Erős Vár, 1991 (61. évfolyam, 1-6. szám)
1991-04-01 / 2. szám
rály előtt, kinek az országa nem e világból való. Ettől kezdve farsangnak nevezik a következő heteket, mely az öröm ideje, amikor az emberiség énekkel és tánccal dicséri az Urat, mert „...a kisgyermek növekedék, és erősödék lélekben, teljesedve bölcseséggel, s az Istennek kegyelme vala ő rajta”(Lukács 2:40). Ám ez is végetér, mert szimbolikusan elmúlt harminc esztendő — néhány hétbe szorítva —, hogy a szelíd Pásztor megjelenjék a kánai menyegzőn, majd átessék negyven nap megkísértetésén, és elkezdje tanítását, csodatetteit, meggyőzve minden embert: Ő az, aki eljövendő volt. Hamvazó szerdával jutunk el a nagyböjt heteihez, mikor ruháikat megtépik a hívők és hamut hintenek fejükre, hogy ezzel fejezzék ki bűneik töredelmes megvallását. Elnémul a zene, a tánc, a vigalom, mert magábaszállása heteiben készül fel a hivő ember, hogy tiszta lélekkel kísérhesse útján a keresztet, leborulhasson előtte a Koponyák-hegyén, s könyörögjön a töviskoronás Üdvözítőnek bűnbocsánatért. Ma persze ezen a legtöbben mosolyognak, ha ugyan nem röhögnek, mert a modern filozófia ateista tanítása szerint „az Isten halott”. Állításuk logikája szerint tehát mindaz, ami 2000 éven át tartalmat adott az emberiségnek, a legnagyobb hitvallóknak, gondolkodóknak, művészeknek, költőknek, semmi más, mint nevetséges önámítás, anakronizmus. Virágvasárnap tanúi vagyunk Krisztus bevonulásának a Városba, a tömeg üdvrivalgása közben, akik pálmaágakat lengetve kiáltozzák:,, Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!" (Máté 21:9). Ő pedig sír! Siratja Jeruzsálemet, siratja az emberiséget, mert ismeri a lelkesedés szalmalángját, és látja már az uralkodó egyházi és politikai rendszer bűneinek könyörtelen megtorlását. Első útja Salamon király templomába vezet, és ekkor ismerjük meg az igazságot tevő Megváltót, mert korbácsot ragad, hogy a kufárokat kiverje Isten szent hajlékából. Sajnos korunkban nincsen, aki ezt megtegye, mert a pénz, a hatalom, a megvásárolt, elbutított tömeg, sőt azok nagy része is, akiknek hivatása az Ige hirdetése, e lélekkereskedők markában van, akárcsak 2000 évvel ezelőtt. A különbség csak ez: ma senki nem vállalkozik arra, hogy az Ige, az örök igazságok hirdetésének a korbácsával helyreállítsa a Krisztus által megkövetelt erkölcsi világrendet. Nagyhétnek nevezik e szent napokat egyházaink. Krisztus jól ismeri a reáváró szenvedést és a kereszt végzetét. Tisztában van azzal, hogy főpapi hivatásának eleget 2. oldat ERŐS ©VÁR kell tennie, hiszen Atyja, valamennyiünk Teremtője azért küldte a bűnös emberek közé. Négy napon át hirdeti az Úr szent dolgait, majd a tanítványaival elfogyasztott utolsó vacsorán megköti a szeretetre és az egymás terheinek a vállalására épített új szövetséget Isten és a bűnös ember között. Ez a cselekedete valamennyiünk üdvét szolgáló isteni kegy. Júdás árulását, a Getsemáné kertben történteket, Péter tagadását, a megfélemlített Pilátus hamis igazságszolgáltatását valamennyien ismerjük. Az emberiséget megváltó, ártatlan Bárány kínszenvedését már évszázadokkal előbb leírták a próféták, mert pontosan tudták, hogy ennek be kell következnie. Ézsaiás látomása ezzel kapcsolatban kísértetiesen igaz: „Hátamat odaadám a verőknek és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt” (50:6). Ezután vele megyünk végig a ,,via crucis”on, a kereszt útján. Végignézzük megfeszítését, látjuk a töviskoszorú okozta sebekből ömlő vérét, és szinte halljuk a 22. Zsoltár 19. versét: „Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek. " Ott állunk a kereszt tövében a szent asszonyokkal és Jánossal, a legkedvesebb tanítvánnyal, s megrettenünk, amikor a világ elsötétül, és megindulnak a sziklák, felnyílnak a sírok, és nagy félelmében felkiált az első keresztény, a római százados: „Bizony, Isten Fia volt ez/”(Máté 27:54). Végül széjjeloszlik a csőcselék, a bámészkodók, a kárörvendők hada, hogy hazatérjenek és kezüket megmosva elfogyasszák a húsvéti bárányt, mintha misem történt volna. De a kereszt ottmarad és rajta a felírás: „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum" (INRí), „A názáreti Jézus a zsidók királya” (János 19:19). Egyedül a világmindenség és annak része, az örök természet tudja, hogy az arimátiai József új kriptájában elhelyezett halott, a megkínzott Isten-Ember él. Feltámadt! Legyőzte a halált, és három nap alatt felépítette a lerombolt templomot, ahogy tanításai során világosan megmondta. Mária Magdaléna találkozik vele először és feltámadását repeső szívvel viszi hírül a kételkedő tanítványoknak. Majd nekik is megjelenik, s ígéretéhez híven előttük megy Galileába, hogy útjukat megvilágítsa. Minket is ezen az úton vezet a megváltás és a feltámadás áldozata és csodája óta. Utolsó találkozásukkor aztán Péterre bízza juhai legeltetését. Isten megdicsőítette egyszülött Fiát hűségéért; ezt állapítja meg Pál apostol a Filippibeliekhez írt levél nagyszerű soraiban: „... mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten felmagasztalta őt, és ajándékozó néki oly nevet, amely minden név fölött való, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké, és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére"(2:6-11). Áldozata az engedelmesség minden szenvedést vállaló, soha nem látott és halandó ember által soha meg nem ismételhető példája, feltámadása pedig annak bizonyítéka, hogy Ő a világegyetem ura, aki öröktől fogva van és mindörökké lesz. Főpapi munkája betetőzéseként végül elrendeli tanítványainak, e filozófiától, a műveltség hamis mázától, s a civilizációtól még rontatlan, egyszerű halászoknak és földhözragadt szegényeknek: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak, s a Szentlélek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek; és íme én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Máté 28:19-20). Ezzel befejezte Istentől rábízott feladatát. Harminchárom évet élt az emberek között, hogy megváltsa őket és feltámadásával bizonyságot tegyen az örök életről. Szerette és sajnálta a bűnös embert. Egy napon aztán tanítványai jelenlétében felemelkedett a láthatatlanba, hogy Atyja parancsának eleget tegyen, és arról a helyről, melyet gyarló emberi nyelvünkön mennyek országának nevezünk, az Örökkévaló jobbján őrködjék a megváltottak élete fölött. Nagy költőnk, Juhász Gyula örökítette meg mély hitével ezt a jelenetet varázslatos soraiban: „És negyven napra, hogy az égbe tartott, Úgy hívták, vonták még a földi partok. Oly idegenül tündöklőit a menny még, S oly szédítőnek a végtelenség. Folyton lenézett búcsút mondva halkan és fájó szívvel szállt a szűz magasban. S a ragyogó azúron át a lelke A Genezáret kékségét kereste. ” Itthagyta árván, utána síró tanítványait, akik nem tudták még, hogy tíz nap múlva leereszkednek a „kettős tüzes nyelvek”, megtelnek a Szentlélek erejével, és azon a napon valósággá lesz az Anyaszentegyház, melynek nagy hitű, földi életüket semmibe vevő vértanúi lerakják majd szilárd alapját a hit kősziklájára: mert az ég és a föld elmúlhat, de Istennek az egyház által tisztán és igazán hirdetett tanításai örökké élnek. Fáy István
