Erős Vár, 1990 (60. évfolyam, 1-6. szám)
1990-08-01 / 4. szám
6. oldal EßÖS@VÄR Most is közöttünk él! legyen hitem. Lehet ez? ... Eddigelé bizony nem iól vagyok, az injekciók, amiket kapok, általában felfokozzák a rosszullétet, de ennek így kell lenni, azután jön az enyhülés, — hajön. Hiszen mindent megérdemeltem, ami rossz, — de olyan nehéz mégis ez a teljes tehetetlenség, olyan nehéz ezt megadással viselni... Nem vagyok nagy igényű. Sem erős akaratú. Csak kisiklottam, eltévedtem, — és nem tudok hazatalálni.” Járosi Andornénak: „Jó volt Andorkával együtt lenni itt egy kicsit — akkor egy-egy órára nyugodtabb voltam, s Benczúr Laci úgy látott akkor.” Pör folyt érte hazájában, körülötte, az irodalmi berkekben. Népe szívében benne élt, s jelképpé vált. De irodalmi értékelése még divergáló volt. Szülőházán az emléktáblát már régen felállították — (nem tudom ott áll-e még) — bár a pör körülötte-érte még folyt. Aztán lezárult az is. Meleg értékelésével. Erdélyben Marosi Péter szép eszszéjével új hangot ütött meg Reményikről, majd a bukaresti Kritérion megjelentette verseinek bő válogatását, Kántor Lajos igen bő bevezető tanulmányával. Az Élet és Irodalomban — 1983-ban — Pomogáts Béla ismertette. A címe ez volt: vége egy pernek. Koren Emil (Ev. Naptár) Száz éves lenne! S már 51 évesen véget ért a próbás földi út! Az 50. születésnapot itt ünnepelte Budapesten. A református Lórántffykórház betege volt. Sok jóbarát kereste fel közelből, távolból. Egy kis születésnapi fényképen szobája erkélyén ül mosolyogva. Előtte sok virág az asztalon. Azon a nyáron látogattam meg többször én is, akkor foghattunk először kezet. Az előző év novemberében küldte el meleg hangú dedikációval „Kenyér helyett” c. kötetét, kedves sorokkal: „Vezérelje Isten tovább a kettős hivatás gyönyörű útján!” — S ott, a csendes kórházi szobában felejthetetlen beszélgetésekre adott Isten alkalmat. Mennyi mindent elmondott életéről! Hogyan kerültek át a határon kabátbélésbe varrva a Végvári versek, hogy „Segítsetek!” címen megjelenjenek... Hogyan közölték itteni újságok az álhírt, hogy Reményik Sándort, ezeknek a verseknek a költőjét, kivégezték... Hogyan akarták akkor többen menekülésre, elrejtőzésre bírni... Nem menekült el. Otthon maradt. Otthon várt az elfogatásra. S Isten akkor csodát tett! Antant bizottság érkezett Erdélybe, hogy megvizsgálja az erdélyi helyzetet. S ezt a bizottságot vitték el hozzá. Csak néhány kérdést tettek fel: „Ön Reményik Sándor?” „Igen!” „A költő?” „Igen!” „Kérjük, jelentse ki ezek előtt az urak előtt, volt-e a román hatóságok részéről bármilyen bántalmazása?” „Nem, soha nem volt.” „Köszönjük, csak ezt akartuk tudni.” — És elvonultak. „FASOR” ADOMÁNYOK Becker Jakabné (Chicago) 50.00 dr. Jeney László (Toronto) *100.00 Palotay József (Newbury Park, CA) 50.00 (*=kanadai dollár) A jelen nyugtázás összege $200.00, a korábbiakkal együtt olvasóink eddigi adományai a Fasor céljaira: $3323.00. Az Egyesült Államokban és Kanadában élő olvasóink számára a Fasori Gimnáziumra való adakozás legegyszerűbb módja: a csekket Hungarian Conference — ELCA névre kiállítva („Fasor” megjelöléssel) küldjük erre a címre' Hungarian Conference — ELCA 9715 Lake Avenue, Cleveland, Ohio 44102 így takarta be akkor Isten keze csodálatosan, hogy tovább vigasztalhasson, erősíthessen, biztathasson verseivel határon túl és határon innen. Megírhassa: „Miért hallgatott el Végvári?” „Elhallgatott, mert vad tusák közül Immáron Istenéhez menekül. Vele köt este-reggel új kötést, És rábízza az igazságtevést. ” Megírhassa, mit jelent a „Kegyelem”... milyen „Rakétahajó” az egymásért, másokért mondott imádság... S hogy „Testvér, testvérem: Ez a legszebb szó a világon. Harmat a réten, Illat a virágon... Egy szó zeng majd csak a világ felett Örök üdvözlégyképpen: Testvér, testvérem!” Amikor találkozott a budai Werbőczy-Gimnázium ifjúságával, „Találkozás” című versében állított emléket annak a kedves napnak: „Fiúk, én nem tudom, ez hogy esett. Kikeltek rég elhullatott magok, És tapintható nagy-nagy közelségben Elém lobbant nemsejtett, szép vetésem.-----Hát mégis, mégis tettem valamit, Jó helyre szórtam lelkem magvait... A legjobb helyre, a jövő szívébe.” Bár mai magyar fiatalok szívébe is belehullhatnának ezek a magvak! Amikor 50. születésnapján köszöntöttük, Erdély egy darabja és a Székelyföld magyar volt. „Csonkaerdély!” — ő így emlegette. Elérkezett a búcsú napja. Indult haza Kolozsvárra... s nem tudtuk, hogy ez utolsó kézszorítás, hogy 1941- ben már véget ér a szenvedésekkel, próbákkal teli földi út, amelyikről így vallott „Egy téli tölgylevélre” írt versében: „Kellett a tél, a dér, a hóvihar, S a zúzmara, e zordfényű palást, Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar. ” „Válás félelme” című versében írja: „Ó, Nemzetem! Olyan egy voltam Veled, olyan egy, Mikor az ítélet lavinaként Reádmennydörgött... S lehet, hogy elválnak majd útjaink, Amikor Te visszanyert színeiddel Kilépsz a sírból diadalmasan, S én maradok fakón a föld alatt... ” De mi valljuk, hogy nemzetünk és Reményik Sándor útja nem vált el!
