Erős Vár, 1983 (53. évfolyam, 1-6. szám)

1983-06-01 / 3. szám

ERÖS0VÁR

5. oldal

500 ÉVE SZÜLETETT LUTHER

Brasil 83 150,00

V CENTENARIO Dt MARTINHO luTERO A világ legnagyobb katolikus országának tekintett BrazQla szép bélyeget adott ki a Luther emlékév alkalmából.

' GYARMATHYIRÉN;-----------------ZSEBLÁMPÁVAL

! A SORS

! Fiatal volt. Tele nyugtalansággal. Vágyott a nagyvilágba.

— Fiatal vagy — nyugtattam —, meg mindenre sor kerülhet.

Es a vágya teljesült. A nagy, keleti \ vásárra küldték. Úgy készült erre az ' útra, mint színész a bemutatóra.

\ Minden programszerűen ment. Pon-Itosan időre. Ember, gép, munka.

A vásári napok a sok élmény újdonságában gyorsan elrepültek.

—Miért is kell már hazamenni? Olyan nagy az érdeklődés. Telex ezni kellene haza, hogy hosszabbítsák meg a künntartózkodást.

— Mire jó ez? — kérdeztem. Életed folyamán még sokszor eljöhetsz ide.

' Maga elé nézett. Mintha egy kicsit haragudott volna rám. Nem szólt hozzám, került.

Egyik reggel sugárzó arccal újságolta-.

\ — Meghosszabbítást kaptam.

• Boldog volt, vidám, magabiztos,

mint aki mindent elérhet, csak akarnia kell.

Nem tudhatta, hogy életünkkel,

• sorsunkkal nem mi rendelkezünk.

; Mindez akkor jutott az eszembe, amikor nevét az áldozatok listáján olvastam.

' Légikatasztrófa!

\ Magam előtt láttam, ahogy hazafelé indul tele élménnyel, a mindenáron meghosszabbított első út élmé- 1 nyelvel. Csomagjában apró ajándékok, jegyzetek, hogy egyetlen esemény se maradjon ki. Új utikosz' tűmben, amit erre az alkalomra csináltatott. Fiatal arcán nem látszik a munka fáradtsága, pénzét az utolsó ' fillérig elköltötte. Várja a gépet,

, amely hazafelé repíti. Milyen jó,

\ hogy a gép sebessége megrövidíti a < távolságot. Csak egyetlen egy átszállás és nemsokára feltűnik a hazai táj.

■ így tervezte. így képzelte.

Nem így történt. Miért? Ember met* nem mondhatja.

Úgy tartják általában, hogy sorsunk meg van írva a csillagokban. Alkatunkban hordjuk, mondják az orvosok. Kegyelmi időnket számon! tartják, hirdetik a hit emberei.

'! Miért? Senki nem tudhatja.

A NAGYVILÁG ORSZÁGÚTJÁN...

A világ egyik nagy országútja itt visz el előttem. A szállodám ablakából nézem. Autók tömege hangosan tülkölve türelmetlenkedik. Az ügyeseb bje előre tolakszik, nem törődve a tilos-lámpával, járó-kelőkkel. Neki rendkívül sietős a dolga.

A nagy országút szélén, a suhanó luxusautók mellett mezítlábas asszonyok mennek, két-három gyerekkel, sovány, csontos férfiak, öreget vezető fiú, botjára támaszkodó aggastyán. Az emberek a kocsik között utat keresve, a tülkölő járművek elé lépnek. Hangosat jajául a fék.

Fülsiketítő lárma. Valahonnan idegen, keleti zene hallatszik. Időnként hatalmas puffanás. A közeli céllövöldében eltaláltak egy bábút.

Olyan korban élünk, amelyben mindenáron zajt csinálunk magunk körül. Ebben a zajfolyosóban rohanunk, sántikálunk, vak világtalanságban. Vonszoljuk életünket tovább, tovább. Lárma, tülekedés, sípolás, tülkölés, sóhajtás. Éjjel-nappal felhallatszik hozzám és megrontja a beszélgetések ízét. A szórakozóhelyeken legnagyobb hangerőre állított zenegépek, körülöttük unatkozó emberek.

Ilyen gondolatok futottak át az agyamon, amint a menetelőket néztem. Emlékezetem vásznán más világok országútjai rajzolódtak ki. Menekültek, akik utolsó értékeiket tolták maguk előtt, elcsigázott családjuk és utolsó illúziójuk messze elmaradt mögöttük. Líbiaiak, palesztiné k, vietnámiak, emberek a nagyvilág országútján. A háború alatt saját bőrünkön mi is megtapasztalhattuk sorsukat.

Mennek. Pár méterre a tenger csendesen ring. Hatalmas hátán veszteglő hajók sora kirakodásra vár.

Hazámtól távol, messze Afrikában egész szívemmel ott megyek a nagyvilág országútján, nem luxusautón, hanem a gyalogosok között, vezetve az öregeket, karomba véve a gyermekeket, felemelve azokat, akik keresztjük alatt már-már összeroskadnak, feketéket, fehéreket, sárgákat és rézbőrűeket, a világ embereit.