Erős Vár, 1979 (49. évfolyam, 1-6. szám)
1979-10-01 / 5. szám
ERGS - VÁR 3. oldal amelyik annak tartalmát adja tovább, nemzedékről nemzedékre. így beszélünk mi is, lassan elködösödő részletekkel gyermekeinknek régi életünkről, menekülésünkről, úttörő napjainkról. Ebben az emlékezésben él egy nemzet múltja, amelyik bennünket azzá tett, amik vagyunk. Csak arra kell figyelmesen vigyáznunk, hogy magyarságunknak jó emlékei legyünk, s a mi legendáink az egykori, porladozó magyar szülő, nagyszülő történelme büszke kérkedés legyen az unokák ajkán. Mert minket itt, októberben az októberi vértanúk legendája int arra, hogy tartsuk őket életben azáltal, hogy magyarságunkat elismerő szavak kí-Őszi táj képe volt a kezemben néhány napja. Nagyon is őszi tájé. Lucskos, nyirkos, vigasztalan volt minden azon a városi képen. Vad szél tépte az útmenti fákról az utolsó leveleket és az esőcseppek között ittott mintha már hó is lett volna. A gyalogosok fázósan húzták össze magukon az esőkabátot és minduntalan összecsukódó ernyőiket megpróbálták a széliránnyal szembefordítani. Bár nappal volt, a borús félhomályban az égő autólámpák fényes csíkokat rajzoltak az esőáztatta aszfaltra. De az évszakok nemcsak kint a természetben változnak, hanem belül a lélekben is. És az évszakok e kétféle változása nagyon is eltérhet egymástól. Lehet, hogy a természetben tavasz van, a lélek naptára mégis őszt mutat. Reménytelent, mint azon a fényképen. Havas esőben jó kinyitni az ernyőt. De hol az az esernyő, amely védene, ha áradatként ránk zúdul a céltalanság szomorúsága. séretében emlegetik azok, akik semmit sem tudnak arról, ami egykor lejátszódott a Duna —Tisza közén, a Kárpátok koszorújában, csak annak eredményét látják bennünk igaz emberségünkben, vallásosságunkban, bátor kiállásunkban és hűséges mindennapi munkánkban. Elvállalni azt az egyéni felelősséget, hogy a magyar nevet, dicsőséget életünkkel bizonyítjuk meg, ez az októberi áldozatok folytatása ma, itt, ez azok átértékelésének felemelő eredménye. Mikor ezt tesszük, akkor abban hálát adunk Istennek, hogy adott olyanokat, akik életét, példáját követhetjük. Legyen Övé a hála . . . őszi utakon Gyakran érzem, hogy nagyon egyedül vagyok. És éppen azokkal a gondjaimmal és kérdéseimmel, amelyek között leginkább szorulnék mások segítségére. Kérdéseim és gondjaim közé gyakran magam zárom be önmagamat. Áthatolhatatlanul szorosra. Valahogy úgy, mint ott a képen a járókelők esőkabátjaikat. Nem tudom vagy nem is akarom már megosztani másokkal sem örömeimet, sem gondjaimat, de gondolataimat, érzéseimet és elképzeléseimet sem. Talán ezért zárkóznak be mások is előlem. S így magam vagyok — kilátástalanul — magányosságomnak az oka. Külön világban élünk mindnyájan, néha még a családon belül IS. Mindenki csak magával van elfoglalva. Tagadjuk, titkoljuk bár, de igazából kiváncsiak se vagyunk egymásra. Sok családban, hogy ott a tv, nem nagyon kényelmetlen az, hogy alig van szavunk egymáshoz. JUBILEUMI UTAKON iiiiimiiiiiMiMiiiMmMiiiiiiimiiiiiiMiiiiMimiiMMiHiMHimtMmiHMiiwiimiiiiiiiiiiiii Hirtelenében nehéz feladattá lett néhány sorba sűríteni az evangélikus évfordulókat, melyek főként ebben és a következő évben emlékeztetnek a reformáció egyes jelentős állomásaira. S nemcsak emlékeztetnek, hanem számon is kérik tőlünk, hogyan gazdálkodtunk a ránkhagyott drága kincsekkel. Október elejével a Marburgi Kollokviumra irányul figyelmünk. 450 éve találkozott Marburg városában Luther és Zwingli azzal a szándékkal, hogy felszámolják a reformáció “német” és “svájci” szárnyát. A beszélgetés azonban nem hozta meg a kívánt eredményt. Az Úrvacsora értelmezésében, bár majdnem egyforma szavakat használtak, a két reformátor nem jutott közös nevezőre. S ha hűségesek kívánunk maradni a marburgi elvekhez (az írás szerint nem is tehetünk mást), akkor a mi korunk produkálta Leuenberg-i Egyezmény sem más, mint annak a megállapítása, hogy evangélikusok és reformátusok még mindig másképpen értelmezik az Úrvacsorát. Becsületes dolog, ha a különbségek tudatában élünk egymást tisztelő testvéri közelségben. Az ugyancsak 450 éve, 1529 márciusában tartott speyeri birodalmi gyűlés, kedvező politikai helyzetben és előnyös hatalmi összjátékban, a reformáció felszámolására készült. Ebben a feszült légkörben született meg az evangélikusok protestálása, s innét alkalmazták kizárólag Luther követőire vonatkoztatva a “protestáns” jelzőt. Mi mindig kettős értelmet adtunk ennek a szónak. Igen, felszólaltunk valami ellen: a középkori egyház tévelygései, hamissága, lélekrombolása ellen. De a szónak másik értelmében ki is álltunk valami mellett: hirdettük az egyedül üdvözítő evangéliumot; arról az Istenről beszéltünk, Aki az Ő Fiáért minősít bennünket igaznak, vagyis megigazít kegyelemből hit által, s hogy megigazulva küld minket a világba, hogy szeressük Őt és szeressük embertársainkat. Sajnáljuk az évfordulón, hogy a megjelölés méltósága már régen elsikkadt, s hogy a protestáns kalapot sokan viselik bizony méltatlanul. Évfordulót igazán megülni úgy lehet, ha az évforduló tárgyával kö-Uram, köszönöm, hogy veled megoszthatom magányosságomat. Hogy a hozzád vezető úton nem kell másokat bevárva sorba állnom. Hogy az imádság láthatatlan telefonján soha nem foglalt a vonal. Hogy téged érdekelnek az én dolgaim. Kíváncsi vagy rám. Törődsz velem. Talán éppen ezért érdekelnek újabban és egyre inkább mások dolgai, gondjai és örömei. Köszönöm, hogy magányosságom zárjait úgy nyitod fel, hogy erőt és kedvet adsz mások magányosságát feloldani. És köszönöm, hogy ha majd elfogy talpam alól az életút, hazavezetsz oda, ahol nem lesz többé magányosság, sem ősz, sem kopárság soha. Hallgasd meg, Istenem, könyörgésemet, magányosságom terhét magára vállaló Uramnak és Testvéremnek, Jézus Krisztusnak szent és áldott nevében. Amen. SIMO TALVITIE: Arkisia rukouksia (Hétköznapi imádságok) című könyve nyomán: Schreiner Vilmos (Ev. Élet). (.Hitből Élünk) Egyedül —
