Erős Vár, 1981 (51. évfolyam, 1-6. szám)
1981-08-01 / 4. szám
2. oldal ERŐS ©VÁR “Menjetek el szerte az egész világba...” (Folytatás az 1. oldalról) bői azok, akiket a misszió ügye érdekel, értesülhetnek arról, miképpen áll Isten Igéjének dolga a mi világunkban. Ugyancsak feladataim közé tartozik az is, hogy egyházi, vagy tudományos célból összehívott konferenciákon, értekezleteken erről, vagy ehhez hasonló témákról előadásokat tartsak. így az év eleje óta szinte minden harmadik, vagy negyedik héten különféle országokban tartott gyűlésekre kellett utaznom, hogy azok résztvevőit tájékoztassam a missziói munka mai helyzetéről és kérdéseiről. Sokszor nekem kell — egyházaink kérésére — teológiai szakkonferenciákat, nemzetközi egyházi gyűléseket, egy-egy égető kérdést megtárgyaló tanácskozásokat megrendezni, vagy legalább is előkészíteni, amely sokszor nehéz feladatot jelent, hiszen nem lehet valaki minden kérdés szakértője. Ezeken túl minden olyan különleges feladat elvégzése, amelyet igazgatóm — egy finn lelkész — reám bíz, illetőleg, amely nem esik az osztályunkban munkálkodó kontinentális (területi) titkárok hatáskörébe, az én munkámat gyarapítja. Sz.: A múltban — tudtommal kilenc éven át — mint területi titkár, a latinamerikai, valamint a karibi tenger környékén elterülő evangélikus egyházak ügyeinek a referenseként szolgáltál a Világszövetségben. Nem volt nehéz munkakörödtől és ezzel a latinamerikai és karibi országokban élő jóbarátaidtól, ismerőseidtől elválni? P.: Ha őszinte szeretnék lenni, akkor csak igennel felelhetek kérdésedre. A helyzet ugyanis az, hogy nem csupán 9 éven át volt kapcsolatom a világnak ezzel a részével, hanem több, mint 28 éven át, hiszen latinamerikai titkárrá való kinevezésem előtt közel két évtizeden át Délamerika lakosa voltam. Ez azt jelenti, hogy majdcsak 38 évvel ezelőtt (1943 szeptemberében avatott lelkésszé Raffay Sándor bányakerületi püspök) megkezdett lelkészi munkámból 28 év Latinamerikával volt kapcsolatos. Annakidején, nem egészen három esztendei szolgálat után, nehéz volt elválnom Cleveland városától: érthető, hogy legalább olyan nehéz szívvel hagytam el azt a területet, ahová majdcsak tízszer annyi ideig tartó szolgálat kötött. Persze, nem egy várostól, országtól, vagy világrésztől való elválás nehéz, hanem azoktól az emberektől, akik ott élnek és akiket ott barátaimnak, híveimnek mondhatok. Könnyebbé tette a régi munkaköröm elhagyását az a reménység, hogy a jövőben is sor kerülhet arra, hogy Dél- és Középamerikát, valamint a karibi országokat meglátogathatom, hiszen új munkakörömből a világnak ez a része sincs kizárva, hanem éppen úgy rendelkezésére kell állanom az ottani egyházaknak, mint Afrika, Ázsia, Európa és Eszakamerika evangélikussá gának, ha szükségük van szolgálatomra. Sz.: Pontosabban mi hozott most Amerikába? P.: Felügyeleti szervünk, az Egyházi Együttmunkálkodási Bizottság évi közgyűléseit mindig más országban, lehetőleg más világrészben rendezi meg. Ebben az esztendőben az Egyesült Államokban lévő evangélikus egyházak hívták meg a bizottságunkat. Az évi gyűlés előtt, annak résztvevői egy látogatóprogram keretében megismerkednek az amerikai evangélikusok missziói munkájával: engem az indiánok között végzett munka egyes wisconsini központjaiba fognak elvinni, tíz más résztvevővel együtt. A gyűlésen azután a munkatársak beszámolnak a végzett munkáról, előterjesztik munkatervüket és a jövőre vonatkozó javaslataikat, amelyeket a bizottság 12 tagja megbeszél és kiértékel, majd megszabja a követendő irányelveket és elkészíti a következő esztendő munkatervét. Minden gyűlés középpontjában egy általános téma megbeszélése áll: Csikágóban kerékasztal-beszélgetés keretében arról lesz szó, hogy miképpen folyik az evangélizációs munka az egyes világrészeken. Sz.: Úgy tudjuk, hogy régebbi munkakörödben intenzív kapcsolatokat tartottál a szétszórtságban szolgáló magyar evangélikus gyülekezetekkel. Van erre lehetőséged most is? P.: Valóban úgy volt, hogy latinamerikai titkár koromban mindig külön erőfeszítést fejtettem ki, hogy évenként legalább egyszer, de sokszor többször is felkeressem a délamerikai magyar evangélikus egyházakat: a Buenos Aires-it, a Sao Pauló-it és a caracasit. Ezen kívül résztvettem a Nyugateurópában szolgáló magyar evangélikus és református lelkészek teológiai konferenciáin és egyéb találkozásain, különösképpen pedig az évenként megtartott Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia nagyheti alkalmain, amelyekről több beszámolót közölt az Erős Vár. Ha erre felkértek, szívesen végeztem igehirdetői szolgálatot a Svájc különböző városaiban élő magyar protestánsok között is. 1980-ban sikerült mindhárom délamerikai magyar evangélikus gyülekezetét meglátogatnom és az azokban élő barátaimtól, ismerőseimtől búcsút vennem. Ebben az évben is résztvettem — családom Genfben élő tagjaival együtt — a Heidelberg mellett megrendezett, nagysikerű magyar protestáns ifjúsági konferencián, amelynek “Jöjjön el a Te országod!” volt a témája. Két előadással szolgáltam annak keretében. Húsvétkor a stuttgarti magyar istentiszteleten prédikáltam és — ha Isten is úgy akarja — június 21-én Genfben, lakóhelyemen prédikálok magyar nyelven. Ismét jelen voltam a nyugateurópai lelkészek teológiai konferenciáján, ahol a 200 évvel ezelőtt kihirdetett Türelmi Rendelet jelentőségéről emlékeztek meg az egybegyűltek. Május 10-én a brassói magyar evangélikus templomban prédikáltam (pár nappal előbb látogatást tettem a bukaresti magyar evangélikus templomban is), ugyanis egy ökumenikus konferencia keretében Románia fővárosába érkeztem május 4-én és annak rendezői lehetővé tették, hogy a következő vasárnapra tervezett látogatóprogram keretében az említett szolgálatot elvégezhessem. Várakozással nézek a csikágói magyar evangélikusokkal való együttlét elébe, akikkel a “Peace” Lutheran Churchben, általam június 7-én tartott istentisztelet után szeretnék találkozni. (A találkozó megvalósult és Pósfay lelkész úrnak alkalma volt az istentisztelet után, kellemes kávézás keretében, az öszszegyűlt magyaroknak ismertetni munkáját — a Szerk.) A magyar szórványevangélikusok iránti érdeklődésem egyik megnyilvánulásának lehet tekinteni mostani clevelandi látogatásomat is, amikor is mind a keleti, mind a nyugati oldalon fekvő egyhá-
