann János beiratkozott a wittenbergai egyetemre. Ott, már a mohácsi vész előtt, tizenkét magyar diák tanult. Nevük után ítélve valamennyien hazánkbeli németek voltak. Elsősorban nem nemzeti, nyelvi oka volt tehát annak, hogy a magyar köznemesi rend a Mohács előtti országban a korai hitjavító próbálkozások ellen fordult. A mentalitásbeli kifogásokon kívül taktikai-hadi, külpolitikai szempontok vezérelték a magyarokat: a pápai támogatásra tekintettek. Belpolitikai szempontból is: az egyházi nagybirtok a törökellenes harcnak biztosabb pénzügyi és hadi támaszául kínálkozott, mint a protestantizmus decentralizált-demokratikus, liberális szelleme és rendje. Nemzetközileg nézve: egységes európai katolikussággal markánsabb potenciál szegülhetett (volna) az előrenyomulok ellen. Ezzel szemben Luther, a toronyszoba lakója legfeljebb eszméket, toleráns viselkedési formákat ajánlhatott akkor, amikor éppen keresztyén összefogásra — netán fanatizmusra — volt szükség. Luther ráadásul 1522-ben még azt is leírta, ami akkor kész árulásnak számíthatott: hogy nagyobb gonoszságnak tartja a pápa uralmát, mint a törökét. Hiszen a török csak ideig-óráig uralkodik, a pápa pedig "bizony agyongyötri testünket és lelkünket". Luther másként mérte föl wittenbergai világából a török veszélyt, mint akik egy kultúra — az európai-keresztyén kultúra — végbirodalmában éltek. Itt semmi ok sem volt lelkesedni Luther hitújítási igazságot kifejező szavaiért. Más tények is igazolják, hogy a köznemesség nemzeti pártja nem Luther és a hitjavítás, hanem a keresztyén-világi egység megbontása ellen szálltak síkra. Verbőczi emiatt királyi követként még Wormsba is elment. A gyűlés után nagy lakomát rendezett, melyre meghívta Luthert és megpróbálta rábeszélni elhatározásának a megváltoztatására. Ezután, rábeszélésének a kudarca után, az 1522-23-as nürnbergi birodalmi gyűlésen már egyértelműen a pápa oldalán serénykedett. Rávette Chiregattit, a pápa követét, hogy a gyűlésen elmondott Luther-ellenes beszédét ajánlja II. Lajos magyar királynak. A wittenbergai elszigeteltségbe kényszerített, magát agyondolgozó, lassan-lassan csalódó Luther Márton 1526-ban megtette
