Erős Vár, 1988 (58. évfolyam, 1-5. szám)
1988-08-01 / 3. szám
ERÖS0VÁR 5. oldal MARÓTHY JENŐ: Miatyánk, ki vagy a mennyekben... Szégyen bevallani, de János, a kisebbik fiam, nem akar esténként imádkozni. Nem tudom, miképpen fogják fel ezt a kérdést más apák. Végre lehetnek olyan emberek, akiknek nem okoz fejtörést az ilyesmi. János alighanem ezekre üthetett. De nekem papok voltak őseim. Körül a falakról apai-anyai ágon tíz-tizenkét revere ndás előd és rokon fotográfiája tekint le rám szemrehányó arccal — nem beszélve azokról a papokról, akiknek annyi pénzük sem volt, hogy fényképészhez menjenek s így csak szellemszemekkel kísérhetik késő unokájuk lépéseit a magasból. Ilyen is lehetett a családban vagy tizenkettő, összesen tehát körülbelül huszonnégy. Már most hogy álljak én ez elé a huszonnégy pap elé azzal a bejelentéssel, hogy az én János fiam nem akar imádkozni. — Mit? Nem akar? — Húzza össze a szemöldökét a szemközti falon a nagyapám. — De hiszen, barátocskám, a mi apáink nem igen kérdezgették tőlünk, hogy akarunk-e valamit, vagy nem akarunk. Az én fiaim is csak próbálták volna egyszer azt mondani, hogy nem akarják azt, amit én akarok! Megtanítottam volna én őket gyalogszerrel akarni! Ez a nyáfrásság csak a mai kor nyavalyája. Megérdemelnétek, hogy benneteket verjenek el a gyerekek helyett. Ez különben be is fog következni s az lesz az igazság, ha a saját gyerekeitek fogják kiporolni rajtatok, amit a nadrágjukon felejtettetek. A nagyapámról az apámra néztem. Szomorú volt az arca. Ő életében mindig szomorú volt, mikor valami csúnyaságot látott maga körül. Nem tartozott a mennykövekkel dobálódzó prédikátorok közé. Szelíden csengett a hangja és az igéje, melyet a szív feltörőforrásából táplált. De mikor elszomorodott, annak megdöbbentő hatása volt. Mi gyerekek elszorult tekintettel szöktünk ilyenkor szanaszét a szobájából és Kukucska, a kurátor, percekig köhécselt és morzsolgatta bajuszát kint az udvaron a kút mellett, mielőtt visszaindult volna a parókiáról a faluba. — Jaj, csak ilyen szomorúnak ne látnám soha — dörmögte — mert ilyenkor, isten uccse, két hétig szégyenlem magam a régi bőrömben. Az apám tehát szomorú volt. És én megéreztem, hogy ez a szomorúság nekünk kettőnknek szól. Jánosnak, mert a fiam, és nekem, mert én vagyok az apja. Igaz bizony: micsoda apa is az, aki nem tudja imádkozásra nevelni a fiát. Elővettem Jánost. — János, gyere ide! — Mindjárt! — szólt hátra a túlsó sarokból, ahol egy játék villamos leszakított tetejét próbálta fordítva a helyére ragasztani és meg se fordult. — János! ha az apád szólít, dobj el mindent, ebadta s indulj, mert ha én megyek érted, akkor alul lesz az orrod s felül a lábad! Most már fölegyenesedett János s elindult. Jött. Vaskos, rövid lábait magasan emelgetve. Széles kis négyéves vállát dacos ellenkezéssel feszítve... Fekete szemekkel, homlokába szóródott hajjal, leszegett állal. De jött. — Hát fiam, miért nem akarsz te soha imádkozni? Kurtát lélegzett és a fejét rázta. — Nem tudod talán az imádságot? Intett, hogy tudja. — Nem érted talán, hogy mi van benne? Intett, hogy érti. — Hát lusta vagy elmondani? Megemelte az egyik lábát és csendes nyögést hallatott. — Lusta vagy letérdepelni? Fülig pirult és a szeme izzani kezdett. — Enni, inni, játszani, aludni nem vagy lusta, de a jó Istenhez imádkozni lusta vagy? Szégyeld magad! Felálltam és hátat fordítottam neki. Ő ott maradt a helyén, kezében a villamos tetővel. Én átmentem a másik szobába. Ő csak maradt mozdulatlanul. Mint a felelősség szobra. De ennek a szobornak a feje lassan lejjebb hanyatlott... Azután egyszerre hátrapattant a helyére, a villamos teteje messze repült és a gyerekből kitört a sírás. — Sír — gondoltam a másik szobában. — Ez jó jel. Most már biztosan nem lesz baj többé az imádsággal. Nem is volt estéiig. Hanem akkor megint jelentették, hogy János nem akar imádkozni. Bementem a hálószobába s lehordtám a sárga földig. Volt abban a szidásban minden, amit az ótestamentum apái istenes könyörtelenségükben elfajult fiaik számára kieszelhettek: Ábrahám gödölye ölő késétől a Sinai hegy mennykövéig, a kőtábláktól Illésig, Illéstől Jeremiásig. János hangosan sírt, de nem imádkozott. Ehelyett valami komor tűz parázslóit a letörölt könnyek nyomán a szemében. Az anyja betakarta s eloltotta feje fölött a lámpát. Sötét lett a szobában, de János nem aludt. Ellenséges daccal nézett ki az ágy rácsa mögül arra a vadállatra, aki az imént mindenáron meg akarta őt imádkoztatni: ott sétált most ez a barbár az ebédlői lámpa fényövezetében s arckifejezése után ítélve, fogalma sem lehetett róla, mekkora sérelem az az emberi méltósáTiltakozás az erdélyi falvak felszámolása ellen A Hazafias Népfront Bács-Kiskun Megyei Elnökségének Egyházközi Békebizottsága legutóbbi ülésén TILTAKOZÁST fogadott el, melyben többek között kijelentették: „A román hivatalos szervek által bejelentett,agrár-ipari központosítás’-i szándék ellen emeljük fel tiltakozó szavunkat. Tesszük ezt azért, mert mélységesen együtt érzünk azokkal a Romániában élő nemzeti kisebbségekkel, akiket a terv érint. Azokkal, akik az érintett területen betonba, kőbe, fába vésték több száz vagy ezer éves kultúrájukat. Az a falu, melyet e terv érintene, nekik az otthont jelenti. A Helsinki záródokumentumot aláíró országok tiszteletben tartják az emberi jogokat. Rajtuk kívül még nagyon sok ország teszi ezt. Szeretnénk hinni, hogy Románia is tiszteletben tartja azokat! Lehetetlen, hogy a XXI. század küszöbén Európában ilyen előforduljon. Századokon át jól megfértek egymás mellett a templomok, gyülekezetek és zsinagógák. Ezeket egy nemzetiségtől elvenni — csak azért, mert kisebbségben van —, egyenlő életfeltételeik megvonásával, nemzetiségi identitásuk megszüntetésével.” A bács-kiskun megyeiek felszólítják az Egyházközi Békebizottság megyei bizottságait és minden más erkölcsi testületet, tiltakozásukat fejezzék ki a Romániában folyamatban lévő vallási-, kulturális-, társadalmi- és történelmi örökséget elpusztítani akaró politika ellen!
