Erős Vár, 1990 (60. évfolyam, 1-6. szám)
1990-08-01 / 4. szám
EROS 0 VÁR 5. oldal Ünnepélyesen megkövetem Önt... Igazságügyi Minisztérium Miniszter 40014/1990/711 IM IV. D. Ordass Lajosné részére Budapest Tisztelt Asszonyom! Férje, D. Ordass Lajos evangélikus püspök rehabilitálásával kapcsolatosan az Ön és dr. Nagy Gyula püspök-elnök úr leveleire utalva az alábbiakat hozom szíves tudomására. Megállapítható, hogy D. Ordass Lajos püspök felmentése nem volt indokolt az 1957. évi 22. tvr. alapján, tekintettel arra, hogy a déli Evangélikus Egyházkerület püspöki tisztét a jogszabály hatálybalépését követően is több mint egy évig mind az egyháza, mind az akkori állami vezetés megelégedésére ellátta. Erre utal a Művelődésügyi Minisztérium Állami Egyházügyi Hivatal akkori elnökének több, olyan tartalmú kijelentése is, amely szerint D. Ordass Lajos püspök vonatkozásában nem alkalmazható az említett rendelet, mivel korábbi rehabilitációja eredményeként püspöki tevékenysége 1945. évtől megszakítás nélkülinek tekintendő. A rendelkezésre álló iratok és adatok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy az Evangélikus Egyház illetékes testületének 1958-ban tett intézkedései, amelyek végső soron D. Ordass Lajosnak a püspöki székből történt elmozdítását eredményezték, az akkori kormányzati szervek politikai megfontolásokon alapuló nyomására születtek, amelyhez felhasználták a hatályos jogszabályokat is. A történtek miatt — utalva Németh Miklós miniszterelnök úrnak az Országos Vallásügyi Tanács ülésén 1989. október 20-án tett nyilatkozatára — a Kormány nevében ezúton ünnepélyesen megkövetem Önt. Erről tájékoztattam a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnökét is. Budapest, 1990. április 23. Üdvözlettel Dr. Kulcsár Kálmán Hasonló tartalmú levelet küldött az igazságügyi miniszter dr. Harmati Béla püspök-elnöknek is. Az Országos Presbitérium július 12-i ülése szerint az állami határozat és a két egyházkerület nyilatkozatai alapján „a múlt bűneinek bevallásával és Isten kegyelmében bízva" az ügy lezártnak tekinthető. 100 éve született Reményik Sándor Kolozsvárott 1890. augusztus 30-án született. Tizennyolc éves volt, amikor első hitbéli vívódása kitört a szívéből: „hazudtok harangok”. (Krisztus nem támadt fel.) Harmincnégy éves, amikor hitének csúcsverse, a „Kegyelem” megjelent. Halála előtt négy hónappal jutott el a teljes megbékélésig, a „bent csend” vallomásáig. (Béke. 1941). Ötvenegy életévének folyamata szüntelen küszködés hitének dolgával. Pőre volt Istennel. Istennek nem volt pőre ővele. Unokahúga, és költői pályájának kutatója, Imre Mária „Jelt ád az Isten” címen istenes verseinek gyűjteményét állította össze (Evang. Sajtóosztály, 1981). A több mint ezer Reményik-versből 158-at választott ki, közöttük 33 eleddig kötetben meg nem jelent verset. De megállapították, hogy sokkal több az istenes verse, szinte mindegyik az. Kianalizálhatatlanul. Hogyne, hiszen a költő, ha valóban az, mindig vall. Költészete vallásos költészet. Pőre volt népével. Az „eredj, ha tudsz” figyelmeztetése, a „fészken megülni” intelme még álnéven, Végvári, jelzi mondanivalóját, s kézről kézre adják, harisnyába rejtetten küldözgetik egymásnak. De az „Ahogy lehet”et már Szalatnai Rezső a humánum legmagasabb szintjén megszólaló minta-versnek értékeli. Nemeskürty pedig az irodalomtörténetében („Diák, írj magyar éneket.” Gondolat 1983) így ír: „Reményik Sándor mint irredenta dalnok tűnt fel, ő azonban ennél mélyebb, gyötrődőbb, igazabb költő... Ady hangját üti meg, őszinte belső hittel: Nem a mi dolgunk igazságot tenni. A mi dolgunk csak — igazabbá lenni.” Barátjának, Lám Bélának 1927-ben egyik levelében így ír: „én soha nem voltam és nem is leszek igazán hazafias, vagy történelmi költő. Haza és történelem nekem legtöbbször csak színes ragyogó álruha, hogy felöltöztessem beléjük legintimebb és legszubjektívebb mondanivalóimat”. Ez korántsem megtagadása lángoló otthon- és szülőföld-szeretetének, de megrázó és eszméltető megindulása a „magunkba le” folyamatának. Ennél megrázóbb rétegomlást aligha lehet érzékelni. Pőre volt testi szenvedésével. Kolozsvárt született s ott is halt meg. Soha el nem költözött máshová. De egyre nehezebbé vált szenvedéseiben megjárta a kórházakat, klinikákat Kolozsvárt, Nagyváradon, Budapesten, Pécsett. Amilyen versfakasztó tud lenni a szenvedés, olyan megrendítő, ha az ember a versen túl belelát a lélek gyötrelmeibe a testi szenvedés mögött. Ismét levélrészlet Lám Bélához, Pécsről 1928. nov. 20. „Ma éjjel, mikor olyan nagyon elesettnek éreztem magam, égő szemmel bámultam a sötétbe, s hiába vágytam testi és lelki szenvedések közül valami nyugvópont után, amibe meg lehessen kapaszkodni, s állva maradni s nem sodortatni magam tovább az alaktalan, rohanó árral — eszembe jutottál Te, hogy a háború szenvedéseihez s a tiédhez micsoda semmik ezek. De ez nem bírt megnyugtatni. A szenvedés nagyságát az méri, aki szenved, semmi más mértéke nincs...” „S ha vannak néha jobb napjaim, mint voltak azon az őszön is, akkor meg éppen sugárzóm a boldogságtól, s a szeretettől az egész világ iránt. Nagyon akartam volna szeretni — és sohase tudtam eléggé szeretni. Betegségemben is ez fájt mindig legjobban... A belső béke napfény-szemével simogatni mindent és mindenkit, s magamban örülni ennek. Milyen szerény vágy, s milyen elérhetetlenül magas...” A pör mindétig folytatódott, bár felvillantak olykor reménység-szilánkok is. Járosi Andorhoz, „kicsi papjához” így írt Nagyváradról, 1929-ben: „Sokat gondolok rád mostanában, — óh, ha otthon volnék, most pünkösdkor megint vennék úrvacsorát, s hallanám minden hitetlenségem dacára bizonyos megnyugvással a Te baráti ajkadról az igéket: hitben, szeretetben, reményben, — minden időben... ámen! És ha megint reám is esnék ez a szó: reménység... Gondolj reám is, ha majd az úrvacsorát osztod, amint én is fogok gondolni Reád, nagy nyomorúságomban... Nincs hitem és üres vagyok, de azért imádkozom mindég mégis, hogy
