Erős Vár, 1981 (51. évfolyam, 1-6. szám)
1981-04-01 / 2. szám
1L És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: “a názáretit!” A mester pedig halovány lett és megfordulván, végignézett rajtuk. És külön-külön megismerő mindegyik az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából bűzös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: “Barabbás!”, mintha azt hörögné: "halál! halál! halál!’’. Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondd néki: “te látodL.. ” O pedig bólintott fejével és csendesen elmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg. 1917 január. Húsvét Fénylik a fényes nap Nagy szép fényességgel. Zeng a csillagos ég Szép dicséretekkel. Minden állatok is Mostan vigadoznak, Fák füvek, virágok Erősen újulnak. A vizek jegei is Már elolvadnak, Szépszavú madarak örülnek tavasznak. Mi is azért mostan E húsvét ünnepben, Dicsérjük a Krisztust, Feltámadott testben, Hogy megadta érnünk A húsvét-napokat, Töthessük békében, örömben azokat. Mondja minden ember: Ámen. Feltámadt a Krisztus, Az áldott Úr Jézus. Meggyőzte a halált És életet talált Nekünk, híveinek, Azért hát vigadjunk, Nagy hálákat adjunk A mi Istenünknek. Mondja minden ember: Ámen. (Hétfalusi rigmusok) ] Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért. János 15,13 ERGS ©VÁR 5. oldal TANÜ A FŐTANÁCS: FELTÁMADOTT! Ritkán találkozunk olyan, látszólag tökéletes kudarccal, mint amilyent nagypéntek mutat Jézus tanítványai életében. Jézus így kiált föl a kereszten: “Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem.” Hogy a tanítványoknak a szívében mi élt, arról a négy evangélista félreérthetetlenül tanúskodik. Semmi jót nem mondanak róluk az evangéliumi feljegyzések. Nagypénteken tehát emberi számítás szerint beteljesedett Jézus sorsa és befejeződött. Nem kétséges történetileg, hogy nagypéntek után a tanítványok a Jézust megfeszítő hatóságoktól való félelmük ellenére is Jeruzsálemben maradtak, sőt 50 nappal húsvét után bátran kiléptek a világ elé és hirdették, hogy az, aki megfeszíttetett, húsvétkor feltámadt. Másképpen kifejezve ezt, húsvét után nyoma sincsen a tanítványokban annak a lelkületnek, amelyet az evangélium így fejez ki az emmausi tanítványokkal: “pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt.” Most már nem remélik, de tudják, hogy valóban Ö volt a Megváltó! Valaminek történnie kellett, valami döntő fordulatnak kellett bekövetkeznie! Mi lehet ez a döntő fordulat? Ezt a kérdést nem tehetjük fel másoknak, csak a szereplőknek. Az apostoloknak és a zsidó nép vezetőinek. Ha a tanítványok becsületesen és őszintén bevallották, hogy nagypénteken “mindnyájan megbotránkoztak Jézusban”, azután meg úgy állnak előttünk, mint a feltámadás rendíthetetlen hirdetői, akkor csak ők magyarázhatják meg, hogy mi történt velük, mi okozta az emberileg érthetetlen átalakulást. A zsidó nép vezetői pedig halálos ellenségei voltak Jézusnak és tanítványait is ők kezdték üldözni. Az apostoloknál feltűnő, hogy amilyen részletesen írják le a valóságot, Jézus szenvedését, hitük csődjét és szégyenletes gyávaságukat, ugyanolyan “riporteri” részletességgel számolnak be Jézus feltámadásával kapcsolatos hitetlenkedéseikről, nehézségeikről, ahogy az már lenni szokott, amikor valamilyen történeti valóság szemlélői, átélői vagyunk. Találkoztak a feltámadottal! Megerősíti ezt a főtanács magatartása. Izrael hatóságait a katonák képviselték a sírnál. Azért állították oda őket, mert attól féltek, hogy Jézus fanatikus tanítványai ellopják a holttestet, azután elhíresztelik, hogy Jézus föltámadt. Ezek a katonák megállapították, hogy a földrengés következtében nincs ott a síron a záró kő. Erről kötelességszerűen jelentést tettek a főtanácsnak. És ami ezután történt, az rendkívül érdekes válasz a főtanácstól arra vonatkozóan, hogy mi történt. A főtanács nem vonja kétségbe a föltámadást! Nem mondja azt, hogy a tanítványok elrabolták a holttestet. Ez pillanatnyilag sem jut eszükbe, mert őrség volt a sírnál. Ha valami kis alapja is lett volna annak, hogy Jézus nem támadott fel, hanem a tanítványok nyitották föl a sírt és elvitték belőle az Űr testét, akkor nyilván hivatalos eljárást indítottak volna, mert törvényes rendelkezés volt a sírrablók hivatalból való üldözésére és megbüntetésére. Ezt nagyon szigorúan vették, mégsem indult hatósági vizsgálat. Szó sincs ilyenről. Sírrablással nem vádolják a tanítványokat, csak azt tiltják meg nekik, hogy a feltámadást hirdessék. így adnak választ Jézus elítélői önkéntelenül is arra a kérdésre: mi történt húsvétkor? Bizonnyal feltámadott az Ür! B. K. F~ Miattam, helyettem, érettem... Ez az oka az egész váltságműnek... Ezzel magyarázható meg, hogy egykor harminchárom évig üres volt az Atya mellett a Fiú helye a mennyben. Ezért volt az, hogy a testet öltött Istennek az egyik bethlehemi istálló jászolbölcsőjébe kellett beleszületnie úgy, hogy sápadt édesanyja rongyai között didergett. Emiatt ismerte meg már egész korán az Atya Egyetlené az üldöztetést, a menekülést és a hontalanságot, amelyeknél nincsen rettenetesebb a világon, s amelyeknek útját “Ráchel” szörnyű zokogása, kardélre került kicsiny gyermekek halálsikolyai és hulló vércseppjei jelezték. Ez vitte őt oda már tizenkétéves korában az Atya örökkévaló üzenetét tanítani a jeruzsálemi templomba. Ez tette képessé arra, hogy O, Aki Istennel egyenlő, addig, amíg megváltói működését meg nem kezdte, a nehéz testi munkától se riadjon vissza. Ezáltal tudott O odaállni, Akiben semmi bűn nem találtatott, a bűnbánat és megtérés keresztvize alá akkor, amikor megindult azon az úton, amelyen megmutatta, hogy a bűnösökkel együtt érez, és hogy a bűnösök Megváltójaként jött ebbe a világba. Ez az oka, hogy bár “a rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak fészkük”, de Neki, Isten Szent Fiának nem volt hová lehajtania a fejét. Ezért volt az, hogy étlenül, szomjasan, fáradtan, törődötten, meg nem értetten is olyan csodálatos, nagy szeretettel tudott a Hegyen, az utak porában s bárhol máshol tanítani, könnyeket törölni, fájdalmakat enyhíteni, éhezőket megelégíteni, betegeket gyógyítani, halottakat feltámasztani és bűnöket megbocsátani úgy, mint senki más sem Előtte, sem
