Erős Vár, 1977 (47. évfolyam, 1-6. szám)
1977-04-01 / 2. szám
hazaért a gazda. Felpillantott az ismerős ablakra, nem látott kihajolni senkit . . . Kereste a feleségét mindenütt, nem volt sehol. Tűvé tette házát a pincétől a padlásig, de csak nem akadt nyomára. Hívta kereső, keserves, vágyódó hívással; nem felelt. Mintha elnyelte volna a föld. Semmi jel, semmi nyom! Másnap, a nap fényénél is átvizsgált újra mindent, megint semmi. A falak nem beszéltek s a cirádás, aranyozott bútorok is mélyen hallgattak. A vadászra magány szakadt, idegtépő s őrjítő magány. Bele is betegedett. Nem kor aszott a, hanem a bánat. Elmúlt a tél, a tavasz s a nyár is. Evek peregtek . . . Haja megőszült, hatalmas vállai meggörnyedtek. Gazdasága pusztult; de nem bánta. Erősen lesoványodott, de nem gondolt a testével sem. NAPHOSSZAT üldögélt a toronyszobában és várt valamire. Ez volt az asszonya szobája, ide kötötték az emlékek. S történt is valami. Egyszer, Oroszlán havában, éppen kilencedikén, énekszóra lett figyelmes. Kinéz az ablakán s kit lát? Egy vén cigányasszony énekelt az ablaka alatt, olyan csengő és fiatal hangon, mintha csak leány lett volna. A tornyos faház szép asszonyáról szólt a dal, akit látott elsuhanni ebből a házból az ezüsthídon. Ezüst ruhában, ezüst hajjal. S arról is kígyózott felé a dal csapkodó szárnya, hogy amiként elment az ezüsthídon, úgy vissza is jönne, sóhajtozik, epekedik a párja után, fel is készült vágyódon az éjféli órában, hogy útrakeljen, de ilyenkor csak kacag az ezüsthold és rázárja az indulóra az ezüst börtön ajtaját. A szép asszony váltig könyörög, hogy bocsássa el és verjen ezüsthídat az ő szerelmesének otthona felé, de a hidegszívű hold ilyenkor csak kacag, kacag . . . És nem engedi el. Pedig — biztatott a dal — meg lehetne szabadítani, az ének mondója ismer is egy varázslót, aki ért a hídveréshez, csak nem holdsugárból, hanem megfagyott hópihékből veri a hidat. De a tudományát nem adja ingyen. Egy zsák arany a hídver és ára. Az éneklő asszony itt elhallgatott s olyan mély és titokzatos csend lett a világ, mint azon az éjen . . . A vadász kővémeredve nézett alá a vén banyára s hirtelen, mint aki az eszét veszíti, feldöntve útjában álló asztalt és széket, lerohant a faház döngő falépcsőin, ki az udvarra. Szemeiben zöldes-sárga fény lobogott, szavak zuhogtak elő szájából s mindegyikben, mintha külön-külön a halált ígérte volna. Ti loptátok el a feleségemet! Boszorkány, meghalsz! Kiszorítom a lelkedet, ha meg nem mondod, hová vittétek. Az asszony, a vén, ijedtszemű, fekete vénség bizonyosan válaszolt is volna, de már nem tudott. A roppant marok szorítása megfojtotta. A vadász haragja még tornyosabb lett. Félkezével bedobta az élettelen testet a nyitott ablakon, aztán tűzszerszámot vett elő és felgyújtotta a házát. Égett, ropogott a sok szép gerenda, a tűz fénye messzire elvilágított, ilyen nagy, sziporkázó fényességet soha nem láttak még a hallgatag erdők. A fák között felriadtak a fészekre szállt madarak s úgy vert a szívük félelmükben, hogy szinte meghasadt. Halk szellő támadt s mintha csak sóhajtások, megkínzott, elgyötört lelkek sóhajtásai szálltak volna. Másnap hiába keresték a völgylakók a tornyos, ékes házat, üszköt és hamut találtak a helyén, ezt is keveset csak, mert javarészét elhordta az éjszakai szél. Egy megszenesedett emberi koponya ült csak feketén a hó tetején s nyitott, üres szemgödreivel mintha vihogott volna. EZEN az éjjelen tűnt el a messze földön híres és hatalmas, gazdag vadász is. Alászállt a völgyben és a síkságokon, dombokon által kijött Erdélyországból. Átvágott az alföldön, de akkor már nem sasszemű vadász, hanem remete volt. Daliás testére hosszú, fehér köpenyt öltött, óriás zsebeket varratott rá, elől, oldalt, hátul, mélyeket és erőseket. Ebben járta az utak porát otromba faszandáljában. Ha keresztet látott porosodni az utak mentén, addig nem ment tovább, míg le nem porolta őket. Nyáron vadvirágot is hintett a keresztek tövében s énekelt is alattuk egy-egy sort. __________ERŐS VÁR__________ Az út hosszú volt, a keresztek is sokszor megállították, így öreg ember lett, mire a Bakony aljába érkezett. De nem rokkant! Úgy ment a házsorok között, mint csapatai közt a vezér. Közel kétméteres alakja még csak megnyúlt a bokáig érő, sokráncú fehér köpenyben és olyan tiszteletet parancsoló, félelmetes látvány volt, hogy nem akadt utcagyerek, aki megdobálta, vagy utána kiabált volna. Mert a gazdag vadász, mire a Bakony alá ért, már koldult. Koldult ám, de hogyan? Soha senkitől nem kért semmit. Csak egyszer, a jegyzőtől, de az sem biztos, mert a párbeszédet nem hallotta senki. Ez akkor történt, amikor a Bakony erdejében egy elhagyott faházikóban megtelepedett. (Erre a településre kért volna a jegyzőtől engedély állítólag.) Ha kért! Mert az is lehet, hogy ráparancsolt a jegyzőre, hogy hozassa rendbe a faházikót, amiben le akar telepedni. Annyi bizonyos, hogy a község két kisbírója úgy kiszépítette az elhagyott, ütött-kopott kis viskót, hogy akár asszonyt is vihetett volna oda magának valaki. Innen, ebből a házikóból járta ezentúl sok-sok éven keresztül a vidéket. Énekszóval jelezte mindig a jöttét. “Ne szállj perbe énvelem, O, én édes Istenem ...” Mindig csak ezt az éneket mondta. Roppant mellkasából gazdagon, öblösen bugyogtak elő az ének szavai s olyan kristálytiszták és hűsítők voltak, mint az erdei patakok vize. Az asszonyok hangja hallatán kijöttek kisablakú házaikból és hordták hozzá a gazdag adományt. Az egész bakonyalja tudta, mit melyik zsebbe kell beletenni. A húsfélét, kolbászt, szalonnát oldalt, a lisztet hátul, a tojást, kenyeret elől. Az énekes koldus megállt úgy minden ötödik háznál. Ilyenkor sereglettek hozzá az asszonyok. Ha adományukat átadták, ballagott az öreg tovább. “Ne szállj perbe énvelem, 0, én édes Istenem” . . . szállt tovább a gyönyörű ének, szállt-szállt utcáról-utcára, faluról-falura s szállt ___________________________5. oldal
