Erős Vár, 1988 (58. évfolyam, 1-5. szám)
1988-08-01 / 3. szám
ránkozva. — Huszonnégy pap unokája magától jöjjön rá, hogy Isten élfölöttünk, akihez minden este imádkoznunk kell?... — De hát minden este csak nem verheted véresre. Hát ez megint igaz volt. Általában véve bosszantó, hogy itt a földön lépten-nyomon igazságokra bukkan az ember és nincs, aki kiválogassa a javát helyettünk. Az egyik ilyen igazság például, hogy néha az asszonyoknak is igazuk van. Tagadhatatlan, hogy valamennyi igazság közül ezt a legnehezebb megemészteni. Ránéztem a feleségemre. De nem volt ö most az én feleségem. Csendesen simogatta János fejét a rácson keresztül. Anya volt. Két könny csillogott az arca közepén. A könnyek nem mozdultak helyükről... Igen, ebben a percben világosan éreztem, hogy valami felhő közeledik felénk és abból hozta ide a szél azt a két esőcseppet. Az asszonynak finom ösztöne van. Megérzi a veszedelmet előre. Az anyák könnye mindig is az élet magára eszmélt fájdalmából született. Valami keresztülfutott a telkemen. Valami távoli morajlás... Jön... jön... közelebb... közelebb... óh, hát hova meneküljünk? — Nem tudom, — suttogta könnyektől fátyolozott hangon az anya, de nekem valami nagy bajom van. — Vigyázzatok a gyerekekre... A két gyerek békésen üldögélt az ágyban. A felvetett díványon az istenhívő, a rácsos ágyban a pogány. Ültek és csodálkozva néztek egymásra. Fogalmuk se volt róla, miért kell rájuk egyszerre olyan nagyon vigyázni... — Rögtön ... azonnal... operálni! — mondotta az orvos. Az anya felöltözködött. Feltette kis fekete kalapját a keresztbetett bordó szalaggal. Magára kapta prémes télikabátját. (Milyen árván csillogott most ez a prém.) Azután sokáig állt a tükör előtt. Nagyon sokáig. Szinte különös is volt már, hogy mit nézhet magán olyan soká... Istenem! Most elfordult... Egy kimondhatatlan mélyet és fájdalmasat lélegzett. Sírás volt ez, vagy talán imádság? Odafutott a két gyerekhez. Görcsös erővel csókolta meg és görcsös erőszakkal szakította le magáról őket. Azután lehajtott fővel szaladt ki a szobából. — Hova ment? — kérdezte János. — Operálni, —felelte sápadtan Pista... ... A kis hajót felkapták a szelek és kirepítették a nyílt tengerre. Eltűntek a partok, rozsdavörös fényben úsztak a felhők, megsiketült a víz és megvakult az ember. ERŐS ®'VÁR A bennülők egyre sűrűbben emelték horpadt szemgödreiket az égboltozat felé: a vakok szomjas fénykeresése ez. Jaj nekik, ha nem találják meg, amit keresnek. János nem imádkozott. — Ma... Ma fogják ...járta be a három szobát a hír. Hogy mit fognak és kik fogják, azt nem mondta senki. Tudja azt magától is, akire tartozik. János nem imádkozott. — Valami baj van, — mondták az előszobában. És azután nyomasztó csend lett. A lámpa kimerült fényt hintett a vacsorára terített asztalra. A családtagok félő mozdulattal nyúltak az étel után. Étvágy nélkül ettek. És senki se mert megszólalni. így tartott ez napokig. Az anya nevét csak súgva ejtették ki, mintha már az a gyenge lehellet is megárthatna az életének. János az ablakhoz ment és az üvegen keresztül megrázta öklét a templom felé. Hiába! Ez a gyerek pogánynak született. Igaz, hogy a pogány imádkozik. János tehát másféle pogány volt. A pogány ok pogánya, aki imádság helyett öklét rázta az Isten háza felé. Hanem ott fönt a magasban, úgy látszik másképp osztályozzák az embereket. A nagyokat épp úgy, mint a kis négyesztendős pöttömöket. Más mérleget használnak ott, mint a mi lelki patikáinkban. Még a pénzük is más és ha fizetnek vele, valahogy egészen másképp teszik, mint mi, földi illetőségű keresztyének. János anyja meggyógyult. Örömnap volt az, mikor hazahozták. — Mintha karácsony lenne! — sóhajtotta Pista. Talán az is volt. Hiszen mindig karácsony van olyankor, mikor a könnyekből öröm születik a földön. Milyen sírni való boldogság is volt: megint egy asztal mellett ülni. Milyen véghetetlenül édes bánat: egyegy ujjára öt kicsi ujjal rátapadni. És azután együtt lefeküdni. Jobbról az egyik gyerek, balról a másik gyerek. És a leszálló enyhe sötétségben egymás mellett hallgatni a három összetartó lélegzetet. Egyet hosszan, mélyen, boldogan. A két kicsit pedig aprózva, tapogatódzva, fecskepihegéssel... A rácsos ágyban megmozdult valaki. Felemelte konok, kemény fejecskéjét. Kis hálóingének fodrai felrajzolódtak a falra az utcai lámpa fényében. Két kis láb csendben, titokban térdrecsuklott s egy dörmögő akaratos kis hang a kinyilatkoztatás belső zokogásával rebegte: ... Miatyánk, ki vagy a mennyekben... János — imádkozott. (Szegények szíve, 1943.) 7. oldal LESKÓ BÉLA I 1922—1988 I „Életem minden útján a mi Urunk vezetett, és ebben bízom ezután is...” — írta egyik levelében néhány éve. És most, útja végén, elmondhatjuk róla, hogy csakugyan Ura vezette őt életútján és lelkészi szolgálatának szerteágazó területein. Hálával emlékezik reá a világ magyar evangélikussága, nemkülönben a svéd és argentin egyház, valamint az Evangélikus Világszövetség. 1922. január 7-én született Budapesten. Elemi- és középiskoláit Kecskeméten végezte. A soproni Evangélikus Hittudományi karon végzett tanulmányai után 1944-ben szentelte lelkésszé Ordass Lajos püspök. Cinkotán volt segédlelkész, majd 1946- ban az akkor szerveződő Egyházak Világtanácsa ösztöndíjával a svédországi Lund egyetemén tanult tovább és megszerezte a teológiai doktorátust. Ott vette el feleségül egy svéd lelkész leányát, Éva Ehrnströmöt, aki hamarosan jól megtanult magyarul. Isten két fiúval és egy leánnyal áldotta meg házasságukat. Nemcsak az 1947-es lundi alakuló gyűlésen vett részt, hanem — Hannover és Dar-es-Salaam kivételével — az EVSz valamennyi eddigi közgyűlésén. A Világszövetség 1952-ben Argentínába küldte, ahol a magyar gyülekezetét pásztorolta. 1954-ben azt a feladatot kapta, hogy Buenos Airesben Teológiai Akadémiát szervezzen,
