Erős Vár, 1988 (58. évfolyam, 1-5. szám)
1988-08-01 / 3. szám
6. oldal ERŐS® VÁR gon, mikor valaki kénytelen akarata ellen imádkozni. Az ellenségeskedés csóvája már égett. Szítottuk hát tovább egyszerre két oldalról. Egyfelől az apa — másfelől a fiú. Én kemény tekintettel kísértem minden szavát és moccanását napközben is. Lecsaptam rá, mikor hangosan szólt vagy feldöntött valamit. Ő pedig forrongó ellenszenvvel került és csak a szomszéd szobából lövellte rám a sértett önérzet megvető pillantásait: — „ez a vén tökfilkó azt akarja, hogy imádkozzam”. — Megállj! — sziszegtem szédelegve a bosszú mámorától. — Legyen csak este! Még csak a cipőit fűzték, már odaálltam a hálós ágy mellé. Zsákmányra leső pupillával, mint a tigris... Az egyik cipőt letették jobbra, a másikat balra. ...Az ördögbe is milyen kis cipők! Olyanok, mint egy-egy dióhéj. Kis torkuk szétfűzve, gyámoltalanul csüggeszti alá a napi futkosástól kimerült zsinórokat. Hátul a parányi sarok féloldalra taposva. Elől a talp gyengén felhajolva s a szegény kis orr a csetléstől-botlástól kopottan. S mindebben mégis az egyéni élet megható függetlensége... Viszik, viszik a cipőcskék a beléjük hullott falevelet a kijelölt úton előre. Kétoldalt nagy fák, komor, megfejthetetlen kősziklák, a messzeségben egy magános csillag és köröskörül mindenütt a végtelen, határtalan szomorúság: embernek lenni... Rajtakaptam magam valamin. Hogy én érzékenyültem el János helyett. János pedig egykedvűen kapargatta a lábát a kisujja fölött. Haszontalan kölyök! Ezt meg kell törni! — János! Visszanézett rám konokul. A tekintete gúnyosan mondta: — Rajta! Csak parancsolgass! — Imádkozni! Megfeszítette az állát és hang nélkül válaszolt: — Nem! Megragadtam a karját s elraktam kegyetlenül. Sajgóit a tenyerem. Minden ütés parazsát magam éreztem először, de csak ütöttem: — Nesze! Nesze — az estéli imádságért! Hanem tudja a jó ég, az ilyen kegyetlen ütlegelésben nincs sok köszönet. Sokan azt mondják, jót tesz. Én nem hiszem. Iszap marad tőle mind a két fél lelkében. Már a harmadik suhintásnál világosan érzi az ember, hogy ostobaságot csinál. Eleresztettem a gyereket s ott hagytam magára. János magánkívül ordított. Az ágy reszketett alatta s a lámpaharangok felváltva szólaltak meg a hálószobában. Pista, a bátyja, aki már első elemibe jár és kezdi megtanulni, hogy az élet elveink lassú feladásából áll, kétségbeesetten toporzékolt mellette s közben szidta, mint a bokrot: — Te szamár! Hát miért nem imádkozol? Nem látod, hogy már mindennap kikapsz az imádságért. Holnap is meg fognak verni. Imádkozz! János felemelte sírástól dagadt arcát s félig szepegve, félig duzzogva nyögte: — Én ... nem imádkozom! — De hát miért nem? Hiszen mindenki imádkozik. János szemei kigyulladtak. Tetőtől-talpig megrándult s mintha egy rettentő követ lökött volna ki leikéből, olyan erőfeszítéssel lihegte: — Ki az Isten?... ... Ki az Isten?... Hát ezért nem akar ez a gyerek imádkozni? — Isten? — hökkent vissza Pista, de azután hamarosan ráakadt a kiskáté első vágányaira s hadarva adta meg a felelet: — Isten az, aki teremtette a mennyet és a földet. S biztonság kedvéért még hozzátette: — Ámen. — Hol lakik? — dörmögte kételkedve János. — Még azt se tudod? A templomokban. — Én sohase láttam. — Én se — vallotta be őszintén Pista. — Látni én se láttam még soha. — Hát akkor? — morgott János. — Mindegy! — kacsintott rá a nagyobbik. — Azért csak imádkozz! Hallatlan! Sietve léptem ki a másik szobából. Nem, az mégse lehet, hogy egy szépen induló teológiai értekezlet ilyen utilitarisztikus dudvák közé tévedjen. Itt nekem kell a kezembe vennem a dolgot. Leeresztettem János ágyáról a rácsot és leültem az ágy szélére. Pistát is odavettem. Ott ültünk egymás mellett hármasban. Én az önkéntes próféták megindulásával, Pista boldog, lojális mosollyal, mint az udvari poéták, János pedig leütött fejjel s begörbített lábujakkal a bizonytalan jövő komor előérzetében. — Hát fiaim, — mondottam — helyes, hogy a jó Istenről beszélgettek. Beszéljetek csak róla minél többet, hiszen ő a mi szerető atyánk. — Igen! — kiáltotta Pista. — Igen! János hallgatott. — Mindenünk, amink van, tőle való. Neki köszönhetjük szüleinket és az egész világot. Mert ő mindazt, amit magunk körül látunk, nekünk adta. Isten jósága határtalan. Pista ujjongott a meggyőződés örömétől, János azonban mogorván nyúlt a háta mögé s a vastaghúsát tapogatta. Haszontalan kölyök! Ez még mindig arra gondol, hogy elvertem. Ahelyett, hogy a prédikációmat hallgatná. Tudvalevő, hogy a szónokokat minden időben a hallgatóság közömbös részének ellenállása izgatta a legnagyobb lelki tevékenységre. Én se törődtem már Pistával, csak Jánossal. Minden erőm megfeszítésével beszéltem neki a napról, a holdról, a csillagokról, a fölöttünk álló törvényes rendről, végül a rend és törvény örök intézőjéről, az Atyaistenről, aki nélkül még az olyan bölcs ember, mint Leibnitz (!), se tartotta elképzelhetőnek a világmindenséget. — Én értem! — kiáltotta kétségbeesetten Pista. — Én értem! — En nem értem... — dörmögte János s titokban kurta, lenéző pillantást küldött Pista felé: — Látod? Ő se tud többet, mint te vagy én!... Az apák rendesen bosszankodni szoktak rajta, ha fiaik kételkednek tudományukban. Bevallom, hogy ezt magam se szeretem. Az ember végre is annyi penészes könyvön rágta keresztül magát az életben, hogy ha ezt saját gyerekei se hinnék el róla, kétségbe kellene esnie a tudományosságán. Elővettem Jánost s elölről kezdtem vele a teológiát. Majd megmutatom én ennek a kölyöknek, hogy hol az igazi tudomány. Addig ki nem eresztem a kezemből, míg istenhívőt nem faragok belőle. Ott ültem minden este az ágya szélén és tömtem belé két marokkal a bibliát, hogy alig győzte nyelni. Titokban már készültem is ezekre a leckeórákra. Tanulmányoztam az egyházatyákat, Akvinói Tamás istenbizonyítékait és a reformátorok iratait. Jánosnak mindez kevés volt. Álmosan bóbiskolt mellettem és nem akart imádkozni. Ismét rápáholtam. Erősebben és kegyetlenebbül, mint utoljára. János ordított, de nem imádkozott. Másképp cselekedett Pista. Ő olyan rémült kapkodással hadarta el a szomszéd ágyban az estéli imádságot, mintha kopók kergették volna. — Ugyan, — mondotta fáradtan a feleségem. — Hagyd már békében azt a gyereket. Majd rájön később mindenre magától is. — Magától is? — kiáltottam megbot-
