Erős Vár, 1989 (59. évfolyam, 1-5. szám)
1989-10-01 / 4. szám
EROS® VÁR 5. oldal mondta el meghatódottan az ünnepély műsorának ezen a pontján. Ezután Gyapay Gábor igazgató szólt az iskola növendékeihez. „Kedves Fasori diákok! Szívszorongató érzés harminchét év után megint így szólítani ifjakat, hogy „Fasori diákok”. Köszönet a jó Istennek, hogy ezt a szép napot felhozta ránk, hogy ismét vannak fasori diákok. Mi harminchét év alatt nem mondtunk le erről, szívünk mélyén melengettük azt a gondolatot, és most elérkeztünk erre a csodálatos napra. Köszönjük a jó Istennek azt is, hogy adott erőt azoknak az embereknek, annak a sokaságnak, amely részt vett ennek az iskolának a feltámasztásában. Elsősorban az evangélikus gyülekezetekre, egyházunk vezetőire, a volt diákok hadára itthon és külföldön, de mondhatnám, hogy az egész magyar társadalomra számítottunk és számíthatunk. Csodálatos gazdagsággal ömlött felénk a szimpátia, a szellemi és anyagi támogatás. Évkönyvünkben az év végén be fogunk számolni arról a rengeteg adományról, amit kaptunk eddig is és amiknek öröme egyfolytában árad felénk. Köszönet érte! Nagyon nagy köszönetét kell mondanunk az építőknek, akik lehetővé tették a megnyitást. Tüneményes gyorsasággal dolgoztak, hiszen a tiszta munkaidő július elsején kezdődött meg. Két hónap alatt valósították meg ezt, méltó utódai voltak az egykori építőknek, akik az egész épületet egy év alatt építették meg. Azt kell mondanom, hogy csodálatos emberekkel ismerkedtem meg, akik elvben vállalkozók voltak, gyakorlatban azonban rabjai lettek a fasori szellemnek és érezték, hogy ez a munka lényegesen több, mint építőmunka, érezték- e munka lelki tartalmát és azonosultak ezzel a munkával. Köszönet nekik érte! Kedves diákok! A ti tanári karotok boldog emberekből áll. Hazataláltak! A szó minden értelmében. Ismét a régi közösségben lehetnek és magukhoz kapcsolhatják az ifjúságot. Módjuk van a diákokat boldog életre nevelni. Ezek a tanárok ezt a munkát élethivatásuknak tekintik és a legfőbb értékük az, hogy szeretnek benneteket. Épp ezért, mert szeretnek benneteket, igen szigorúak lesznek és igen magasra fogják a mércét emelni. Befejezésül hozzátok szólok, gyermekek! Mi azt szeretnénk, hogy ti is boldog emberek legyetek! Arra törekednek a mi tanáraink, hogy ti eszményekért lelkesedő, boldog emberek legyetek! Minden cselekedeteteket az vezesse, hogy amit most tesztek, az másnak nem árt, és csak aztán gondoljatok arra, hogy nekem ez mit jelent. Ez a másért való felelősség az egyik pillére a boldogságnak. A másik pillére az, hogy nektek fel kell készülnötök a hivatástokra, szakmátokra. Ehhez erős, megfeszített munka kell. Végül a boldogság legfontosabb pillére az erkölcs. Van egy nagy feladata is az ifjúságnak: a jövőre, a családi életre való felkészülés. Legfőbb törekvésünk, hogy olyan ifjúságot neveljünk, amelyik élete párját életre-halálra, holtomiglan választja és a családban a gyermekeket is fontos feladatnak tartja, nem egyet, hanem többet is. Meggyőződésem, hogy ez a közösség, mely most megindul az úton, eredményes lesz és a magyar társadalom kibontakozásának, megjavulásának, felemelkedésének útján fog haladni. Ezzel a gondolattal intézetünk 166. évében az iskola 126. tanévét ünnepélyesen megnyitom.” Üdvözlések Az igazgató évnyitó beszéde után Cselőtei László, az öregdiákok Baráti Körének elnöke üdvözölte az újra megnyíló iskolát és diákjait. „Több mint egy emberöltő telt el azóta, hogy a fasori gimnázium beszüntette munkáját. Mi, akik annak idején itt tanultunk, itt váltunk gyermekből férfivá és innen indultunk el az életbe, találkozóinkon, baráti beszélgetéseinken mindig melengettük az újrakezdés gondolatát. Öt-hat éve a Baráti Kör megalakulásakor úgy éreztük, megérett az idő. Közös ügyünk akkor és azóta sokak támogatásával, egyetértésével találkozott és most végre megvalósult. Osztozva az újrakezdés örömében, mi öregdiákok ma saját ifjúságunkra gondolunk, arra az időre, amikor már az iskolában, vagy az életben a tudás mellett emberségből és magyarságból is szinte mindennap vizsgáznunk kellett. Felismertük, hogy a világ nagy rendeződésébe való beilleszkedésünk során emberségünk, hitünk megtartásához az élet bölcsességet is parancsol mindannyiunknak. Úgy, ahogy azt Németh Lászlótól tanultuk: Nagy magyar tanítás, amit a délibábos vér elpusztít, megépíti a bölcs számítás. Mert kicsi népben nem az a nagy, aki nagy vihart támaszt, hanem aki népe elől a nagy vihart el tudja fogni. Változó világunk sodrában a mai jeles napon ezekkel a gondolatokkal kívánok megújult iskolánknak, a tanároknak és diákoknak egyaránt szép és eredményes munkát, ifjúságunknak a tudás mellé hitet, szorgalmat, akaratot és bölcsességet.” A templom és az iskola szoros összefonódását Reményik Sándor erdélyi költőnk énekelte meg. Frenkl Orsolya adta elő a költeményt komoly átéléssel és áhítattal. Vitális György, az öregdiákok Baráti Körének titkára szólt ezután a fiatal, most induló fasori diákokhoz: Mélyen tisztelt külhoni és hazai vendégeink! Szeretett volt tanáraink és az új tanári testület! Drága legidősebb, idősebb, fiatalabb és legfiatalabb iskolatársaim! A jelenlevőkön kívül tisztelettel és szeretettel köszöntőm azokat a tanárainkat, iskolatársainkat és jótevőinket is, akik idős koruk, egyéb elfoglaltságuk miatt, vagy hazánktól távol élve, személyesen nem lehetnek itt közöttünk, de ők is lélekben most ugyancsak velünk ünnepelnek. A 166 évvel ezelőtt a hívő ősök által alapított és 37 évvel ezelőtt szánalmas hitetlenségből megszüntetett Budapesti Evangélikus Gimnázium 5 éve tartó erőfeszítések után Csipkerózsika-álmából feléledve és újjászületve, a mai történelmi napon ismét megnyitotta kapuját a legifjabb nemzedék előtt. Ebből az alkalomból kifejezhetetlen hálával és nagyrabecsüléssel emlékezünk azokra az elődökre és mai utódaikra, akiknek alkalmas és alkalmatlan időben volt hitük, erejük és erős lelki tartásuk ezt a már fogalommá vált Evangélikus Gimnáziumot létrehozni és abban nemzedékeket felnevelni, illetve nevelésüket most újrakezdeni. Legyen ezért a mai együttlétünk is az ősök hite és reménysége ismételt beteljesülésének szimbóluma! Kolozsvárott a Házsongárdi temetőben nyugvó nagy erdélyi evangélikus költő, Reményik Sándor sírfeliratán olvashatjuk, hogy: „Egy lángot adok, ápold, add tovább!” A hitnek és a tudásnak a lángja egyre fényesebben lobogott 1823-tól 1952-ig, az ősi protestáns hagyományoknak megfelelően megvilágítva az utat, amelyen nemzedékek jártak és nevelkedtek. Ezt a lángot 1952-ben gonosz módon kioltották, de a szunnyadó parazsat — akik ezért összefogtak — sikerült újra feléleszteniük. Nagyon nehéz és küzdelmes munka áll mögöttük, de most 1989-ben, amikor újra kigyúlt ez a láng, figyelmeztesse mindazokat és utódaikat, akik a Budapesti Evangélikus Gimnázium ügyéért síkraszálltak, hogy most már soha többé ne engedjék azt kialudni! Drága fiatal iskolatársaim! A hit és a tudás lángját most ti veszitek át tőlünk idősebbektől, és a ti feladatotok lesz annak ápolása és továbbadása nemzedékrőlnemzedékre. Tanáraitokon és rajtatok áll, hogy milyen fénnyel világítja be a magyar eget ez a láng, és milyen jövőt tudtok ko